|
Stefan ZWEIG
STENDHAL NÉGY KÉPPEL
Stefan Zweig egyéb, újkori szellemi nagyságokról rajzolt arcképeinek sorában ez az esszéje is 1920-ban jelent meg először Európa oszlopai című tanulmánygyűjteményében. A 20. századi lélektan korai fejleményeinek fényében a nagy francia írót is elsősorban pszichológiai szempontból világítja meg. Egy montázsszerű életrajzi vázlattal indít: Henri Beyle - azaz: Stendhal - különös emberi pályájának, személyiségproblematikájának, egoizmusának boncolására adva ezzel keretet. A "belső ellentétek", a karakterben rejtőző "kettősség", melyet a politikai pálya, a szerelmi kalandok alakítottak és töltötték fel emberi tapasztalatokkal, a naplószerű feljegyzésekben összegyűlt életanyag csak az érett - fizikailag hanyatló, de szellemileg nagyon tudatossá váló - alkotóban érleli meg az ő beállításában az igazi írót. Zweig nem esztétaként nyúl témájához, hanem egy alkotói személyiség búváraként nyilatkozik meg mindvégig: a nagy művekre
(Vörös és fekete;
A pármai kolostor;
Vörös és fehér)
csak utalásszerűen reflektál, és jelentős prózatörténeti helyzetét is - Balzac mellé állítva - inkább utóéletéből, a 20. századi objektivizáló elbeszélő irodalom perspektívájából jelöli ki. A Zweig-esszé élvezetes olvasmány: Stendhal-művek újraolvasására ösztökél.
|
