|
ZIRKULI Péter
KÖLTÉSZET
A vékony kötetke címe nagyigényű, szintetikus természetű vállalkozást
sejtet, szinte azt sugallja, hogy a szerzőnek a líráról egyetemleges
mondanivalója van, vagy legalábbis önnön költészetfölfogásával vet számot.
Ehelyett az olvasó egy költészetet is szóba hozó "párbeszédet" kap,
felelgetős-vallomásos, olykor teoretikus gondolatiságú verseket, melyek
egyrészről a szerző, másrészről Miguel Torga (1907) portugál verselő között
folyik. Természetesen mindketten Zirkuli Péter szavaival mondják el, mit is
gondolnak az élet apróbb-nagyobb dolgairól, a lányokról, a szerelemről, a
zenéről, a tengerről, Párizsról és Debrecenről - és persze a szavakról,
költészetről (Felejtem mondani; Dea Debrecen; Múlunk; Lépdel a lány;
Ócska kis; Szerelem egykor; Mint víztetőn stb.). A versről, a líra
mibenlétéről igen egyszerűen, szinte profánul vall a "két" költő, hiszen a
kötetnek címet adó vers így kezdődik: "Nevetséges túlzás / a költészet ennyi
csak". E meghökkentő hangfölütés után a folytatás adja meg a magyarázatot:
a költészet éppen olyan túlzás, ahogyan a sejtek sokasodnak az anyaméhben,
ahogyan új élet keletkezik: vagyis a teremtés "túlzása" a líra. A kötetet
záró két teoretikus igényű költemény (Költészet; A vers az mindig)
visszamenőleg ad magyarázatot Zirkuli hol tétova, hol tudatos téma- és
szókereséseire. Ő ugyanis a folyton kísérletező költők közé tartozik, akik
nem érik be az örökölt, tradicionális fordulatokkal, poétikai eszközökkel és
formákkal, a maga egyéni mondandóját - akár verstani szabálytalanságok árán
is - elmondja, leginkább a posztmodern diskurzus szellemében. "A vers az
mindig szavakból áll / Hogy megírd szeretni kell" - írja, így építve tehát
benső érzetekből és modernista szövegkonstrukcióval a verset, a
szabálytalan, szaggatott, mozaikos, sokszor ellentmondásosságukkal tüntető,
egymásra felelgető verseket. A látszólag széteső, "komponálatlan",
önmagukban levő szövegrészeket a szavak kultikus szeretete, a nyelv kultusza
tartja össze.
|
