|
WASS Albert
A KASTÉLY ÁRNYÉKÁBAN
A kötet egy család sorsán keresztül mutatja be az erdélyi magyarság
szisztematikus szétzüllesztésének szövevényes történetét. A regény - a
Mire a fák megvénülnek
folytatásaként - az 1890-es évek végétől követi
az eseményeket az első világháborút követő esztendőkig. Báró Varjassy
Gábor, a "nemzetes úr" fia és örököse megvalósította álmát:
Szamosújvártól Varjasig virágzó birtokot hozott létre, és újjáépítette
a románok által egykor felégetett ősi kastélyt is. Saját gazdagsága
visszaállítása közben azonban nem vette észre, hogy körülötte lassan
átalakult a világ. Magyarország alvó birodalom lett, ahol a
polgárosodás előretörévével egyre kevesebb lett a magyar szó. A
varjasi birtok magyar temploma elenyészett, az emberek életét csellel
és ármánnyal az oláh pópa, Muresán Indrei irányítja, a császár által
lefizetett szász és tót hivatalnokokkal. A magyarokat háttérbe
kényszerítették a birtokok idegen kézbe adásával és a német
jogrendszer magyarellenes törvényeivel. A kastély egyre inkább a
remény jelképévé válik: egy magasabb szintű, magyar kultúra
fellegvárává. Mire azonban elérkeznek a magyar korona ezeréves
ünnepségei, a remények szertefoszlanak. Varjassy Gábornak látnia kell,
hogy birtokán egyre inkább csak román szó hallatszik; a magyar
arisztokrácia elhagyta a Szamos völgyét, hogy boldogulását a
fővárosokban keresse - Bécsben és Pesten - ; a falu őslakos magyar
parasztjai részben már asszimilálódtak a gazdagodó románokhoz; az
egykor az új élet reményével telepített tanya szülei halálával román
kézre került; a magyar szóval együtt a magyar népi hit és szokások, a
magyar gazdálkodás javakat teremtő világa is elpusztult, aki pedig
híven őrizni akarja a hagyományokat, azt elüldözik; és az ősi
értékeket még magáénak valló utód, ifjú Varjassy István is meghalt -
és vele lassan a semmibe vész a magyarság felemelkedésének utolsó
reménye is. A regény záró képsoraiban az öreg és fáradt Varjassy Gábor
halála előtt még visszatér egykori gazdag birodalmába. Kastélyát
idegenek lakják, és apja öröksége, a tanya is romokban hever: 1920-ra
már csak az egykor a reménység jelképeként elültetett tölgyfa és a
kőrisek állnak. Bizonyságul arra, hogy az élet törvénye - aminek
gyökere az igazságban van - nem pusztítható el. |
