BACSÓ Béla
HATÁRPONTOK
A neves filozófiai szakíró jelen könyve szerves folytatása a
nyolcvanas évek végén megjelent A megértés művészete - a
művészet megértése című tanulmánykötetének. Az is
hermeneutikai esszék gyűjteménye volt, mint a címe is sugallta.
A jelen kötet azonban - a korábbitól eltérően - nem pusztán
elméleti írásokat, hanem műelemzéseket is tartalmaz. Bacsó
írásai három csoportba oszthatók. Az elsőbe tartoznak azon
esszéi, amelyek a jelenkori filozófiai gondolkodás lehetséges
útjaival vetnek számot. A másodikba azok sorolhatók, amelyek
filozófiatörténeti kutatásainak eredményeit rögzítik: ebbe a
körbe tartoznak többek között a Schleiermacherről, Schellingről
vagy Derridáról szóló tanulmányok. S végül a harmadik csoportot
a már említett műelemzések alkotják - Kunderáról, egy Rembrandt
képről stb. A szerző - jeles elődök nyomán - úgy véli, hogy "az
univerzális eszme szétroppanásával" új helyzet állt elő: többé
már nem lehet a feltétlen igazság bajnokaiként kilépni "az
általános Szubjektum monstruma mögül". A mai filozófia egyik
alapvető felismerése, hogy nincs két világ: egy, amelyben nap
mint nap élünk, s egy másik, ami felé törekednünk kellene, ami
az ideális értékek világát alkotná. Bacsó is a heideggeri
kérdést ismétli: "Kik vagyunk mi?", akik bár a létezés
végességébe vagyunk ágyazva, mégis a lét értelmét faggatjuk.
"Ami válságba került, az a mindent önmagára vonatkoztató ember
magabiztossága" írja egyhelyütt Bacsó. Az önistenülő ember
helyébe a lét értelmére rákérdező, s ebben a rákérdezésben a
maga létezésének értelmét - kereteit és korlátait -
megtapasztaló ember lép. Az "abszolút észbe" vetett hit
összeomlott, s helyét átvette a dialogikus tapasztalat. A
hermeneutika lényege a megértés mint alapvető tapasztalat:
amikor pedig megértünk valamit, akkor éppen korábbi
tapasztalatainkban következik be törés, mert a várakozásainktól
eltérőt ismerünk fel. A megértés terepe pedig: dialógusban
lenni a Másikkal, a Művel. A dialógus-lét önmagunkon túl-létet
jelent, ahogy ezt Gadamer megfogalmazta; együttgondolkodást a
másikkal, s ezáltal visszatérést önmagunkhoz mint egy másikhoz.
Ha ezt a gondolatmenetet a művészetre alkalmazzuk, könnyű
belátni: nincs objektív interpretáció, a műalkotás értelme a
művel folytatott dialógusban tárul fel, s e feltárulás révén
maga a megértés túlmutat a Művön: önmagunk létezésének értelme
is feltárul. |