MESTERHÁZI Mónika

NEM HITTEM VOLNA

A ritkán megszólaló, akkor is szűkszavú költőnő a melankolikus epigrammák, halk és zárt formák művelője; verseinek kiterjedése alig, sokkal inkább mélysége van, éppen úgy, ahogyan a Visszhangban fogalmaz: "aki a belső űrt énekli be / hangszekrény zeng vele / aki az üres térbe kongat / vissza nem hallja a hangot". Mesterházi Mónika mégsem gondolati vagy lélekelemző költészetet művel, hanem fogalmi szinten jeleníti meg saját létérzékelését, csaknem kívülállóként ábrázolja, vetíti ki belső tartalmait (A napsütésben; Tél; Rosszkedv; Vigyázz magadra; Ha nem vagyok; Honvágy; Tömegsír stb.). A maga észleleteiben, impresszióiban, látomásaiban, asszociációiban villantja föl a belsővé tett világ - sokszor kiábrándító, elriasztó - jelenségeit, azt a tényt, hogy a világ fogva tartja a lelket, és menekvés ebből a szorításból csakis befelé lehetséges (Formák; Holdvers; Fényképek stb.).
Mesterházi Mónika minden tekintetben igen szigorú versszerkesztő, csiszolt, tiszta, már-már elemi formákban szól. Világos stílusa azonban nem egyértelműséget, egyneműséget jelent, nagyon is sokszor újraolvasást, új értelmezést kívánnak a versei. Korábbi kötetéhez - Hol nem volt (1995) - hasonlóan ebben is sok az aforisztikus, enigmatikus, emblematikus megfogalmazás, de időnként már föl-fölbukkan a nagyobb kompozíciók igénye (mint Felbukkant - Behívtam; Sors bona). Alapvető élmények, alapigazságok, hajszálpontos meglátások villannak föl melankolikus töltésű természeti képeiből, tárgyias környezetrajzaiból - jelentős értéket, kortárs líránk fontos teljesítményét képezve.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez