Albert CAMUS

A LÁZADÓ EMBER

Camus filozófiai, társadalomelméleti főműve A lázadó ember. Nem csak az általa képviselt egzisztencializmus egyik alapmunkájáról van szó, hanem legendás, a nyugati baloldali politikai és szellemi mozgalmakban fordulópontot jelentő könyvről. Az eredetileg 1951-ben megjelent műben a francia író-filozófus összefoglalja a második világháború, a totális rendszerek ébresztette társadalom- és erkölcsfilozófiai gondolatait. A címbe emelt kategóriát, a lázadást egészen általános, metafizikai kulcsfogalomként használja: a modern, isteneit vesztett, a "süket éggel" szembenéző, 19-20. századi ember attitűdjét sejtve meg benne. A téma drámai bevezetései után, amelyekben a szöveg "alaphangjai", a camusi stílus finom racionalizmusa és képgazdag poézise is megszólalnak már, négy nagy egységből építi fel művét az író.
Az első, az ún. metafizikai lázadásról szól, arról a modern gondolati "forradalomról", amely a nietzschei nihilizmushoz, Lautréamonthoz és a szürrealistákhoz vezette az emberi szellemet.
A mű középpontja és igazi veleje a következő részben van, amelynek A történelmi lázadás a címe. Itt Camus visszanyúl a francia forradalomhoz, a terror korai formáihoz, a 19. századi társadalmi megváltás-elméletekhez és tanokhoz, majd elérkezik a totalitárius huszadik századi politikai formációk elemzéséhez. Megkülönböztet racionális és irracionális terrort az államterrorizmus képletein belül, elemzi Hitler, Mussolini, Lenin, Sztálin alakját és "művét".
A két zárófejezet mintegy az előbbiek függeléke: először a lázadó ember művészetét pásztázza át, majd a gyilkosságok, az európai nihilizmusok sötét világában tesz utat, keresve a remény, a humanista bizakodása lehetőségeit.
Bizonyára bölcsészettudományi egyetemi tanulmányokhoz is szükség van a mű (részleteinek) ismeretére, de a társadalomról, a modern korról gondolkodó emberek keresett olvasmánya is lehet.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez