|
SÁFÁRY László
HÓMEZŐK ELŐTT
Sáfáry László a két világháború közötti felvidéki - pontosabban kárpátaljai - magyar költészet igen jelentékeny alakja, a modernség, az izmusok és a szociális érzékenység képviselője volt. Emberi és költői sorsa egyaránt tragikus, hiszen nagyon fiatalon megfagyott az orosz hómezőkön, és életében mindössze két verseskönyve jelent meg, a Lendület (1931) és a Verhovina (1935). E kötetcímek voltaképp rövid pályája két szakaszának jelzői is lehetnének. Hiszen első korszakában az avantgárd képviselője, akinek verselését életművének kutatói (Csanda Sándor, Dobossy László) expresszionistának tartják, kortársai (Tamás Mihály, Sándor László) szürrealistának vélik. Valójában mindkét "izmus" jelen van korai költészetében: formakultúrája inkább expresszionista, motívumai, metaforái inkább szürreálisak, de jó néhány versében kimutatható az impresszionizmus, a naturalizmus hatása is (Megtaláltuk a tüzet; Piros fonál; Törvény; Rejtett ösvény stb.). Mindezek mellett lírájában érzékelhető a kor divatos irányzata, az új tárgyiasság, miközben van érzéke a tájköltészet finomságaihoz vagy a gondolati mondandó frappáns megfogalmazásaihoz. Korai verseit azonban nem a míves képiség jellemzi, sokkal inkább az erőteljes nyelvi kifejezésvágy, a hatásos megérzékítés költői ambíciója. Költészete második korszakában a szülőföldhöz szorosan kötődő szociális mondandó lesz túlsúlyos, ezzel együtt a versek egyszerűsödnek, nyelvük csiszoltabb, modoruk epikusabb lesz - a korszak baloldali kritikusai (Barta Lajos, Fábry Zoltán) ünneplik is a mű belső arányainak effajta átrendeződését. Kárpátalja nincstelenjeit, a ruszin és a magyar favágókat és parasztokat jeleníti meg; kegyetlenül nehéz életük immár a valóság súlyos és reális lenyomata verseiben (Verhovina; Munkában; Hazám patakjai mentén; Hé, hegyoldalak; Erős vagyok). Megjelenik költészetében a forradalmas jelentés, miközben el nem feledkezik a pompás hegyvidék fenséges szépségeiről (Tavasz; Vihar; Fény; Mező), amelyek szinte ellentétei az ott élők sanyarú sorsának. Érett, nagy versei között nem egy rítusszöveg, szinte törzsi ráolvasásként jeleníti meg a lét látható elemeit és láthatatlan szerkezetét, s e fölismerések birtokában lesz - nem programszerű, nem doktríner, hanem a lényegből fakadóan természetes - forradalmas hivatású költő.
Sáfáry életművéből halála után mindössze egyetlen válogatás jelent meg (Korforduló, 1969), ez a mostani (1995) kötet - S. Benedek András szerkesztésében és utószavával - teljesebb képet ad életművéről, hiszen a két kötetében meg nem jelent műveiből is tartalmaz néhányat; ráadásul a versek nem keletkezésük vagy megjelenésük időrendjében, hanem tematikus ciklusokba rendezve kerülnek az olvasó elé. A határon túli magyar líra jelentős alakját reprezentáló kötetet könnyen utat talál a versbarátok szívéhez.
|
