Ez a gúnyoros, szellemes versszövegezés olyan mai Így írtok ti. Azt igyekszik a különböző
verseket imitálva karikírozni, hogy mifélék ma a költőink. Az idősebbek,
Somlyótól, Rábától, Latoron, Juhász Ferencen át a középkorúak Utassytól
Kukorellyn, Parti Nagy Lajosig és így tovább. Egyetlen kivétel a húszas éveiben
járó Varró Dániel. De az ismert fiatalabb korosztály, Szabó T. Anna, Tóth
Krisztina vagy Lackfi már nincs jelen könyvünkben.
Karinthy Így írtok tije, jól
tudjuk, zseniális és kegyetlen. Micsoda óriások jegyeit tudta kíméletlen
tudatossággal felidézni. Ady Moslék
országát, Kosztolányi átformált impresszionizmusát! "Mint aki halkan
belelépett", ( a fiatal Babits végletes szecesszióját ) "Plutó e torzót
márványból szoborta - Ó, torzók torza, börző Dunakorzó - Ó korzók korza, őrző
dunnaorzó" - nem idézem tovább úgyis tudja mindenki. Azt írta Kosztolányi a
Még mindig így írtok ti első kiadásának
bevezetésében, hogy Karinthy a rendszeres bírálat hiányát pótolta! Ez
messzemenően igaz. A tónus felismerésében döbbenetes. Számomra - ha ugyan szabad
itt észrevételt tennem - az Így írtok
ti a nagyok örömteli felfedezésére vezetett. Réges-régen, úgy a tízes éveim
elején, előbb olvastam az Így írtok
tit, mint a bírálva kigúnyolt nagyokat. Csak Karinthy után gyönyörödtem
beléjük, lettem boldog olvasójuk.
Rapai Ágnes szellemesen, a vershallásmódot felismerve, igyekszik valami
hasonlót csinálni. Nemcsak bírál, negatív panegiriszt ír, henem mély érzékkel
rátalál a költők jegyeire. Az ő szövegéből az olvasó nem fog ugyan fellelni
annyi klasszikust, de a jövendő, az elképzelt maradandók mellett, ott vannak
kötetében a sokféle változatok. Egy újabb és újabb verstílus, amely
alakításában, nyelvhasználatában már észrevehetően más mint a Nyugat. Rapai
Ágnes mély figyelmet kívánó, úgy mondhatnám a jelen hangnem következtében szinte
nehezebb helyzetben volt, mint a zseniális nagy előd. Az eredeti vershangot
olykor nehezebb volt létrehoznia. Olyan feladatot vállalt, amely egy ügyes
trükkel csaknem azonos lett az eredetivel. Mintha maga a költő írta volna. (
Tandori, Székely Magda ).
Végül azt gondolom, hogy ez az Arc
poetica épp úgy hasznos a kritikában is. Hogy olykor maradandó olvasmány.
Tudatja - elég részletes gazdagsággal , hogy milyenek élő költőink. Az ismertek.
És közben örömmel jelezni bennük a paródisztikus elemet. A végül is kipattanó,
nevetést keltő szellemességet.
Jó tehát a költőket szerető olvasónak néha alaposan odafigyelnie és akkor
lesz meg a mulatsága. Az Arc poétika
jó mulatsága. És azon is érdemes elgondolkoznia, azt magában latolnia, hogy
vajon a sok költő közül - Rapai Ágnes által is, meg a jövendő által - kik
lesznek a maradandók a sok közül. Sejtjük, de végül ki tudhatja?
2004. augusztus 4. Lengyel Balázs
Ballazsófiásan
Tűrd föl az inged úját
mint nagyanyád is tette
csurran a nap a vékán
ténta csupasz papíron
és éhes egerészölyv
pörren dagasztó kendőd
hints bele lisztet bátran
ésszerűen kovászt is
fröcsköljön a víz és sót
szórj bele aztán dolgozz
a homlok hegyhát gyöngyös
hajnali párás erdők
illata fecserészget
mint precíziós műszer
oly kiszámítható légy
Barikárolyosan
Vérvörös hajnalt hasít a dülledtszemű
idő, nyikorgó szekereink, tatamm, tatamm, tatamm,
hová viszik dobpergés-szívű fiainkat, éneklő-szoknyájú
asszonyainkat, akik
málnaízű csókokkal édesítik a vastagnyakú
cigányok savanyú hétköznapjait,
ó, melegsuhogású fácánasszonyaink tavasz-szagát
érzem ilyenkor az orromban, korall-rózsaszín
álmaikat látom az álmaimban, fény-verseink nézd,
hogy világítanak, megannyi varjú-csillag,
ó, verejtékben-ázó-nyaraink-teleink
a csikorgó évszakokban mi otthon vagyunk,
szurtos gyermekeinkkel kóborolunk,
és hallgatjuk a hazátlan föld hegedűsírásos
szívdobogását.
Bellaistvánosan
Nincs ág, hogy a kertünk lomblana,
nincs lég, hogy a versünk élene.
Nincs fény, hogy szerelmünk dallana,
nincs dal, hogy az élet zengene.
Nincs jég, hogy a rút megfagylana,
nincs nyár, hogy a szép felfénylene.
Nincs nincs, hogy a van meglátszana,
nincs hang, hogy a versem églene.
Nincs zöld, hogy a csönd már zöldlene,
nincs kék, hogy a kékség szólana,
Nincs föld, hogy a föld már földlene,
nincs rossz, hogy a jóról vallana.
Beneyzsuzsásan
Se nyár,
se tél
nem teheti tönkre
az emlékeket.
Se láng,
se jég
nem teheti múlttá
a jeleneket.
Se só,
se homály
se törölheti sárba
az emberségemet.
Bertókosan
Ez a vesék és végtagok,
remegő, kocsonyás terek,
a szívbillentyű nem mozog,
nem bölcs és nem is gyermeteg,
ez a porckorongok, lehet,
ma fáradt kórboncnok vagyok,
agyamba most léket verek,
sajnos fejre nem állhatok.
Bodorbélásan
A vérnősző barom csak Adidasban
hajlandó szaladni, párnás neki,
puhácska minden íze, edzeni
küldik izzadt lyányok feszes trikóban.
Szűzi kacajukat küldik utána,
a v. b. meg szupermenként suhan,
selyem köntöséből kilóg a lába,
a formát feszíti a tartalom;
ahogy végighúz a hajnali tájon,
betölti a teret, mint egy óriás,
már nem illetheti semmi kritika;
lelkes sóhajokkal buzdítják a lyányok:
"ha visszatérsz ehetsz, sül a pirítós!"
és mellesleg vár a nyelves puszika.
Csukásan
Hű iránytű a tollam, azzal írok,
alatta sima fehérség, a tenger,
egy mackó Odüsszeusz,
tegnap délután a mérlegre álltam,
kék trikóban, kék gatyában,
egy kicsit híztam, de nem izgat,
pöttyet taknyosan indultam
keresni a szépet,
Ó, édes költészet,
disznósajtocskám,
pirospozsgás retkem,
tejecském, kenyerem,
gyulai kolbászkám!
Kit izgat, hogy összesúgnak mögöttem:
"Micsoda alak!"
Én horgász vagyok.
Ők meg csak halak.
Eörsiistvánosan
Olyan jó volt téged utálni.
Undorral néztelek, szar alak.
Bizony majdnem elkezdtem hányni,
Mikor néha elolvastalak.
És viszontgyűlöltél vadállat.
Már hatvanötben is elkerültél.
Évekig csipkedted a májat.
Te kéjenc keselyű hova tűntél?!
Fabókingásan
Ezt a kis amatőrt elcsábítanám.
Majd tűzbe hozom.
Úgy döntöttem, ő jó lesz nekem.
Olyan pelyhes és rózsaszín,
Érett barack a lelkem.
Rázza a fát.
Majd ölébe pottyantom magam.
Kívánatos leszek.
Addig napozok. Hogy jó érett legyek.
Fodorákososan
Reggel van.
Dél van.
De éjszaka is volt.
Gergelyágnesesen
Lesz majd, eljön majd az a nap.
Ma holtra vált nyelven hallgatok.
Harang kondul a csönd alatt.
Megépítem a templomot.
Zengjen létezzen az a perc.
Kőtáblám cipelem, ballagok.
Szavam úgy csengjen, mint az érc.
Majd kitárulnak az ablakok.
Imreflórásan
Csak azt akartam látni, azt a testet,
csak azt akartam látni, higgyed el.
Csak azt akartam látni, hogy keresztet
vet a fénylő ajak, csókot lehel
meztelen combodra, vállaidra. Én
csak azt akartam nézni hangtalan,
hogy izmos vádlidon futkároz a fény.
Klasszikus formádnak vonzása van!
Határgyőzősen
Édes ecsém, ha kurziválod,
vérszegény lírád akkor se bátor!
Pózolsz, peckelsz, kacki a tartás,
néha hülécske, néha marhás.
Ficcfanyelven egyre ordító,
nem lesz arra sose fordító!
Óbégathatsz, te béna bunkó
dévaj duggatásod baromhó'
méltó; te elsatnyult, te ványadt!
Te töketlen dalló vadállat!
Ríjál te pisis, óvodádban!
"Hősi" lantod tartja az állam.
Juhászferencesen
Itt ülök gondtól pikkelyesen,
mint egy hamuszürke-űrokádék-
múmiacsillag,
mint egy nyálkás-fájdalom-nyüves
porckorong-sérv a sebészasztalon,
bibe-fény-nyalábos
göncölszekér-árnyékszék-géniusz-
fotelben.
Itt ülök megint költészettel töltötten,
csont-hús-vér időmben,
én, én, én
a szót mondani jöttem.
Kalászmártonosan
Még e lét ködében
hová kellene bújni el
a romolhatatlan ihletnek
amely fennen zengené a szürkeség
fölötti emelkedettséget
a föléltségen túli kezdet az
mi színeivel kápráztatja
a lelket
a bűntudat kockázatát
a szépség káprázatának iszonyatával
kecsegtetve
és olyan lenne pont
mint Rilke.
Kántorosan
A régi költők!
Ők még csókoltak aranyos kulacsocskát!
És becéztek cicit! Ajakat! Trilláztak Lillát!
Olyik libasültbe, olyik
fűbe harapott.
Előre Péterek! Előre Kántorok!
A régi költők!
Olyanok voltak tök, mint a mai költők.
Papírra írtak az önzetlenek,
dettó az önzők.
Egyik idegösszeroppant, másik Baumgartent kapott.
Olyik libasültbe, olyik
fűbe harapott.
Karafiáthorsolyásan
Hogy fekete kesztyűm elveszett,
és Chanel kalapom sem találom,
hogy tűsarkú cipőm tönkrement,
és köddé vált denevér-kabátom,
hidd el, nem olyan nagy élezet,
jaj, eltűnt herendi porcelánom,
immár rend kell kupleráj helyett,
a lelkem holnap kitakarítom.
Kemenszkysen
Bu-Ta
kilép a házból és elindul
az Ut-on.
Szeretem ezt a képet.
Bu-Ta megkönnyebbült arcát,
narancssárga selyem köntösét,
barna saruját,
és Bu-Ta mögött a csupa kék-zöld-
vörös-lila-türkiz
háttér harmóniáját.
Ahogy a kapkodás, a kételkedés
szellemét hátrahagyva elindul
a Teljes Nyugalom felé.
Hogy találkozzon a Mesterrel,
Jut-Ká-val.
Kissannásan
Haj csatangolhat az ének
Haj tűlevele van a szélnek
Haj tincse mézes szőlőkertek
Haj csatangolhat az ének
Csípj csípj csóka
Vak varjúcska
Fuss a kútra
Kis nyulacska
Ingyom-bingyom nekemadta
Puccos kincsét reklámozza
Hímes álmát cickányozza
Varangy képét púderozza
Kukorellysen
Nos. Azért. Voltak. Krúdys hangulatok. Korzók.
És hát kávéházak. És kiskocsmák. És bor'zók.
Hogyan kell itt lépni. Egyáltalán oly borz-
asztó, hogy egyiket a másik után. Érzek
valami megfoghatatlant ebben. Elvégre k-
ezet kén' mosni. Marad tehát: a lélek.
