|
Mottó:
"Nem volt nagy és kiváló, /
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló..." Válasz Szántó Istvánnak a vendégkönyvi bekegyzésre: Thomas Mann a következőket írta a kedves emlékű barát halálának tizedik évfordulóján, amikor Zweig népszerűsége hanyatlóban volt: "Erasmus napjai óta talán egyetlen író sem volt olyan híres, mint Stefan Zweig". Mai távlatunkból nézve Zweig írásművészete mindinkább beleolvad az első világháború előtti évtizedek emlékébe, s aki nem emlékszik adataira (1881-1942), aligha gondolna arra, hogy az Ámok írója Proust, Joyce, Musil, Eliot kortársa volt - és hat évvel fiatalabb, mint Thomas Mann (na látja, ők valóban zseniális írók!). Nincs irodalomtörténeti adat róla, hogy az őt követő nemzedék , - oly különböző előzményekre hivatkozó - írói közül bárki is Stefan Zweiget próbálná folytatni, emlékét a kritikusok rég átengedték az olvasóknak, érdemei fölött udvariasan napirendre tértek, nem vitatkoznak róla, pedig műveit és roppant befolyását mindig az egyetemes eszmék nevében érvényesítette. Jóhiszemű kozmopolitasága, pacifista nemzetközisége, emberbaráti részvéte, a nagy kultúrtradiciókban gyökerező szellemi áhítata - közepes fantáziája és tehetsége ellenére is - emelkedett és vigasztaló erkölcsű magatartásnak hatott a fasizmus térhódításának tragikus korszakában. Nem kétséges, ha megéli Hirosimát és a második világháború utáni ocsmány kis háborúk döbbenetét, minden energiájával ő is tiltakozik és nem szűnik meg harcolni a békéért, amely oly kevéssé hasonlít arra az "europer" békére, amire gondolt. Tipikusan polgári író volt, de manapság is még mindig olvasottabb a volt szocialista régiókban, mint Nyugat-Európában, - a szocialista utókor jobban megbecsülte, mint a polgári. Ha élne, bizonyára meglepné. Pedig művészetének tartósabb értékei éppen ennek a tapasztalatnak a fényében mutatkoznak meg: ez a bécsi nagypolgár - szándéka és tudta ellenére - lázadó volt, a polgári életforma jelentős devalvátora. Nem Marxtól tanult lázadni, hanem Nietzschétől, Dosztojevszkijtől Freudtól, no meg a lelkiismeretétől - a szív, nem világnézet nevében; mint egy kamasz. Ezért olyan rokonszenves, ezért olyan megbízhatatlan író.
Egyetlen jelentős regénye a
Nyugtalan szív de erről a honlapon már írtam. Zweig legszebb novellája, az Epizód egy genfi tavon az orosz katonaszökevény történelemkívüliségével nemcsak a háborút, hanem az összes háborúzó társadalmat bírálja. Ebben a katonaszökevényben is az a rendkívüli, hogy nem érti a világot, ő is ezért érintetlen, mert nem fogadja el a polgári játékszabályokat, ő is azért rokonszenves, mert emberibb, mint a felnőtt történelem, s őt is igazolja az író, Milyen kár, hogy Zweig későbbi novelláinak csak a technikája múlta felül ezt a gyönyörű írást! Később is a rendkívülit kereste, a megszállottakat és a vergődőket, akik úgy gerjesztették a részvétet, mint Dickensét a szegényég és az árvák - egész életművét beárnyékolta a tévedés, hogy a betegség irodalmi téma. Nietzsche és Dosztojevszkij után Proust és Thomas Mann a megismerés eszközévé, és nem a témájává tették a betegséget,ők az egészségesek világát, az emberi mértéket ábrázolták a betegség által felfokozott megismerő érzékenység finom műszerével. És ne feledjük, hogy Shakespeare-t sem a Lear király elborultsága érdekelte, hanem a világ. Stefan Zweig az Érzések zűrzavarában a homoszexualitást, mint olyat, az Ámokban a Freud példatárából kölcsönzött pszichopatát, a Sakknovellában a börtönélmény által kiváltott lelki betegséget, a Huszonnégy óra egy asszony életéről játékosában a mániás szenvedélyt tekinti rendkívülinek. A betegség persze valóban rendkívüli, de csak a betegségre jellemző; a betegség leírása azonban az orvostudomány feladata, nem az irodalomé. Zweig a zsenit is betegségnek tekintette, mint korának több divatos pszichiátere, esszéi is többnyire patográfiák, betegségek leírásai; a Nagy Betegek érdekelték, Hölderlin, Nietzsche, Kleist, Dosztojevszkij; még Tolsztojban is a misztikus megszállottság izgatta. Könyves Mendel is zseniális pszichopata, az egyoldalúság szelíd lángelméje, akárcsak Czentovic, a sakkvilágbajnok. Tanulmányaiban figyelemre méltó a formai és kifejezésbeli tulajdonságok egész sora: az utánérzés és beleérzés képessége, amely élő egységet teremt az ábrázoláson belül; a pszicológiai értelmezésen kívül a karakterológia, tipológia, a művészi megformálás magas színvonala, a jelenségek közötti ellentétek és párhuzamok, a találó és részletesen kiaknázott hasonlatok plaszticitása, a tanulmányok nyelve és stílusa. Stefan Zweig nyelvezetét dicsérni szinte közhelyszámba megy. De főleg novelláiban túlságosan feltűnő stílusának szépsége, szinte a stílus önálló életet él az olykor hamisnak érzett tartalom mellett. Tanulmányaiban elsősorban az író egyénisége érdekli, alig törődik művei tartalmával, még kevésbé a tartalom társadalmi meghatározottságával. Például Nietzschéről írt tanulmányában is alig jut eszébe azzal foglalkozni, amit Nietzsche hirdetett, az pedig egyáltalán nem érdekli, hogy tanaival milyen társadalmi tendenciákat fejezett ki és befolyásolt. Hölderlinnél sem gondol arra, hogy a költő heroizmusának és pesszimizmusának kialakulásában a művészi-emberi alkat és az alkotási folyamat természetén kívül más is szerepet játszott, hogy mindez csak egyéni módon szűrhette át és szublimálhatta azt, amit a lelki alkat hordozója a társadalmi valóságban tapasztalt. Tanulmányai korlátai is tanulságosak, azonban érdemei döntőek: intenzitásuk, szenvedélyük, s az adott részterületen meggyőző igazságuk. S ezen túl ahogy a polgári humanizmus pszichológiai fasizmusmagyarázata olyan részigazság, mint amilyen részigazság a marxista irodalomtudományé, amikor csak alapvető igazságra, a társadalmi és a mű kapcsolatára irányította a figyelmet, s a költői egyéniséggel alig törődött. Általános irodalomtörténeti és irodalomtudományi értékükön túl: ez író-portréinak aktuális jelentősége. Zweig tragikus és jóvátehetetlen tévedésnek engedett egy hibás összefüggés kísértésének - 1942-ben azt hitte, hogy a fasizmus diadalmaskodni fog Európában, felesége gyógyíthatatlan beteg volt. Emiatt öngyilkosságot követett el. A fasizmusnak semmi köze nem volt felesége betegségéhez, és a fasizmus elvesztette a háborút. Zweig igazán megérdemelte volna, hogy túlélje a fasizmus vereségét, mert összes műve - elhibázott művei is -, emberséges írói szándékból születtek. Gondolom - az utolsó félmondatot illetően - nincs vita köztünk. Legalább ennyiben nincs, ez is valami. Üdvözlettel: Legeza Ilona
|