|
GYÖRE Balázs
A MEGSZÓLÍTÁS ÁBRÁNDJA
Györe Balázs kötete sajátosan elegyíti a napló, az esszé és a memoár műfajait: csöndes töprengések, furcsa történések sűrítő, ám korántsem logikátlan álmok lejegyzései, világos kontúrú emlékképek, sőt olykor a múlt tárgyiasult dokumentumai (levelek, kedves könyvekből kimásolt idézetek) váltogatják egymást lapjain. A szerző higgadt pillantással tekint szét a "férfikor nyarában", művét a számvetés halkan, de annál makacsabbul lüktető igénye hatja át. Kislánya, Borbála születése azt a tapasztalatot hozza meg a számára, hogy immár végérvényesen része lett az idő folyamának, s ennek tudata nagyívű asszociációk láncolatán át hívja elő emlékezetéből a család dédszülőkig táguló körének alakjait, saját gyermekkorának epizódjait, és inspirálja ifjonti szerelmek képzeletbeli újraélését. Édesapja s a szellemi-írói eszmélkedésében mindenki másnál meghatározóbb szerepet játszó Ottlik Géza halála viszont azzal a kérdéssel szembesíti, hogy van-e egyáltalán "vége", határa az idő folyamának, hisz kikezdhetetlen biztonsággal érzi: némely halottak jelenlevőbbek sok élőnél. S az idő linearitását az álmok is szétzilálják; a kötetben külön egységet alkot három esztendő (1982, 1983, 1984) "álomnaplója", amely különös fénytörésben villantja fel az akkori irodalmi életet, Nemes Nagy Ágnes alakját, az Örley-kör megszerveződését és működését, folyóirat-alapítások délibábjait, számos nemzedéktárs portréját, a személyes sors részévé lett könyvélményeket, Krúdy Gyula, Hunyady Sándor prózájának varázsát. Ám itt is és a későbbiekben is Ottlik Géza az álmok-emlékek-meditációk titkos középpontja, az ő morálja, írói igényessége, az általa közvetített hagyomány a mérce Györe Balázs életének szinte minden mozzanatában. A mű akár tanúságtételnek is fölfogható arról, hogy milyen volt a világ vele, s milyen 1990. október 9. (Ottlik halálának napja) óta, nélküle.
|
