VÉSZI Endre

VÉSZI ENDRE VÁLOGATOTT VERSEI

Vészi Endre a két világháború között indult ún. munkásköltők csoportjába tartozott; Kassák Lajos, az aktivizmus és a késő avantgárd, valamint József Attila örökségét alakította a maga természete szerint: előbb a míves-nyugatos formateremtés inspirációjával, utóbb - már az 1960-as évektől - a lazább kereteket gondolati maximummal kitöltő elmélyüléssel.

Az 1930-as évek közepére eső pályakezdése átütő erejű és eredeti tehetséget hozott a kortárs lírába, aki hitelesen jelenítette meg programos, elkötelezett szociális mondandóját (Munkásasszony éneke; 1935 november; A világ beteg most, nem én; Folytatások stb.). A vésnök szakmájú költő verselését a vas és a réz keménységével lehet jellemezni, ugyanakkor a korabeli kritika epikus csikorgást is talált verseiben, amit azonban hamar elnyomott a fémes zengés. Ezt a hiteles élménymeghatározottság mellett annak köszönhette, hogy nagyon tudatosan gyarapította poétikai műveltségét, ilyen értelemben Illyés Gyula volt rá erős hatással. A háború utáni években a versek baloldali eszmeisége, elkötelezettsége látványossá vált, erős kifejezést nyert, ezt némiképp légiesítette a béke megszerzett öröme, a nyugalmas építőmunka eljöttének ígérete (Eszmélet; Bolond piktor vallomása; Egész és meg nem bondható stb.). Az 50-es évek heveny sematizmusát a kiábrándulás, illetve a gyökeres megújulás követi (Kortársaim; Bűn; A néma antológiák stb.), mely az 1960-as években minőségi fordulattá válik. Sajátja lesz az a bizonyos "költői kegyelmi állapot"; föllazulnak a merev formák, de a versek mégsem zártak lesznek, hanem gondolatilag mélyülnek, képi-nyelvi-stiláris-poétikai szempontból gazdagodnak, a versek reflexívebbé válnak, erről tanúskodnak a Jövő teleim emléke; A teljesség igézetében; a Titokzatos párhuzamok vagy az Értünk is fussatok, Paripák! darabjai. Érzelmileg gazdagon rétegezett, életesen telített, egyszerűségükben is műgonddal jellemezhető versek kerülnek ki a tolla alól, a "megszelídített avantgárd" maradandósága jegyében, a kassáki és József Attila-i hagyományfolytonosság igézetében, a szűrrealista látásmód dominanciájával (A város falára; Menyasszonytánc; Ne legyen semmi; Őszrobbanás stb.). Versei egyszerre lettek személyesebbek és talányosabbak, átütőbb képiségűek és póztalanabbak, asszociatívabbak; a köznapiság profán öröme, a leírás bölcselete, az egyéniség közösségi és metafizikai töltése lesz sajátja az utolsó évtizedek verselésének (Múltidő; Észrevételek a télről; Szomszédom Kosztolányi; Az északi szél napjaiból stb.).

A kronológiába, a verses kötetek megjelenésének rendjébe sorolt művekhez Lator László írt pályaképpel fölérő utószót. A betűrendes címmutatóval kiegészített kötet fontos válogatás: 20. századi líránk sok mellőzhetetlen értéke egyikének foglalata.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez