|
SZEPESI Attila
PLANÉTA
Kötetének hátoldalán a költő arról vall, hogy mekkora élmény
volt számára, amikor egy három-négy éves kisgyerektől az általa
írt mondókát halotta spontán recitálni - a villamoson. Mondóka,
gyerekvers ugyan nincs mostani kötetében, ám a költő annyira
"fülbemászó", annyira ritmikus, annyira zenei költeményeket
kínál, hogy az olvasó először csak lírai darabjainak nyelvére,
metrumára, stílusára képes ügyelni, mintha megannyi remekbe
sikerült mondóka lenne minden vers. Pedig az érzéki, akusztikai
hangélmény csak felszínét adja a Szepesi-versnek. A
válogatottan szép szavak, az ősien modern, modernül ősi
fordulatok, a pergő ritmus, a férfiasan komor, vagy kamaszosan
játékos, új és új ötletekkel, nyelvi bravúrokkal szolgáló
költemények a legnagyobb kérdésekkel birkóznak. Haza és
magyarság, otthon és nagyvilág, sors és egyéni vállalás,
egyéniség és közösség, kötöttség és mindentől eloldott
szabadság, tradíció és új kihívások nem egyszerűen témái,
feszítő gondolati pólusai a költő alkotásainak, hanem mélyen és
személyesen, egzisztenciálisan megélt alapmotívumai, modell-
képletével e műveknek (Rembrandt-etűd; Vers a kövekről;
Rimay János; Igék árnyéka; Jósjelek; Kukázók; A fekete
csavargó; Gagliarda, Animula stb.) Ám forma és tartalom,
szöveg és üzenet, textúra és misszió éppen nem különül el
Szepesinél. A magyarság "szerelmét" nem litterálisan érthető
szólamok közvetítik, hanem a költői tradíció szinte egészére
alludáló, azok ritka kincseit intarziásan magukba építő
versszövetek; a közösségi kötődések himnuszát nem üzenetté
formált mondatok emelik magasba, hanem a versbeszéd
otthonossága, ismerőssége hitelesíti. De a komoly, néha
tragikus mondandót ellenpontozzák is, kiemelik is a gúnyos-
ironikus-játékos fordulatok, ötletek, rím- és ritmusjátékok,
amelyeket azután - sokadik fordulatként - nemegyszer sötéten
fénylő látomások mélyvilága tesz villódzóan sokértelművé. -
Számon tartandó, fontos verseskötet.
|
