JÓSIKA Miklós

REGEGYÖNGYÖK

"Jósika Miklós művei úttörő jelentőségűek, de magukon hordozzák a kezdeti tétovaságot, a romantikus túlzásokat - legfeljebb irodalomtörténeti kuriózumként veszi őket kézbe az olvasó" - írta a szerzőről Győri János a Magyar Helikon hasábjain. Úgy tűnik, ezzel maga Jósika is tisztában volt, hiszen élete vége felé, szomorúan, ám bölcs tárgyilagossággal jósolta meg: "Reám az irodalom történelmében vár még a feketeleves". A Magyar próza Klasszikusai sorozatában megjelent kötet jóvoltából az olvasók most megismerhetik ennek a rendkívül termékeny szerzőnek az elbeszéléseit, aki igazi hatását 1848 előtt fejtette ki, de kétségtelen, hogy olvasótábora még ezt követően is sokáig megmaradt.
A Regegyöngyök - Jósika Miklós legszebb beszélyei a magyar nép és ifjúság számára alcímmel - a szerző halála után - 1866-ban jelent meg először. Változatos műfajú írások sorakoznak a kötetben, "olyan elbeszélések, amelyek túlnyomórészt a művész pályakezdő időszakából valók", amint ez Dézsi Lajos Báró Jósika Miklós című 1916-ban kiadott nagybiográfiájából megtudható. A Bájvirág című tündérrege 1837-ben keletkezett, Jósika a mihályfalvi parasztok körében hallott népmese köré szőtte a maga történetét. Az írást Vörösmarty Mihály is megdicsérte, bár a szereplők, a tündérek lélektani rezdüléseinek, érzelmeinek, szenvedélyeinek a megjelenítését kevésnek találta, illetve hiányolta. Szintén 1837-ben íródott A mohilok gyöngye, amelynek "alapszövete" a hindu mondavilágból vétetett, és az özvegyégetés szertatását meséli el benne Jósika, az irodalomtörténészek szerint stílusán érezhető Voltaire hatása. A völgy rózsája 1841-ben született, és hősének fejlődéstörténete Abafiéhoz hasonló, a megjavulás lehetőségét az író itt is aprólékos gonddal dolgozta ki, a fordulatokat többnyire jó pszichológiai érzékkel jelenítette meg. A Herculanum (római beszély) (1842) történelmi elbeszélés, az irodalomtörténészek szerint Byron hatása érződik rajta. A Bornemissza Anna (1843) Schiller Die Bürgschaft című alkotásának hatására született, és a szerző a későbbiekben négyfelvonásos színjátékot írt belőle. A Vízözöni kép (1844) Dézsi értékelése szerint Byron és De Vigny hatását mutatja. Jósika írásműveinek "tetszhalálát" már életében megjövendölték, 1891-ben Szaák Lujza ekként szól a szerzőről: "Beszélyeivel Jósika nem ért el olyan sikert, mint regényeivel, bárha ezektől sem tagadható meg a népszerűség", és bár kritikusának igaza volt, az még sem tagadható el, hogy Jósika novelláinak irodalomtörténeti jelentősége van, hiszen ezek az írások voltak a magyar elbeszélésirodalom "ősképletei", és azt a hosszú sort nyitották meg, amely Jósikától kezdődően máig folytatódik.
A szerző nyelve friss, erőteljes, bár a jelenlegi kiadás nem az eredeti szöveget hozza, archaizálás nélkül is érezhető a tömör stílusban rejlő pontosság, valamint az is, hogy Jósika csak keveset vett át a nyelvújítás túlzásaiból. Majtényi Zoltán esszéisztikus Utószavának záró soraival ajánlható az értő olvasók figyelmébe a kötet: "Bárcsak lehetővé tenné a mai magyar könyvkiadás, hogy e különös írónak még több műve is napot lásson felfrissített formában, és így tartalmi értékeivel segíthesse a nemzeti hagyományok tudatosítását".


Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez