|
Ez a gúnyoros, szellemes versszövegezés olyan mai Így írtok ti. Azt igyekszik a különböző verseket imitálva karikírozni, hogy mifélék ma a költőink. Az idősebbek, Somlyótól, Rábától, Latoron, Juhász Ferencen át a középkorúak Utassytól Kukorellyn, Parti Nagy Lajosig és így tovább. Egyetlen kivétel a húszas éveiben járó Varró Dániel. De az ismert fiatalabb korosztály, Szabó T. Anna, Tóth Krisztina vagy Lackfi már nincs jelen könyvünkben. Karinthy Így írtok tije, jól tudjuk, zseniális és kegyetlen. Micsoda óriások jegyeit tudta kíméletlen tudatossággal felidézni. Ady Moslék országát, Kosztolányi átformált impresszionizmusát! "Mint aki halkan belelépett", ( a fiatal Babits végletes szecesszióját ) "Plutó e torzót márványból szoborta - Ó, torzók torza, börző Dunakorzó - Ó korzók korza, őrző dunnaorzó" - nem idézem tovább úgyis tudja mindenki. Azt írta Kosztolányi a Még mindig így írtok ti első kiadásának bevezetésében, hogy Karinthy a rendszeres bírálat hiányát pótolta! Ez messzemenően igaz. A tónus felismerésében döbbenetes. Számomra - ha ugyan szabad itt észrevételt tennem - az Így írtok ti a nagyok örömteli felfedezésére vezetett. Réges-régen, úgy a tízes éveim elején, előbb olvastam az Így írtok tit, mint a bírálva kigúnyolt nagyokat. Csak Karinthy után gyönyörödtem beléjük, lettem boldog olvasójuk. Rapai Ágnes szellemesen, a vershallásmódot felismerve, igyekszik valami hasonlót csinálni. Nemcsak bírál, negatív panegiriszt ír, henem mély érzékkel rátalál a költők jegyeire. Az ő szövegéből az olvasó nem fog ugyan fellelni annyi klasszikust, de a jövendő, az elképzelt maradandók mellett, ott vannak kötetében a sokféle változatok. Egy újabb és újabb verstílus, amely alakításában, nyelvhasználatában már észrevehetően más mint a Nyugat. Rapai Ágnes mély figyelmet kívánó, úgy mondhatnám a jelen hangnem következtében szinte nehezebb helyzetben volt, mint a zseniális nagy előd. Az eredeti vershangot olykor nehezebb volt létrehoznia. Olyan feladatot vállalt, amely egy ügyes trükkel csaknem azonos lett az eredetivel. Mintha maga a költő írta volna. ( Tandori, Székely Magda ). Végül azt gondolom, hogy ez az Arc poetica épp úgy hasznos a kritikában is. Hogy olykor maradandó olvasmány. Tudatja - elég részletes gazdagsággal , hogy milyenek élő költőink. Az ismertek. És közben örömmel jelezni bennük a paródisztikus elemet. A végül is kipattanó, nevetést keltő szellemességet. Jó tehát a költőket szerető olvasónak néha alaposan odafigyelnie és akkor lesz meg a mulatsága. Az Arc poétika jó mulatsága. És azon is érdemes elgondolkoznia, azt magában latolnia, hogy vajon a sok költő közül - Rapai Ágnes által is, meg a jövendő által - kik lesznek a maradandók a sok közül. Sejtjük, de végül ki tudhatja? 2004. augusztus 4. Lengyel Balázs
Barikárolyosan Bellaistvánosan Beneyzsuzsásan Bertókosan Bodorbélásan Csukásan Eörsiistvánosan Fabókingásan Fodorákososan Gergelyágnesesen Imreflórásan Határgyőzősen Juhászferencesen Kalászmártonosan Kántorosan Karafiáthorsolyásan Kemenszkysen Kissannásan Kukorellysen Ladikkatalinosan Latorosan Lázárirenésen Marnósan Marsallosan Mezeikatalinosan Nádasdysan Oraveczesen Papptiborosan Partinagyosan Petőczösen Rábagyörgyösen Rakovszkysan Somlyógyörgyösen Spirógyörgyösen Székelymagdásan Szepesiattilásan Szilágyiákososan Takácszsuzsásan Táborádámosan Tandorisan Téreysen Tolnaiottósan Tótherzsébetesen Utassysan Váradyszabolcsosan Varródánielesen Zalánosan
Ballazsófiásan Tűrd föl az inged úját mint nagyanyád is tette csurran a nap a vékán ténta csupasz papíron és éhes egerészölyv pörren dagasztó kendőd hints bele lisztet bátran ésszerűen kovászt is fröcsköljön a víz és sót szórj bele aztán dolgozz a homlok hegyhát gyöngyös hajnali párás erdők illata fecserészget mint precíziós műszer oly kiszámítható légy Barikárolyosan Vérvörös hajnalt hasít a dülledtszemű idő, nyikorgó szekereink, tatamm, tatamm, tatamm, hová viszik dobpergés-szívű fiainkat, éneklő-szoknyájú asszonyainkat, akik málnaízű csókokkal édesítik a vastagnyakú cigányok savanyú hétköznapjait, ó, melegsuhogású fácánasszonyaink tavasz-szagát érzem ilyenkor az orromban, korall-rózsaszín álmaikat látom az álmaimban, fény-verseink nézd, hogy világítanak, megannyi varjú-csillag, ó, verejtékben-ázó-nyaraink-teleink a csikorgó évszakokban mi otthon vagyunk, szurtos gyermekeinkkel kóborolunk, és hallgatjuk a hazátlan föld hegedűsírásos szívdobogását. Bellaistvánosan Nincs ág, hogy a kertünk lomblana, nincs lég, hogy a versünk élene. Nincs fény, hogy szerelmünk dallana, nincs dal, hogy az élet zengene. Nincs jég, hogy a rút megfagylana, nincs nyár, hogy a szép felfénylene. Nincs nincs, hogy a van meglátszana, nincs hang, hogy a versem églene. Nincs zöld, hogy a csönd már zöldlene, nincs kék, hogy a kékség szólana, Nincs föld, hogy a föld már földlene, nincs rossz, hogy a jóról vallana. Beneyzsuzsásan Se nyár, se tél nem teheti tönkre az emlékeket. Se láng, se jég nem teheti múlttá a jeleneket. Se só, se homály se törölheti sárba az emberségemet. Bertókosan Ez a vesék és végtagok, remegő, kocsonyás terek, a szívbillentyű nem mozog, nem bölcs és nem is gyermeteg, ez a porckorongok, lehet, ma fáradt kórboncnok vagyok, agyamba most léket verek, sajnos fejre nem állhatok. Bodorbélásan A vérnősző barom csak Adidasban hajlandó szaladni, párnás neki, puhácska minden íze, edzeni küldik izzadt lyányok feszes trikóban. Szűzi kacajukat küldik utána, a v. b. meg szupermenként suhan, selyem köntöséből kilóg a lába, a formát feszíti a tartalom; ahogy végighúz a hajnali tájon, betölti a teret, mint egy óriás, már nem illetheti semmi kritika; lelkes sóhajokkal buzdítják a lyányok: "ha visszatérsz ehetsz, sül a pirítós!" és mellesleg vár a nyelves puszika. Csukásan Hű iránytű a tollam, azzal írok, alatta sima fehérség, a tenger, egy mackó Odüsszeusz, tegnap délután a mérlegre álltam, kék trikóban, kék gatyában, egy kicsit híztam, de nem izgat, pöttyet taknyosan indultam keresni a szépet, Ó, édes költészet, disznósajtocskám, pirospozsgás retkem, tejecském, kenyerem, gyulai kolbászkám! Kit izgat, hogy összesúgnak mögöttem: "Micsoda alak!" Én horgász vagyok. Ők meg csak halak. Eörsiistvánosan Olyan jó volt téged utálni. Undorral néztelek, szar alak. Bizony majdnem elkezdtem hányni, Mikor néha elolvastalak. És viszontgyűlöltél vadállat. Már hatvanötben is elkerültél. Évekig csipkedted a májat. Te kéjenc keselyű hova tűntél?! Fabókingásan Ezt a kis amatőrt elcsábítanám. Majd tűzbe hozom. Úgy döntöttem, ő jó lesz nekem. Olyan pelyhes és rózsaszín, Érett barack a lelkem. Rázza a fát. Majd ölébe pottyantom magam. Kívánatos leszek. Addig napozok. Hogy jó érett legyek. Fodorákososan Reggel van. Dél van. De éjszaka is volt. Gergelyágnesesen Lesz majd, eljön majd az a nap. Ma holtra vált nyelven hallgatok. Harang kondul a csönd alatt. Megépítem a templomot. Zengjen létezzen az a perc. Kőtáblám cipelem, ballagok. Szavam úgy csengjen, mint az érc. Majd kitárulnak az ablakok. Imreflórásan Csak azt akartam látni, azt a testet, csak azt akartam látni, higgyed el. Csak azt akartam látni, hogy keresztet vet a fénylő ajak, csókot lehel meztelen combodra, vállaidra. Én csak azt akartam nézni hangtalan, hogy izmos vádlidon futkároz a fény. Klasszikus formádnak vonzása van! Határgyőzősen Édes ecsém, ha kurziválod, vérszegény lírád akkor se bátor! Pózolsz, peckelsz, kacki a tartás, néha hülécske, néha marhás. Ficcfanyelven egyre ordító, nem lesz arra sose fordító! Óbégathatsz, te béna bunkó dévaj duggatásod baromhó' méltó; te elsatnyult, te ványadt! Te töketlen dalló vadállat! Ríjál te pisis, óvodádban! "Hősi" lantod tartja az állam. Juhászferencesen Itt ülök gondtól pikkelyesen, mint egy hamuszürke-űrokádék- múmiacsillag, mint egy nyálkás-fájdalom-nyüves porckorong-sérv a sebészasztalon, bibe-fény-nyalábos göncölszekér-árnyékszék-géniusz- fotelben. Itt ülök megint költészettel töltötten, csont-hús-vér időmben, én, én, én a szót mondani jöttem. Kalászmártonosan Még e lét ködében hová kellene bújni el a romolhatatlan ihletnek amely fennen zengené a szürkeség fölötti emelkedettséget a föléltségen túli kezdet az mi színeivel kápráztatja a lelket a bűntudat kockázatát a szépség káprázatának iszonyatával kecsegtetve és olyan lenne pont mint Rilke. Kántorosan A régi költők! Ők még csókoltak aranyos kulacsocskát! És becéztek cicit! Ajakat! Trilláztak Lillát! Olyik libasültbe, olyik fűbe harapott. Előre Péterek! Előre Kántorok! A régi költők! Olyanok voltak tök, mint a mai költők. Papírra írtak az önzetlenek, dettó az önzők. Egyik idegösszeroppant, másik Baumgartent kapott. Olyik libasültbe, olyik fűbe harapott. Karafiáthorsolyásan Hogy fekete kesztyűm elveszett, és Chanel kalapom sem találom, hogy tűsarkú cipőm tönkrement, és köddé vált denevér-kabátom, hidd el, nem olyan nagy élezet, jaj, eltűnt herendi porcelánom, immár rend kell kupleráj helyett, a lelkem holnap kitakarítom. Kemenszkysen Bu-Ta kilép a házból és elindul az Ut-on. Szeretem ezt a képet. Bu-Ta megkönnyebbült arcát, narancssárga selyem köntösét, barna saruját, és Bu-Ta mögött a csupa kék-zöld- vörös-lila-türkiz háttér harmóniáját. Ahogy a kapkodás, a kételkedés szellemét hátrahagyva elindul a Teljes Nyugalom felé. Hogy találkozzon a Mesterrel, Jut-Ká-val. Kissannásan Haj csatangolhat az ének Haj tűlevele van a szélnek Haj tincse mézes szőlőkertek Haj csatangolhat az ének Csípj csípj csóka Vak varjúcska Fuss a kútra Kis nyulacska Ingyom-bingyom nekemadta Puccos kincsét reklámozza Hímes álmát cickányozza Varangy képét púderozza Kukorellysen Nos. Azért. Voltak. Krúdys hangulatok. Korzók. És hát kávéházak. És kiskocsmák. És bor'zók. Hogyan kell itt lépni. Egyáltalán oly borz- asztó, hogy egyiket a másik után. Érzek valami megfoghatatlant ebben. Elvégre k- ezet kén' mosni. Marad tehát: a lélek. Egy kicsit. Nem nagyon. Mondjuk, épp csak lépni. Mintha meztélláb. Vagy: mintha Mozartra zokni- t húz az ember. Azt is meg lehet szokni. A nejlont. Szürkés. Fáj. Olyan felleg+tű. Ez a vers. Lett. Talán. Zacskós tej színű. Ladikkatalinosan Látom én a szétfolyó óramutatót. Eljön értem a boszorkány-seprű. Nem riad vissza a nagy falloszú költészet, hogy belém hatoljon. Szorítom a ferde kálykacsövet Csak rémálom, remélem. Az ablakomban füstifecske lángszóróval. Az ajtómban őrült vitorlavászon . Hát nem értitek meg? Latorosan így összekuszálódva partra vetve mert szomjúhozva mert kétségbeesve mert messze a csónak mi visszaúszna és vinne a nyüzsgő szeszélyes múltba így összekuszálódva így kilökve csak vénségem vakító lepedője perzsel napot én már aligha nézek játékszere lettem erős kezének lásd játszik az isten megköt a forma arcom negatívját borítja porba így összezsugorodva összeégve fekszem jaj moccanatlan révbe érve Lázárirenésen Jaj, Máriával élni, nem túlzás!, akárha forró nyárban kies szigetnek langy ölén. Most engedd el magad! csacsogta, dús hajamba túrt, szórakozottan babrált játékszerén. Mint egy gyerek, olyan találékony, szeszélyes volt, kedve pórázán loholtam, hű öleb . Fantáziája kockacukrát faltam, éhes sosem lehettem, vagy szorongó csődtömeg. Talált furfangokat, szörnyűn gyötört, az édes. Remegve lestem. Istennőm parancsa úgy csapott végig rajtam, mint a villám. S ha úgy szökellt a kedve, oly gyöngéden szenvedélyes tudott lenni! Csináljon bármit, kedves úr! - kiáltott. Csináltam. Ám ő maradt az úr. Marnósan a közhelyeket úgy kerülöm, mint a belváros járdáin sétálva, a kutyaszart, a franc se akar egyértelmű lenni, mert bár közelíthetem így is, úgy is,a köz helyek túlontúl egyértelműek, undorral vegyes ámulattal szemlélem az intimitás szféráit, nos, találjátok ki, mire gondo- lok, ti izomagyú kritikusok, kihull véres kezetekből agyonszurkált kéziratpapírom, most kapóra jönne egy idegen szöveg, azonban olyan deprimált vagyok, mint egy térden lőtt kolibri a szárító zsinegen. Marsallosan Legyek ott, hol tárt romok hasán keresztül vágni az ősi köldökzsinórt. sőt, csapódjon torkomnak, csorogjon söröm, borom. Legyek gyök alatt fattyú. Egyszerre fény, és sötét. Legyek rongy analizátor, mint a kutya, oly ösztönös. Mezeikatalinosan Nem kért senki sem. Mégis elváltunk. Itt az asztalunk. Ott van az ágyunk. Mondják, miért van ez? Hogy így szétváltunk? Nem ért senki sem. Ez volt az álmunk? Süketség, vakság, Hozzád kiáltunk? Nem ért senki már. Mert ez az átkunk. Nádasdysan Mit csinál megint? Tyúknyakat nyiszál. Én is tyúk vagyok. A lelkem kiszáll. Most fölém hajol. A könnye Úgy csorog. Jaj, fekete vérem spriccel és csöpög. És van pofája, hízott tíz kilót, hogy megkérdezze, édes, ez mi volt? Mondd el kérlek szépen, életlen a kés? Hívjak köszörűst? Az élet oly nehéz. Mind, ki költőféle, klasszul rezonál. Én adom a ritmust, szavald el, mi fáj. Oraveczesen Jani a félfülű, az utca másik oldalán lakott, 15,1 méterre pöttyös Erzsébet házától, őt azért hívták így, mert két éves, hat hónapos és három napos korában himlős lett szegény, csúnya, heges lett rózsás kis orcája, Béla, pedig, mikor meglátogatta, unokafivérét, Zsigát, természetesen a boltos Zsigára gondolok, hiszen kicsi Zsiga meghalt a Don-kanyarnál, nagy Zsiga pedig felakasztotta magát a pajtában, mivelhogy, felesége, Aranka szemrehányásait nem bírta tovább, mért léptél be a téeszcsébe? ezt ordítozta Aranka 1961 telén, épp akkor, amikor apám, Katalin néném, Laci, Pista nekifogtak a kukoricamorzsoláshoz, miközben anyám szomorúan nézte a petróleumlámpát. Papptiborosan A megrémült írógép kihányja a szög-, a gomb-, a tetű-mondatokat. Az űrkomp-érzelem sikeresen landol a szemölcsös holdon, a versen . Ha csípős, akkor csípőficamos jambus. Möszjő, fáradjon be, székeljen a moslékos-tévé előtt. Szarja össze a gondolatait a forma eggyel. Zúgjon, mint a kombájn éjfél előtt. Azt mondja, ha kell áramot vezet a hintaszékembe? Vegyek föl golyóálló mellényt? Bedobálja isteneimet a lebombázott kukába? Ha döglött galamb a vers. Partinagyosan este van este van ki-ki szuszogása feketén bólingat hollóban a kánya zúg az éji pille tudatom nyivódik szavak közt partisan hasadok hajnalig egy-egy kancsal rímet nyújtsz a kicsinyeknek ha varrsz se varrhatod meg látod csendszakadt 2 pupilla-hangárba gördülő évek angyalok snúroznak klottgatyás srácok tocsog a pécsecske pocsék egy micsoda elázott nyinocska ajaj ajaj megtalál megtalál a rég elszállt lufi ej ez már döfi kisasszony moment cuppog a cipőcske pacák a micsodán épp nyit a balokány ujuj ujuj ott lotyó szonettek állnak a placcra zsebünkben űrlik izé ad acta Petőczösen Valami avatgarde-ban, mikéntha meztelen, Zizegés, csönd, csönd valami zizegésben. Mikéntha Ádám. Csüngni egy falevélen. Mikéntha ottan, lélegzetvisszafojtva, mocorgás, dallam, valami halhatatlan. Szétnyíló ajkak. Lásd, lásd, leírhatatlan. Valami avantgarde-ban, mikéntha nesztelen, zizegés, csönd, csönd valami moccanásban. Mikéntha Ádám. A sors előtti sorsban. Rábagyörgyösen Errefelé a hallgatás arany Platónt kérdezed Szókratész felel ám bölcsessége senkinek se kell a csengő szöveg fülükre akad hordják mint afféle fülbevalót Goethe-breviáriumát Babits Jónás könyvét a százféle bizsut a látszat fontos nem a lényeg itt levetkőznek mindent mi etikus páváskodnak a dörgő ég alatt nem jutnak el sosem értelmükig a törvényt teremtő igaz szavak Rakovszkysan Itt addig kell, de ott már nem soha, sétál a fény a házban, átölel- ve, mit kaptam innen-onnan, moha- zöldet kever barackkal: szfinx-fotel; a szerteszét guruló gyöngysorok víztócsák a konyha szögletén, és lassan régi emlékkép csorog, a parketta résein megmoccan a fény; örvényt kelt, beszippant míg forog, és minden tűnik el, már az öntudat nem őrzi, aszály van és fekete lyukak. Somlyógyörgyösen Az egzisztenciális evidenciája, hogy semmit se sértve az irányt megtalálja, mindig önnön végletein járva, mindig önmaga négyzetére fújva, mindig maximális teljesítményt nyújtva. Ó, költészetem Arlekin-trikója! Hol vagy falovam? Nesze nektek Trója! Spirógyörgyösen Hogy a foci élvezhető legyen, a lesre futó játékosnak le kéne tépni a körmeit, a szándékos gáncsolónak le kéne vágni a lábait, a kezezőnek /ez meglepetés lenne/ ki kéne nyomni mind a két szemét. A stadionban tízezrek kiáltanák: Szép volt fiúk! Hidd el, hogy semennyi jegy nem volna elég! Székelymagdásan Létemet, mint egy hátizsákot cipelem. Mennyi pillanat van! Súlyos filmekkel megrakottan megyek. Én már senkit se várok. Túl sokat tudok. Szinte éget. Lelkemben csupa iszonyat van. Parázsló tél, hófútta katlan. A verstan meg a vereségek. Szepesiattilásan száz malomban őrlődni bántásokra fittyet hányni kotnyeleskén káricálni szotykos szőlőt szopogatni iddogálva mendegélni nüánszokat észrevenni parazsamra lángot fújni bájtelítve bajt rontani puszedlivel pukedlizni ráncbaszedőt ráncbaszedni csapot-papot hátrahagyni szavak szárnyán szálldogálni naptakarót náspángolni prózát rímmel panírozni csendesedni ricsajozni búval-bajjal bíbelődni sötét égre csipkét verni fattyú éjjelt babusgatni hervadásig tüchtig lenni emlékeket tutujgatni Szilágyiákososan Bélának mondom! Beának súgom! Vagy nekem húgom! Te vagy a bátyóm! B! B! Csimm, bumm, tratata Tratata! Csimm-bumm, Tratata TRATATA! Talán egy faroknyit Ér ez a narodnyik? Bélának mondom! Beának súgom! Vagy nekem Húgom! Te vagy a bátyóm! B! B! Csimm, bumm, tratata Tratata! Nem ér egy faroknyit Se ez a narodnyik,!!! A! Á! B!!! C!! Cs!!! E!!!!!!!! Ésigytovább... Csimm-bumm! Csimm-bumm!!! Durrdeferkt! A hangom berekedt, de nem Számít! Takácszsuzsásan Mikor elkeseredésemben elővettem a papír zsebkendőmet, ahelyett, hogy kinyitottam volna a gázt, vagy mérget csepegtettem volna a kávémba, esetleg legurultam volna a lépcsőn, és kitörtem volna a nyakamat, álmomban meggytől véres ujjakkal végigtapogattam az összes fényképedet, kerestem gézt, hogy átkötözzem a sebeidet, feltúrtam az egész lakást miattad, szerelmem, igen, ezt mondanám, ha itt lennél, és még kijönne hang a torkomon. Táborádámosan A sok olyan viszonylagosan tágul, mint a kevés, a végtelen is véges, mindazonáltal néha a kevesebb több, mint a sok; aki talál az keres; meglehet aranyat lel, ki korán kel, és az is nagy bizonyossággal megtippel- hető, hogy az egészben, a mindenben ott vannak a részek és a semmi. Tandorisan Tulajdonképpen van lakás És van vörösbor szerencsére Biz' nem kevés a folytatás Nem kérdezem meddig mi végre Ki méri mit mérjek elég-e Súlyozzak egy életen át Ím fölszáll a tündéri ének Csak bírjam hanggal dallamát Kenyér helyett nincsen kalács De van papiros húsz szonettre A láboson még van zománc Minek megyek megint elébe Így lesz vörösbor szerencsére Ahhoz mind közelebb jutás Még fölzeng a tündéri ének Csak bírjam hanggal dallamát Téreysen Ha fölszállunk jókedvünk magasán a kettes villanyosra, élvezem, átüt lelkünkön, apály vált dagályra, miféle áram az, kedvesem? Bekapcsolt porszívó, szívom a tájat, ez a Lánchíd, az a Parlament, "Picsába!" ordít föl jobbra egy részeg, mert Johnie Walker a lábára lépett. Szempillantás alatt színt vált a lelkem, elmém elsötétül, gyászhuszár, époszt dúdolgattam, de kizökkentem, a durva hang mindent szétkuszált, mit szívvel gyűjtögettem és növeltem, a rím kedvéért: jó verskufár, ellopta tőlem ez az idióta! Pacsirta helyett versem csak kabóca. Tolnaiottósan a porszívó szép mint a menyasszony bekapcsolom kikapcsolom csak hova lett az aszpirinom hogy kisdobosként kiáltsam gyűljenek a népek körém a porszívó szép szebb mint Terka néném kürtős kalácsa szebb mint Néró cirmosom karma csak fáj a torkom lenyeltem egy aranyrudat kifosztottam valakit az éjjel ne csodálkozz hogy hallgatag vagyok de azonnal veszek egy szikét nem olyan nagy ügy csak felvágom a torkomat és kipiszkálom az aranyrudat mert jó lenni sebésznek felveszek egy fehér köpenyt az agyamat bekapcsolom kisdobos vagyok kikiáltom a porszívó szép Tótherzsébetesen Csak én vagyok ilyen gonosz - látod, ennyire gyötörlek, szerelmem. Már nem tudok ebben a májusfás lobogásban engedékeny lenni, csak figyelni téged, mint egy barbár-szép álmot, csak rád osztani a főszerepet. Gyönyörködni benned már nem tudok. Most már a legperzselőbb blúzomat veszem föl, végigrohanok -pusztító szélvész - az Alföldön, a Dunántúlon, fölhúzom rettentő nyári ruhámat, mert talán holnap már tél lesz, paripáim ráfagynak a holdra, s velük didergek én is. Mozdulatlanul, halottsoványan. A téli kosztümömben Utassysan Ökölbe szorított télben élek, Kedvesem véled sohase félek, Ökölbe szorított télben élek. Csikorog, süvít a hatvan évem, Napocska süss föl, te vagy a fényem, Csikorog süvít a hatvan évem. A hold a vállamon, döng a léptem, Úgy megyek hozzád, havas a térdem, Napocska süss föl, te vagy a fényem. Váradyszabolcsosan A régi költeményt ha megtalálom, a míveset, mi itt pihent a polcon, a régi versed visszahív, barátom. A múlt a mostra gyorsan visszarámol ezt-azt, az antik órát és a tollat, a papírt, amire a versed írtad. A kedvenc borospoharad is itt van! Kerülj elő, és rosszkedvem elillan. Varródánielesen szerelmem mint a tönkrement esernyő beroskadó fedél ma úgy zuhog itt álldogálok mindenem csepergő csurom fejemben ázó jambusok és bégetek és búgatok a szomszéd hiába szól hogy mennék már a francba az életem e régi rossz karosszék bizony babám elszöktél mint a macska mi véd meg engem lásd a szél dorombol beroskadó fedél ma úgy zuhog pofid kinek piroslik gyönge kosbor arcomba csíp egy szomjazó szúnyog Zalánosan gömbölyű melleiddel játszadoztam álmomban és megjelentek a rokkant katonák látod ki- surransz ebből a versből is mint egy véres késű gyilkos mert már ebben a versben sincs semmi csak a türelmetlen hajnalok dörömböl- nek csak a kimondhatatlan szavak csak a fe- kete havak árnyékában szédelgő sors arctalan magánya a megrohadt napok bűzös rettegése de azért iszonyú hogy megint ilyen jó képek jut- nak eszembe iszonyú hogy kiköp magából minden évszak iszonyú hogy elszomorodom pedig csak a csillagok mint levágott fejek gurulnak ki ebből a sötét időből pedig csak álmaim kopor- sójára dobálják a ragacsos valóságot
|
