POSZLER György

VONZÁSOK ÉS TASZÍTÁSOK

Századunk első felének irodalmi-kulturális vonulatait és mai tanulságait értelmezik Poszler György kötetté formált írásai, amelyek műfaji szórtságuk - életrajzi elemekkel átszőtt helyzetértékelés, kritika, esszé stb. - ellenére lényegében egyetlen fő kérdéskört igyekeznek meghatározni: hogyan tükrözte vagy éppen határozta meg irodalmunk a sajátos közép-európai lét változásait?
Az előszavak hármas tagolása - lírai, epikai, drámai - a történelmi-filozófiai bevezető szerepét tölti be. A szerző élmények és nosztalgiák "szorítójában" próbálja meghatározni a közép-európai művészember sorsát; számot vetni saját kettős - kolozsvári és budapesti - identitása között. Az irodalmi műfajok specifikumát értelmezve járja körül a század meghatározó epikáját, amelynek fő motívuma a menekülés, formája pedig az irodalmi napló (pl. Márai), a politikai emlékirat (pl. Károlyi Mihály, Ignotus Pál) és a "menekülésregény" (pl. Déry). Poszler szerint e kor "kényszerítette" epika a tiltakozás esztétikai-etikai minőségét hordozza. Ez a tiltakozás lényegében ítélet is a század kultúrájáról és - előrevetítve - az ezredvég emberéről. Ezt a kérdéskört elemzi az előszó-tanulmányokat követő második rész (Vallomások), kibővítve a magyar szellemi baloldal vonulatainak felvázolásával, elsősorban Jászi és Bibó nézeteinek összevetése alapján. A harmadik egység (Tételek) a magyar irodalomtörténetek társadalmi-történelmi meghatározottságáról értekezik a kritikusnak a művekkel (a Nyugattól a Szép Szóig) folytatott filológiai és filozófiai dialógusában, középpontba az irodalom polgárosodását, városiasodását állítva. Ennek ellentételeként a következő fejezetek (Vonzások; Taszítások) esszéiben-tanulmányaiban mutatja fel azokat a kulturális-irodalmi csomópontokat (pl. Márton Áron gyulafehérvári püspök közösségmegtartó hitbéli gondolatait) Márai Sándort mint a magyar "városi mitológia" megteremtőjét; Illyés Gyula Szellem és erőszak című kötetének szomorú aktualitását; a sztálinizmus irodalmának történetét Sinkó Ervin, Koestler, Paszternak és Ribakov műveinek összehasonlító elemzésével, amelyek a történelemben a túlélést és megmaradást dokumentálják. A címadó, kötetzáró gondolati egység a korábbi elemzések folytatásaként veszi szemügyre a magyar irodalom máig meghatározó nagy - egyszerre komikus és tragikus - "vitáját", a népi-urbánus ellentéteket. Poszler nem törekszik a teljes irodalomtörténeti dokumentáció feldolgozására. Elsősorban a résztvevőknek a vitakérdésekkel kapcsolatos megnyilvánulásaira figyel, és ennek függvényében rajzolja meg Illyés Gyula és József Attila, Németh László és Ignotus Pál, vagy Veres Péter és Zsolt Béla portréját. Az irodalmi körképet az urbánus "félelőd" Jászi és a népi "félutód" Bibó nézeteinek szintézisével egészíti ki, majd az utolsó esszében - népiek és urbánusok 1937-1942 közötti marxista kritikájának tükrében megmutatja, hogy Lukács György "forgatókönyve" alapján miként lett a hazai irodalom elsődleges esztétikai mércéje a társadalmi-politikai elkötelezettség.
Poszler György tanulmánykötete a személyes élmények és az irodalomtudomány tényei alapján a magyar művészet "identitásvesztésének" folyamatát értelmezi. Azokat a politikai hatásokat, amelyeknek esztétikai tükröződése elbizonytalanította, illetve azokat a - Berzsenyiig visszanyúló - gyökereket, amelyek hozzásegíthetnek a hazai irodalom (társadalmi meghatározottságon is alapuló) magára találásához. A mély esztétikai-filozófiai jelentéstartalmakat értelmező kötet a magyar irodalomtudomány legújabb elemző vonulatához kapcsolódik, s mint ilyen, elsősorban - a szakemberek érdeklődésén túl - a 20. századi magyar irodalom és szellemi élet jelenségeit értelmezni kívánó, elmélyülésre hajlamos olvasókra számíthat.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez