Michel TOURNIER

A RÉMKIRÁLY

A Rémkirály a modern szimbolikus-mitikus próza egyik csúcsteljesítménye, egészen különös és egyedi megvalósítása. Részint naplófeljegyzésekből, részint harmadik személyű elbeszélésdarabokból áll össze, azonban mindkét rész egyazon hősről, Abel Tiffauges-ról tudósít. A szoros értelemben vett történet 1938-ban indul, ám a feljegyzésekből igen sokat megtudunk Tiffauges életének korábbi szakaszairól is. Elsősorban bizonyos alapélményeiről tudósít a mű: arról a hatásról, amit egy ártalmatlan iskoláskori játék, a gyermekhordozás okozott neki (az egyik fiú a másik nyakába ül, így szaladgálnak, és az a pár nyer, amelyik legtovább bírja, ahol a felül ülő legkésőbb esik le); vagy arról hogy milyen szenttörténeteket olvastak fel az egyházi iskolában étkezés alatt stb. Ezek az élmények meghatározónak bizonyulnak: nemcsak a főszereplő, a regény szövete is egyre-másra egymásba játszatja a gyermekhordozás fogalmát, mint játékot, mint Szent Kristóf mitikus cselekedetét (Szent Kristóf a gyermek Jézust vitte a nyakában), mint valamiféle büntetést, illetve áldozatot stb.

Hasonló szerepre tesznek szert más szavak, illetve cselekmények is a regényben. Tiffauges-t például szeretője, aki a regény elején elhagyja, szörnyetegnek, emberevőnek nevezi. Ezek a fogalmak - különböző értelmekben - rendre felmerülnek később is, lényegében az egész mű ilyenféle kapcsolatok hallatlanul bonyolult és virtuóz szövevénye. Tiffauges például betegesen vonzódik a gyerekekhez, már éppen el is ítélnék valami ilyenféle váddal, de kitör a háború, a főszereplő bevonul, az ügy elalszik. A háborúban Tiffauges fogságba esik, német területen egészen különleges szerencséje van: egy főerdész jóvoltából Göring vadászkastélyában teljesíthet szolgálatot (a Göring-motívum szintén a gyermekevő toposzhoz tartozik), majd egy olyan tábor toborzójának tisztét bízzák rá, amely gyerekek SS-szé nevelésével foglalkozik (persze a parasztok, akiktől eltoborozza gyermekeiket, szintén emberevőnek titulálják). A regény lassan, szinte észrevétlenül átlendül a fantasztikumba: Tiffauges perverziói egyre inkább egy sokkal súlyosabb és hatalmasabb perverziónak ellenképévé válnak. A borzalom és rettenet mindent betölt, a regény zárása pedig éppen Tiffauges diadalát hozza: egy zsidógyereket menekít önfeláldozóan, természetesen nyakába véve, Szent Kristóf (és a gimnazista) pózában, szerepében.

A regény - bár ilyen oldala is van - nem antifasiszta mű (vagy nem elsősorban az). Igazi célja azoknak a mintáknak, mítoszoknak, "mitologémáknak" a bemutatása, amelyek a szenvedélyeket, ösztönöket uralják, amelyek mintegy távolról, felülről, a régi istenek módján vezérlik az életet és sorsot. A regény nagy igényeket támaszt olvasóival szemben. Kétségtelenül igen fontos alkotás, de - csak művelt olvasókban válik élményszerű befogadássá.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez