|
Jean Paul SARTRE
MI AZ IRODALOM?
A kötet anyaga válogatás Sartre irodalommal foglalkozó
tanulmányaiból, kritikáiból, felszólalásaiból, leveleiből,
bevezetőiből. A címet a válogató a könyvben szereplő legterjedelmesebb
és Sartre gondolatvilágába, alkotói módszerébe legmélyebben hatoló
négyrészes tanulmánytól kölcsönözte. (Mi az irodalom?) Első részében
(Mit jelent írni?) a költészet és a próza egymással ellentétes
módszerét elemzi. "A költő számára - írja - a nyelv a külvilág
struktúrája... a szó és a jelzett dolgok között a mágikus hasonlóság
és a jelentés kettős, kölcsönös kapcsolata jön létre... A költői szó
így egy mikrokozmosz..." A prózában - Sartre szerint - a szavak, a
feltárás, a láttatás, a gondolatközlés eszközei, az író, amint leírja
őket, túl is lép rajtuk, szerepük a szellem, a valóság közvetítése,
nem nyernek szintetikus, új valóságtartalmat, mint a költészetben. A
tanulmány második részében, (Miért írunk?) Sartre az író és az olvasó
viszonyát elemzi. Véleménye szerint az olvasó nélkül a mű holt anyag.
Az olvasó teremti újra az írást képzeletében, "az alkotás csak az
olvasásban teljesülhet ki." Az alkotás "felhívás az olvasók
szabadságához", hogy teljes személyiségük latbavetésével teremtség
magukban a művet. A harmadik részben (Kinek írunk?) végigtekint a
feudalizmus, kapitalizmus íróinak közösségén s így jut el máig, hogy
levonja a - nemegészen nyilvánvaló - konkluziót: "arra van szükség,
hogy egy olyan közönségnek írjon, amelyiknek szabadságában áll mindent
megváltoztatnia... az irodalom lényegénél fogva egy permanens
forradalom szubjektivitása." A negyedik rész, amelyre a tartalmas
utószó írója többször is hivatkozik, kimaradt a válogatásból. Meg kell
említeni a kötet első írását (A Temps Modernes beköszöntője), melyben
Sartre a személyiség totálissá tágításának szándékát jelenti be, és Az
idegen magyarázata című elemzését, ahol Camus regényét mutatja be,
mint a rend és az abszurd egységének példáját. Megrendítő
egymásutánban következnek a kötet végén a polemizáló Válasz Albert
Camus-nek és a rezignált megemlékezés az egykori barát és harcostárs
halálakor (Albert Camus). Az előbbiben Camus, mint lázadó angyal
jelenik meg, heroikusan és céltalanul, eleve bukásra ítélve, nem
lázadó ember, Sartre, hanem a Sors ellenében. Sartre könyve
figyelemreméltó, sokszor tévedései is termékenyítőek, vitakedvet
ébresztenek. Érezhető az írásokból, hogy a huszadik század közepén
eredeti filozófiai alapok nélkül aligha jöhetett létre
világviszonylatban számottevő prózairodalom.
|
