LACKFI János

A LÉLEK TÁJKÉPEI

Az 1830-ban önállóvá vált Belgium - bár irodalma francia nyelvű volt (és nagyobbrészt maradt napjainkig) - irodalmi-költészeti szempontból is nagyon hamar önállóvá vált. A belga költők merítettek ugyan a francia irodalom sok évszázados örökségéből, újabb és újabb irányzatainak hozadékából is, ám egyre inkább önálló útra tértek, sajátosan és poétikailag is jól jellemezhetően belga irodalmat nyújtottak. Ennek az önmagára lelt belga irodalomnak, de elsősorban költészetnek a legnagyobb, világirodalmi rangú korszaka a szimbolizmus volt. A belga szimbolizmus, amely időben nagyjából a 19. század utolsó és a huszadik első negyedszázadát jelenti, olyan alkotókkal ajándékozta meg a világlírát, mint Émile Verhaeren (1855-1916), Georges Rodenbach (1855-1898), Iwan Gilkin (1858-1924), Charles Van Lerberghe (1861-1907), Max Elskamp (1862-1931) és Maurice Maeterlinck (1862-1949). E hat világnagyság verseit mutatja be Lackfi János fordításkötete, méghozzá a lehető legoptimálisabb módon. Versek és esszék váltogatják egymást a szép kötetben. Lackfi bemutatja a belga irodalom történetét, poétikai jellegzetességeit; dióhéjban ismerteti a nemzetközi és a belga szimbolizmust, majd külön-külön szól az egyes költőkről, adatokat is sorjáztatva, de elsősorban költői életművük jellegzetességeit felmutatva. A "költőportrék" és a közölt, kitűnően kiválasztott költemények együtt, a kötet minden kicsinysége, tömörsége ellenére, szinte teljes képet nyújtanak a belga szimbolizmusról, arról a klasszicitás és modernség határán álló költészeti világról, amely a magyar olvasóknak különösen sokat jelenthet, éppen a hazai szimbolizmusnak a belgáéhoz olyannyira hasonló jellege okán.


Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez