SIMON Attila

ÁTILA

Simon Attila pályakezdő, szavakból mégis fölépített már magának - és olvasóinak - egy külön képzeletbeli világot, ha tetszik, álomvilágot, és ennek a részleteit rajzolja meg szűkszavú, vallomásos-személyes hangú szabad verseiben. Egyszemélyes világ ez, melynek egy meghatározatlan pontján áll a fantáziáló, látomásait rögzítő, érzékeny költői lélek. Ám ez az egyszemélyes glóbusz éppen nem védettséget ad, nagyon is kiszolgáltat: "Védtelen vagyok, / akár egy csupasz csiga / hajnali álma" (Védtelen). Nádszálszerű törékenység jellemzi a költő kapcsolatait (Dalocska), teljes egzisztenciális bizonytalanság a maga létét (Változtasd; Oszlop; Én, József Attila vagyok; Tünemény stb.), melyet igen szűkszavúan, már-már jelzésszerűen örökít meg (Sírvers; Csendélet; Lefekvés előtt). Ez a kevés szóval sokat mondás mégsem az enigmatikus költői beszédmód irányába mutat, inkább arra, hogy a költő relativizálja a világot és benne önmagát. A lírai szubjektum nem fókuszpontja, origója a világnak, hanem az egésszel rokonítható, tűnékeny és bizonytalan körvonalú, változékony eleme (Mag; Bitorlás; Halmazállapot; Vágta stb.). Előttünk áll tehát a létnek kiszolgáltatott költő, modern korunk poétája, aki ebben a reménytelen helyzetben is vállalja - sokszor maszkot öltve vagy grimaszkodva - a lírai megszólalás, a versírás kockázatát - a modern költészet híveinek örömére.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez