DEMÉNY Péter
BOLYONGÁS
A pályakezdő erdélyi költő igen kiművelt verselőnek mutatkozik, aki nem csupán biztosan birtokolja a mesterség poétikai tudnivalóit, de nyelvhasználata, stíluskészsége is fölöttébb választékos és igényes. Maga írja - igaz, tréfás fintorral -, hogy számos irodalmi előd és hatás folytatója kíván lenni: "Mit előttem egy Babits eldalolt, / Vagy ne adj Isten, Ady, Kosztolányi, / Zrínyi vagy Szabó tőlem elrabolt, // sok szépen csengő-bongó lárifári - / dalom újra elfáradhatatlan" (Amatőr tercina). E groteszk "ars poetica" ellenére egész költészetét meghatározza irodalmi műveltsége, literátus beleérző képessége (Weöres-apokrif; Jeszenyin hátrahagyott versei 1-2; József Attila: Medália-töredékek stb.). Mintha maga is kapaszkodókat, példákat, eligazodási pontokat keresne élményei sűrűjében, hogy végül is megfogalmazhassa saját mondandóját. Ez a kereső, ars poeticákat fogalmazó szándék vezeti tollát ilyenféle definíciókra: "A vers - sziklát csapkodó zöld magány" (Költészet); "A vers a tarlón elszórt búzaszem" (Vers II.); "faljuk föl egymást ó te vers" (1. Dal); "ez a vers kidől, ez a vers kihal" (Zsoltár). Magát, a maga hangját keresi hát a költő a meglehetősen zárt, kimunkált formai keretek között, hiszen: "A forma messziről világít / Egyedül ő őrzött meg téged" (Vers III.). |