Egy kicsit. Nem nagyon. Mondjuk, épp csak lépni.
Mintha meztélláb. Vagy: mintha Mozartra zokni-
t húz az ember. Azt is meg lehet szokni.
A nejlont. Szürkés. Fáj. Olyan felleg+tű.
Ez a vers. Lett. Talán. Zacskós tej színű.
Ladikkatalinosan
Látom én a szétfolyó óramutatót.
Eljön értem a boszorkány-seprű.
Nem riad vissza a nagy falloszú költészet,
hogy belém hatoljon.
Szorítom a ferde kálykacsövet
Csak rémálom, remélem.
Az ablakomban füstifecske lángszóróval.
Az ajtómban őrült vitorlavászon .
Hát nem értitek meg?
Latorosan
így összekuszálódva
partra vetve
mert szomjúhozva
mert kétségbeesve
mert messze a csónak
mi visszaúszna
és vinne a nyüzsgő
szeszélyes múltba
így összekuszálódva
így kilökve
csak vénségem
vakító lepedője
perzsel napot én már
aligha nézek
játékszere lettem
erős kezének
lásd játszik az isten
megköt a forma
arcom negatívját
borítja porba
így összezsugorodva
összeégve
fekszem jaj moccanatlan
révbe érve
Lázárirenésen
Jaj, Máriával élni, nem túlzás!, akárha
forró nyárban kies szigetnek langy ölén.
Most engedd el magad! csacsogta, dús hajamba
túrt, szórakozottan babrált játékszerén.
Mint egy gyerek, olyan találékony, szeszélyes
volt, kedve pórázán loholtam, hű öleb .
Fantáziája kockacukrát faltam, éhes
sosem lehettem, vagy szorongó csődtömeg.
Talált furfangokat, szörnyűn gyötört, az édes.
Remegve lestem. Istennőm parancsa úgy
csapott végig rajtam, mint a villám. S ha úgy
szökellt a kedve, oly gyöngéden szenvedélyes
tudott lenni! Csináljon bármit, kedves úr!
- kiáltott. Csináltam. Ám ő maradt az úr.
Marnósan
a közhelyeket úgy kerülöm, mint a
belváros járdáin sétálva, a kutyaszart,
a franc se akar egyértelmű lenni, mert
bár közelíthetem így is, úgy is,a köz
helyek túlontúl egyértelműek, undorral
vegyes ámulattal szemlélem az intimitás
szféráit, nos, találjátok ki, mire gondo-
lok, ti izomagyú kritikusok, kihull véres
kezetekből agyonszurkált kéziratpapírom,
most kapóra jönne egy idegen szöveg,
azonban olyan deprimált vagyok, mint egy
térden lőtt kolibri a szárító zsinegen.
Marsallosan
Legyek ott, hol tárt romok
hasán keresztül vágni
az ősi köldökzsinórt.
sőt, csapódjon torkomnak,
csorogjon söröm, borom.
Legyek gyök alatt fattyú.
Egyszerre fény, és sötét.
Legyek rongy analizátor,
mint a kutya, oly ösztönös.
Mezeikatalinosan
Nem kért senki sem.
Mégis elváltunk.
Itt az asztalunk.
Ott van az ágyunk.
Mondják, miért van ez?
Hogy így szétváltunk?
Nem ért senki sem.
Ez volt az álmunk?
Süketség, vakság,
Hozzád kiáltunk?
Nem ért senki már.
Mert ez az átkunk.
Nádasdysan
Mit csinál megint? Tyúknyakat nyiszál.
Én is tyúk vagyok. A lelkem kiszáll.
Most fölém hajol. A könnye Úgy csorog.
Jaj, fekete vérem spriccel és csöpög.
És van pofája, hízott tíz kilót,
hogy megkérdezze, édes, ez mi volt?
Mondd el kérlek szépen, életlen a kés?
Hívjak köszörűst? Az élet oly nehéz.
Mind, ki költőféle, klasszul rezonál.
Én adom a ritmust, szavald el, mi fáj.
Oraveczesen
Jani a félfülű, az utca másik oldalán
lakott, 15,1 méterre pöttyös Erzsébet házától,
őt azért hívták így, mert két éves, hat hónapos
és három napos korában himlős lett szegény,
csúnya, heges lett rózsás kis orcája,
Béla, pedig, mikor meglátogatta, unokafivérét,
Zsigát, természetesen a boltos Zsigára gondolok,
hiszen kicsi Zsiga meghalt a Don-kanyarnál,
nagy Zsiga pedig felakasztotta magát a pajtában,
mivelhogy, felesége, Aranka szemrehányásait
nem bírta tovább, mért léptél be a téeszcsébe?
ezt ordítozta Aranka 1961 telén, épp akkor,
amikor apám, Katalin néném, Laci, Pista
nekifogtak a kukoricamorzsoláshoz, miközben
anyám szomorúan nézte a petróleumlámpát.
Papptiborosan
A megrémült írógép kihányja
a szög-, a gomb-, a tetű-mondatokat.
Az űrkomp-érzelem sikeresen landol
a szemölcsös holdon, a versen
.
Ha csípős, akkor csípőficamos jambus.
Möszjő, fáradjon be,
székeljen a moslékos-tévé előtt.
Szarja össze a gondolatait a forma eggyel.
Zúgjon, mint a kombájn éjfél előtt.
Azt mondja, ha kell áramot
vezet a hintaszékembe?
Vegyek föl golyóálló mellényt?
Bedobálja isteneimet a lebombázott kukába?
Ha döglött galamb a vers.
Partinagyosan
este van este van
ki-ki szuszogása
feketén bólingat
hollóban a kánya
zúg az éji pille
tudatom nyivódik
szavak közt partisan
hasadok hajnalig
egy-egy kancsal rímet
nyújtsz a kicsinyeknek
ha varrsz se varrhatod meg
látod csendszakadt
2
pupilla-hangárba
gördülő évek
angyalok snúroznak
klottgatyás srácok
tocsog a pécsecske
pocsék egy micsoda
elázott nyinocska
ajaj ajaj
megtalál megtalál
a rég elszállt lufi
ej ez már döfi
kisasszony moment
cuppog a cipőcske
pacák a micsodán
épp nyit a balokány
ujuj ujuj
ott lotyó szonettek
állnak a placcra
zsebünkben űrlik
izé ad acta
Petőczösen
Valami avatgarde-ban, mikéntha meztelen,
Zizegés, csönd, csönd valami zizegésben.
Mikéntha Ádám.
Csüngni egy falevélen.
Mikéntha ottan, lélegzetvisszafojtva,
mocorgás, dallam, valami halhatatlan.
Szétnyíló ajkak.
Lásd, lásd, leírhatatlan.
Valami avantgarde-ban, mikéntha nesztelen,
zizegés, csönd, csönd valami moccanásban.
Mikéntha Ádám.
A sors előtti sorsban.
Rábagyörgyösen
Errefelé a hallgatás arany
Platónt kérdezed Szókratész felel
ám bölcsessége senkinek se kell
a csengő szöveg fülükre akad
hordják mint afféle fülbevalót
Goethe-breviáriumát Babits
Jónás könyvét a százféle bizsut
a látszat fontos nem a lényeg itt
levetkőznek mindent mi etikus
páváskodnak a dörgő ég alatt
nem jutnak el sosem értelmükig
a törvényt teremtő igaz szavak
Rakovszkysan
Itt addig kell, de ott már nem soha,
sétál a fény a házban, átölel-
ve, mit kaptam innen-onnan, moha-
zöldet kever barackkal: szfinx-fotel;
a szerteszét guruló gyöngysorok
víztócsák a konyha szögletén,
és lassan régi emlékkép csorog,
a parketta résein megmoccan a fény;
örvényt kelt, beszippant míg forog,
és minden tűnik el, már az öntudat
nem őrzi, aszály van és fekete lyukak.
Somlyógyörgyösen
Az egzisztenciális evidenciája,
hogy semmit se sértve
az irányt megtalálja,
mindig önnön
végletein járva,
mindig önmaga
négyzetére fújva,
mindig maximális
teljesítményt nyújtva.
Ó, költészetem Arlekin-trikója!
Hol vagy falovam?
Nesze nektek Trója!
Spirógyörgyösen
Hogy a foci élvezhető legyen,
a lesre futó játékosnak le kéne tépni a körmeit,
a szándékos gáncsolónak
le kéne vágni a lábait,
a kezezőnek
/ez meglepetés lenne/
ki kéne nyomni mind a két
szemét.
A stadionban tízezrek kiáltanák:
Szép volt fiúk!
Hidd el, hogy
semennyi jegy nem volna elég!
Székelymagdásan
Létemet, mint egy hátizsákot
cipelem. Mennyi pillanat van!
Súlyos filmekkel megrakottan
megyek. Én már senkit se várok.
Túl sokat tudok. Szinte éget.
Lelkemben csupa iszonyat van.
Parázsló tél, hófútta katlan.
A verstan meg a vereségek.
Szepesiattilásan
száz malomban őrlődni
bántásokra fittyet hányni
kotnyeleskén káricálni
szotykos szőlőt szopogatni
iddogálva mendegélni
nüánszokat észrevenni
parazsamra lángot fújni
bájtelítve bajt rontani
puszedlivel pukedlizni
ráncbaszedőt ráncbaszedni
csapot-papot hátrahagyni
szavak szárnyán szálldogálni
naptakarót náspángolni
prózát rímmel panírozni
csendesedni ricsajozni
búval-bajjal bíbelődni
sötét égre csipkét verni
fattyú éjjelt babusgatni
hervadásig tüchtig lenni
emlékeket tutujgatni
Szilágyiákososan
Bélának mondom!
Beának súgom!
Vagy nekem húgom!
Te vagy a bátyóm!
B!
B!
Csimm, bumm, tratata
Tratata!
Csimm-bumm, Tratata
TRATATA!
Talán egy faroknyit
Ér ez a narodnyik?
Bélának mondom!
Beának súgom!
Vagy nekem Húgom!
Te vagy a bátyóm!
B!
B!
Csimm, bumm, tratata
Tratata!
Nem ér egy faroknyit
Se ez a narodnyik,!!!
A!
Á!
B!!!
C!!
Cs!!!
E!!!!!!!!
Ésigytovább...
Csimm-bumm!
Csimm-bumm!!!
Durrdeferkt!
A hangom berekedt, de nem
Számít!
Takácszsuzsásan
Mikor elkeseredésemben elővettem a
papír zsebkendőmet, ahelyett, hogy
kinyitottam volna a gázt,
vagy mérget csepegtettem volna
a kávémba, esetleg legurultam
volna a lépcsőn,
és kitörtem volna a nyakamat,
álmomban meggytől véres ujjakkal
végigtapogattam az összes
fényképedet, kerestem gézt, hogy
átkötözzem a sebeidet,
feltúrtam az egész lakást miattad,
szerelmem, igen, ezt mondanám,
ha itt lennél,
és még kijönne hang a torkomon.
Táborádámosan
A sok olyan viszonylagosan tágul,
mint a kevés, a végtelen is véges,
mindazonáltal néha a kevesebb több,
mint a sok;
aki talál az keres;
meglehet aranyat lel, ki korán kel,
és az is nagy bizonyossággal megtippel-
hető, hogy az egészben, a mindenben
ott vannak a részek és a semmi.
Tandorisan
Tulajdonképpen van lakás
És van vörösbor szerencsére
Biz' nem kevés a folytatás
Nem kérdezem meddig mi végre
Ki méri mit mérjek elég-e
Súlyozzak egy életen át
Ím fölszáll a tündéri ének
Csak bírjam hanggal dallamát
Kenyér helyett nincsen kalács
De van papiros húsz szonettre
A láboson még van zománc
Minek megyek megint elébe
Így lesz vörösbor szerencsére
Ahhoz mind közelebb jutás
Még fölzeng a tündéri ének
Csak bírjam hanggal dallamát
Téreysen
Ha fölszállunk jókedvünk magasán a
kettes villanyosra, élvezem,
átüt lelkünkön, apály vált dagályra,
miféle áram az, kedvesem?
Bekapcsolt porszívó, szívom a tájat,
ez a Lánchíd, az a Parlament,
"Picsába!" ordít föl jobbra egy részeg,
mert Johnie Walker a lábára lépett.
Szempillantás alatt színt vált a lelkem,
elmém elsötétül, gyászhuszár,
époszt dúdolgattam, de kizökkentem,
a durva hang mindent szétkuszált,
mit szívvel gyűjtögettem és növeltem,
a rím kedvéért: jó verskufár,
ellopta tőlem ez az idióta!
Pacsirta helyett versem csak kabóca.
Tolnaiottósan
a porszívó szép
mint a menyasszony
bekapcsolom kikapcsolom
csak hova lett az aszpirinom
hogy kisdobosként kiáltsam
gyűljenek a népek körém
a porszívó szép
szebb mint Terka néném kürtős kalácsa
szebb mint Néró cirmosom karma
csak fáj a torkom
lenyeltem egy aranyrudat
kifosztottam valakit az éjjel
ne csodálkozz hogy hallgatag vagyok
de azonnal veszek egy szikét
nem olyan nagy ügy
csak felvágom a torkomat
és kipiszkálom az aranyrudat
mert jó lenni sebésznek
felveszek egy fehér köpenyt
az agyamat bekapcsolom
kisdobos vagyok kikiáltom
a porszívó szép
Tótherzsébetesen
Csak én vagyok ilyen gonosz -
látod, ennyire gyötörlek, szerelmem.
Már nem tudok
ebben a májusfás lobogásban
engedékeny lenni,
csak figyelni téged, mint egy barbár-szép álmot,
csak rád osztani a főszerepet.
Gyönyörködni benned már
nem tudok.
Most már a legperzselőbb blúzomat
veszem föl,
végigrohanok -pusztító szélvész -
az Alföldön, a Dunántúlon,
fölhúzom rettentő nyári ruhámat,
mert talán holnap már tél lesz,
paripáim ráfagynak a holdra,
s velük didergek én is.
Mozdulatlanul, halottsoványan.
A téli kosztümömben
Utassysan
Ökölbe szorított télben élek,
Kedvesem véled sohase félek,
Ökölbe szorított télben élek.
Csikorog, süvít a hatvan évem,
Napocska süss föl, te vagy a fényem,
Csikorog süvít a hatvan évem.
A hold a vállamon, döng a léptem,
Úgy megyek hozzád, havas a térdem,
Napocska süss föl, te vagy a fényem.
Váradyszabolcsosan
A régi költeményt ha megtalálom,
a míveset, mi itt pihent a polcon,
a régi versed visszahív, barátom.
A múlt a mostra gyorsan visszarámol
ezt-azt, az antik órát és a tollat,
a papírt, amire a versed írtad.
A kedvenc borospoharad is itt van!
Kerülj elő, és rosszkedvem elillan.
Varródánielesen
szerelmem mint a tönkrement esernyő
beroskadó fedél ma úgy zuhog
itt álldogálok mindenem csepergő
csurom fejemben ázó jambusok
és bégetek és búgatok a szomszéd
hiába szól hogy mennék már a francba
az életem e régi rossz karosszék
bizony babám elszöktél mint a macska
mi véd meg engem lásd a szél dorombol
beroskadó fedél ma úgy zuhog
pofid kinek piroslik gyönge kosbor
arcomba csíp egy szomjazó szúnyog
Zalánosan
gömbölyű melleiddel játszadoztam álmomban
és megjelentek a rokkant katonák látod ki-
surransz ebből a versből is mint egy véres
késű gyilkos mert már ebben a versben sincs
semmi csak a türelmetlen hajnalok dörömböl-
nek csak a kimondhatatlan szavak csak a fe-
kete havak árnyékában szédelgő sors arctalan
magánya a megrohadt napok bűzös rettegése de
azért iszonyú hogy megint ilyen jó képek jut-
nak eszembe iszonyú hogy kiköp magából minden
évszak iszonyú hogy elszomorodom pedig csak
a csillagok mint levágott fejek gurulnak ki
ebből a sötét időből pedig csak álmaim kopor-
sójára dobálják a ragacsos valóságot
|
|