PETRŐCZIÉva

A BOKÁLYOS HÁZBAN

"Ahány vers, annyi virágos csempe. Menedék, oltalom a szürke, gond-verte napokban" - írja kötete verseiről szólván Petrőczi Éva. És találó az önjellemzés. A kötet legtöbbször rövid, szinte szecessziósan "szép" és cizellált kis költeményei szinte kivétel nélkül valami megragadóan kecsesről, művésziről, bájosról adnak hírt, leírást, költői információt, legyen az ember, vagy főként fiatal lány, illetve kisfiú figura, valóban csempe, vagy akár régi kézírás, meghitten illatozó gyümölcs, sajátos fényben irizáló tájrészlet, szobabelső vagy gyengéden öntetszelgő, iróniába burkoltan is meghatóan hiú önarckép (Pataki virágének; Kis, önző vallomás; Egy hálóingre; Önkritikus önarckép; A birs dicsérete; Ménesi út; Szamóca-óhajtás; Walesi nyár stb.).
Petrőczi Éva kitűnő stílusérzékkel rendelkezik: a kecses, bájos, vonzóan törékeny, ornamentális irályból szinte sohasem esik ki, költeményei egyneműek, egységesek, törés nélkül valók. Ennek ellenére sem válik kötete valamiféle szecessziós nosztalgia mintadarabjává. Mert ezt a hangulatot, ezt a miniatűrművészetet, minden sajátos értéke mellett sem kell egészen komolyan venni. A szépség nemcsak oltalomnak készült a gond ellen. Magába is foglalja, ki is mondja ezt a gondot, a mindennapok szürkeségét. Mégpedig nemcsak úgy, hogy az olvasó ezt feltételezi a háttérben, ezt tekinti a szépségek motivációjának, hanem sokkal konkrétabban, egyértelműbben. A báj, a kecs, a csín, a lenge-légies hangulat szinte mindenkor teret enged egyetlen, talán alig észlelhető, de mindig kimutatható keserű villanásnak. És ez a villanás teszi izgatóan sokértelműekké Petrőczi verseit, amelyek - a finom árnyalatokban gyönyörködni tudó verskedvelők figyelmére méltóak.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez