VIDOR Miklós

SZIGETVILÁG

Öt önálló verseskötete után a költő és író hetvenedik születésnapjára (1993) jelenik meg ez a hatodik, a válogatott és új verseit közreadó, kívül-belül szép kiállítású Szigetvilág. Vidor Miklós elsősorban költő, s mint ilyen - hiába hadakozik régebbi és újabb verseiben is az elmúlással - örökifjú. Hiába írja Regény című nyitó versében, hogy "Ebből a történetből / kikopnak az arcok / s helyszíneit a bombasérült / évek maguk alá temették": mindenkori verseiből arcok bukkannak fel és a rombadőlt város - Budapest - is él, Róma és London is befogadja, igaz, idegenként... Római elégiája történelmi példaként, a "világbirodalom" kialakulásának és széthullásának tanúja, London és Anglia - korábban - ködös bolyongá- sokkal várta (London légikikötő, Másvilág), Párizs egy régvolt barát emlékével köszönti (Rekviem Róbertért). És Pest? Utcák és kapualjak, Mándy Ivánt idéző múló pillanatképek, szerelmek és barátságok, és néhányszor, igaz, akkor hiteles rettenettel, az ötvenes évek, az 56-ot követő megtorlás emlékeivel (1951-es éjszaka, Gazdátlan napló, 1956).
Üj verseiben csakúgy, mint a válogatott darabokban mindig önmagát keresi: "Vadidegen hang kérdi / hova lettem?" (A labirintus). Mintha egykori önmaga elől is menekülne, szomorúan, kiábrándultán: "Nyomaink elenyésznek / és az emlékezők utánunk halnak" (Átváltozás). Pedig korábbi versei mutatják amit a legújabbak is igazolnak: nem volt és nincs oka a pesszimizmusra, hacsak azért nem, mert már "... áldozati füstje száll / a fejszeélre jutott ifjúságnak" (Téli tűzgyújtás). Vidor Miklós lírája azt tanúsítja, hogy a jó verseknek idejük van, koruk nincs.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez