Henrik IBSEN
HEDDA GABLER
Ibsen - és ez már kortársainak, drámái első kritikusainak is
feltűnt - nemcsak a polgári élet kataklizmáinak első nagy
drámai ábrázolója volt, de egyúttal a nőalakok, a női sorsok
specialistája is. Hedda Gabler című darabja elsősorban a
címszereplő nőalak miatt számított nagy, jelentős műnek, olvasóit,
nézőit főként az foglalkoztatta, hogy a gyönyörű, erélyes, büszke
Hedda, aki a biztonságos életért, a nyugodt, fényűző életmód kedvéért ment
hozzá szinte karikaturisztikusan szolid, szakmájában jelentéktelen, de
ügyes leendő professzor férjéhez, vajon milyen női típust,
milyen női sorsot jelképez. Vannak, akik Hedda Gablerben az
emancipáció-mozgalom mártírját látják, mások az erős, ám végül
is összeomló (Hedda a darab végén öngyilkos lesz) nőt fedezik fel
benne, ismét mások a női sors árulójának, az otthonteremtésre
képtelen, anyaságra nem is vágyakozó hisztérikának tartják. Az
értelmezések mindegyike találó, ám éppen azt véti el, amit Ibsen
leginkább hangsúlyozni kívánt darabjával: az archetipikus, nagy,
ősi modellekre építkező, éppen csak anyagát a napi eseményekből,
a polgári életvitelből származtató drámát. Hedda Gabler sokkal
inkább hasonlít-ragaszkodik tábornok apjához, mint nyárspolgári,
puha férjéhez. Hősi tettre szeretné serkenteni társasága
férfitagjait, rajong a nagy, végletes gesztusokért és öngyilkos is akkor
lesz, amikor látja, élete és környezetének élete egyaránt
kicsinyességbe fullad, az igazi dráma eljátszására valamennyien képtelenek.
|