RÁCZ Péter

ÖNARC

Első olvasásra inkább pillanatfelvételeknek, egyedi-egyszeri látványok regisztrálásának tűnnek Rácz Péter költeményei. A költő mintha kivonult volna saját verseiből, nem önmagáról, nem a lírai énről tudósít, nem érzelmeit, vágyait, nosztalgiáit zengi, hanem objektív megállapításokat, "tényeket" közöl és halmoz egymásra. Az elmélyülésre hajlamos olvasó azonban hamar ráébred, hogy ez az objektivitás, ez a szenvtelenség, ez a háttérbe szorított én mindössze álca, csak egy mélyebb vallomásra vágyó költő "fátyoltánca", rejtőzködése, szemérmessége. Mert a látványok, az elkapott pillanatok nyelvén igenis vall magáról a költő; azokat az apró, jellemző tényeket nem önmagukért emelte verseibe, hanem velük, rajtuk keresztül kíván szólni (Önarc; Kifelé a Trakl-házból; elsősegély német módra; Az új patak; Berlin, Heinrichplatz; Öreg nők; Egy blokádra stb.). Ez a vallomás persze nemcsak szemérmes és rejtőzködő, de fölöttébb összetett, bonyolult is. Rácz Péter "hozzáállása" a világhoz nagyon is ambivalens. Kedvtelve szól a bomlásról, rothadásról, az öregedés kevéssé vonzó mozzanatairól, a halálról, és a groteszk látványokról, ám e képek, tények és jelenségek sorjáztatása valamiféle igen intenzív valóságszomjról tanúskodik, olyanról, amely mindent széppé és kívánatossá tehet, még a rútat, a látszólag visszataszítót is. Hasonló technikával láttatja meg ugyanakkor a gyermeklét, a tündéri felszín sötét rétegeit. A báj mögött meghúzódó bambaságot és őrületet, a szépség mögött felsejlő gonoszságot, az egészség alatt rejtőzködő bomlást, vad vegetációt. A szerző azok közé a költők közé tartozik, akiknek kötetegésze többről tanúskodik, mint versei külön-külön. - Helyzetek, hangulatok mikroelemzésére, a lelki analízisre fogékony olvasóknak.


Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez