G. ISTVÁN László

ÖT AJTÓN ÁT

Öt ajtón át. Nyilvánvaló célzás ez a kötet öt ciklusára. De mire nyílnak a versek, hová vezetnek ezek az ajtók? Bár erre a kötetben semmiféle utalás sem található, úgy érezzük, hogy a bartóki Kékszakállú titokzatos, rideg, szereleméhes, szerelmet faló, önmagát és társát emésztő várának titkai közé. A magány sokajtós birodalmába. Mert G. István László versei jobbára erről szólnak: a magány kimondhatatlan, de sok oldalról megközelített, sorvasztó keserűségéről, megalázó, olykor mégis felemelő érzéséről.
A szerző személyéről semmit sem tudunk. A Minnesängerek korában "a rövid versek szerzője"-ként emlegetnék, mert a vékony kötet zömmel pár soros költeményekből épül fel. Az utóbbi években született alkotásokat e "rövidség" nem minősíti: sok közöttük az egészen kiemelkedő. "Te vagy partnernak való, / magázhatatlan magányom" - szólítja már szinte bevezetőként is a köteten fő témaként végighúzódó érzést. Ez olykor halálérzettel párosul (Mesterkurzus), máskor a tanácstalanság, a tétovaság, a bizonytalanság kifejeződése (Az óda nem szorít). Furcsa, szokatlan műfaji kettősség érhető tetten a versekben. Sokszor mintha pantomim előadást néznénk, részletei mint az élő testé, megelevenülnek, többek költői metaforáknál: egy fájdalmas, reménytelenül kapaszkodó életérzés vizuális-szellemi megtestesülései (Hívás odalentről; Kézrátétel; Bálvány). Olykor nyelvi bravúrokra is képes a költő: "Magának nyújt kezet az ösztönöm" - írja Csomagolom a magányt című versében. Máshol így hökkenti meg az olvasót: "Ráfagy az állítmányra az alany" ("April is the cruellest"). Nyelvi, formai vonatkozásban is szokatlanul érett költészet; főként a bensőséges líra kedvelőinek.


Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez