|
G. ISTVÁN László
KERESZTHUZAT
G. István László kötete első, minden bizonnyal legjelentősebb és legszebb verseket tartalmazó ciklusának Hang és árnyék: álomversek a címe. Valóban álomversekről van szó; gyerekkori álmokéról vagy a gyerekkort visszaálmodó felnőttkoriakról, álomszerű visszarévedésekről vagy álomban való visszaemlékezésekről. Ezek az álomi tájak egyébként fölöttébb prózaiak: előszoba, konyha, lépcsőház, esti fürdés, egy kis kirándulás, úszás a part közelében "csak a part mentén. csak ott szabad", könnyű betegség, vacsora stb. Ami álomi bennük, az a versek atmoszférája, furcsa irizáló volta, a kontúrok elmosódottsága, illetve irreális határozottsága, a szinekdochék mindenütt való eluralkodása, a gyermeki prelogikus vagy mágikus gondolkodásmód, bizonyos sorok, fordulatok, szintagmák, jelenetek állandó, szinte kényszeres ismétlődése. Az, hogy néha olyan, mintha ugyanazt a verset olvasnánk megint, majd megint, pedig ezek a versek egészen mások, de hogy erről meggyőződhessünk, vissza kell lapozni (Egy régi álom; Vacsora; Esőben; Fürdés; Az udvaron; Vonaton; Végig partközelben stb.). (Ezt ellenpontozza viszont, hogy egyetlen költemény, az Üzenet háromszor is szerepel teljesen ugyanazon szöveggel a ciklusban.) A többi ciklus (Semmi párna; Terjednek a foltok; Közelítő tűz; Évszakok születése; Tájrajz; Mindenütt repülnek; Füst és kávé), az utolsó kivételével olyanok, mintha a szerző egy-egy álomképet nagyítana ki, merevítene meg, mutatna föl, elhagyva az összefüggéseket, az álomi atmoszférát, realitás és irrealitás oly különös, oly megragadó ötvözetét. Ezek az általában rövid, szinte dalszerű költemények töredékesnek hatnak az első ciklus darabjaihoz képest, ám amikor sikeresek (és ez nem ritka), az enigmatikus költészet teljes értékű műveit nyújtják. Csaknem egyenrangú az első cikluséval az utolsó (Füst és kávé) néhány verse: maga a cikluscímadó, a Bálok, a Nem forgolódni stb. Ezek a versek posztmodern élet- vagy zsánerképek, egy reformkori lírai műfaj abszolút mai újjáteremtései.
|
