KULCSÁR-SZABÓ Zoltán

HAGYOMÁNY ÉS KONTEXTUS

A legfiatalabb irodalomtudós nemzedék prominense - aki Oravecz- monográfiájával már "bizonyított" és a folyóiratokban is rendszeresen publikál - elméletileg koherens dolgozatait teszi közzé e kötetben. E recepcióesztétikai felfogási, elemzési módszer a posztmodernet, a dekonstruktivitást előtérbe állító irodalmi teória nemzetközi iskoláit követve szökkent szárba a hazai univerzitások műhelyeiben. Ennek, valamint Kulcsár-Szabó Zoltán tanulmányainak kulcsszava az intertextualitás, a befogadói horizont elvárásai és transzformációi, valamint az irodalom kánonképzése.
Az ifjú tudós a bevezető nagytanulmányban (Intertextualitás: létmód és/vagy funkció?) összefoglalóan ragadja meg ezeket a teoretikus pontokat, hogy aztán (az előtte járó nemzedék többségével ellentétben) ne csak kortársi műveken (itt: Nádas Péter nagyregényének analízisével), hanem az irodalom - jelesül a magyar - több jelentős művén végezze el az eljárás teherpróbáit. E nagy ambíciókat sejtető tudósi horizonton Szophoklész-dráma elemzését és a vonatkozó mítosz értelmezését, a Halotti Beszéd nem nyelvészeti, hanem mai, recepcióesztétikai analízisét, illetőleg Szabó Lőrinc- és Pilinszky János- költeményekről szóló dolgozatokat olvashatunk ezúttal. Az utóbbi különösen figyelemre méltó többlettel szolgál az Apokrif című vers már eddig is gazdag elemező irodalmához (Intertextuális háttér és a szöveghagyomány rétegződése az Apokrifben). Impozáns referencia-anyag szerepel a jegyzetekben (a szerző irodalomelméleti felkészültsége legalább olyan alaposnak látszik, mint a hazai témákban mutatkozó filológiai felvértezettsége).

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez