Ez a gúnyoros, szellemes versszövegezés olyan mai Így írtok ti. Azt igyekszik a különböző verseket imitálva karikírozni, hogy mifélék ma a költőink. Az idősebbek, Somlyótól, Rábától, Latoron, Juhász Ferencen át a középkorúak Utassytól Kukorellyn, Parti Nagy Lajosig és így tovább. Egyetlen kivétel a húszas éveiben járó Varró Dániel. De az ismert fiatalabb korosztály, Szabó T. Anna, Tóth Krisztina vagy Lackfi már nincs jelen könyvünkben.

Karinthy Így írtok tije, jól tudjuk, zseniális és kegyetlen. Micsoda óriások jegyeit tudta kíméletlen tudatossággal felidézni. Ady Moslék országát, Kosztolányi átformált impresszionizmusát! "Mint aki halkan belelépett", ( a fiatal Babits végletes szecesszióját ) "Plutó e torzót márványból szoborta - Ó, torzók torza, börző Dunakorzó - Ó korzók korza, őrző dunnaorzó" - nem idézem tovább úgyis tudja mindenki. Azt írta Kosztolányi a Még mindig így írtok ti első kiadásának bevezetésében, hogy Karinthy a rendszeres bírálat hiányát pótolta! Ez messzemenően igaz. A tónus felismerésében döbbenetes. Számomra - ha ugyan szabad itt észrevételt tennem - az Így írtok ti a nagyok örömteli felfedezésére vezetett. Réges-régen, úgy a tízes éveim elején, előbb olvastam az Így írtok tit, mint a bírálva kigúnyolt nagyokat. Csak Karinthy után gyönyörödtem beléjük, lettem boldog olvasójuk.

Rapai Ágnes szellemesen, a vershallásmódot felismerve, igyekszik valami hasonlót csinálni. Nemcsak bírál, negatív panegiriszt ír, henem mély érzékkel rátalál a költők jegyeire. Az ő szövegéből az olvasó nem fog ugyan fellelni annyi klasszikust, de a jövendő, az elképzelt maradandók mellett, ott vannak kötetében a sokféle változatok. Egy újabb és újabb verstílus, amely alakításában, nyelvhasználatában már észrevehetően más mint a Nyugat. Rapai Ágnes mély figyelmet kívánó, úgy mondhatnám a jelen hangnem következtében szinte nehezebb helyzetben volt, mint a zseniális nagy előd. Az eredeti vershangot olykor nehezebb volt létrehoznia. Olyan feladatot vállalt, amely egy ügyes trükkel csaknem azonos lett az eredetivel. Mintha maga a költő írta volna. ( Tandori, Székely Magda ).

Végül azt gondolom, hogy ez az Arc poetica épp úgy hasznos a kritikában is. Hogy olykor maradandó olvasmány. Tudatja - elég részletes gazdagsággal , hogy milyenek élő költőink. Az ismertek. És közben örömmel jelezni bennük a paródisztikus elemet. A végül is kipattanó, nevetést keltő szellemességet.

Jó tehát a költőket szerető olvasónak néha alaposan odafigyelnie és akkor lesz meg a mulatsága. Az Arc poétika jó mulatsága. És azon is érdemes elgondolkoznia, azt magában latolnia, hogy vajon a sok költő közül - Rapai Ágnes által is, meg a jövendő által - kik lesznek a maradandók a sok közül. Sejtjük, de végül ki tudhatja?

 

2004. augusztus 4.                                                                                 Lengyel Balázs

 

       

      Ballazsófiásan


      Tűrd föl az inged úját
      mint nagyanyád is tette
      csurran a nap a vékán
      ténta csupasz papíron
      és éhes egerészölyv
      pörren dagasztó kendőd
      hints bele lisztet bátran
      ésszerűen kovászt is
      fröcsköljön a víz és sót
      szórj bele aztán dolgozz
      a homlok hegyhát gyöngyös
      hajnali párás erdők
      illata fecserészget
      mint precíziós műszer
      oly kiszámítható légy






      Barikárolyosan


      Vérvörös hajnalt hasít a dülledtszemű
      idő, nyikorgó szekereink, tatamm, tatamm, tatamm,
      hová viszik dobpergés-szívű fiainkat, éneklő-szoknyájú
      asszonyainkat, akik
      málnaízű csókokkal édesítik a vastagnyakú
      cigányok savanyú hétköznapjait,
      ó, melegsuhogású fácánasszonyaink tavasz-szagát
      érzem ilyenkor az orromban, korall-rózsaszín
      álmaikat látom az álmaimban, fény-verseink nézd,
      hogy világítanak, megannyi varjú-csillag,
      ó, verejtékben-ázó-nyaraink-teleink
      a csikorgó évszakokban mi otthon vagyunk,
      szurtos gyermekeinkkel kóborolunk,
      és hallgatjuk a hazátlan föld hegedűsírásos
      szívdobogását.






      Bellaistvánosan


      Nincs ág, hogy a kertünk lomblana,
      nincs lég, hogy a versünk élene.
      Nincs fény, hogy szerelmünk dallana,
      nincs dal, hogy az élet zengene.

      Nincs jég, hogy a rút megfagylana,
      nincs nyár, hogy a szép felfénylene.
      Nincs nincs, hogy a van meglátszana,
      nincs hang, hogy a versem églene.

      Nincs zöld, hogy a csönd már zöldlene,
      nincs kék, hogy a kékség szólana,
      Nincs föld, hogy a föld már földlene,
      nincs rossz, hogy a jóról vallana.






      Beneyzsuzsásan


      Se nyár,
      se tél
      nem teheti tönkre
      az emlékeket.
      Se láng,
      se jég
      nem teheti múlttá
      a jeleneket.

      Se só,
      se homály
      se törölheti sárba
      az emberségemet.






      Bertókosan


      Ez a vesék és végtagok,
      remegő, kocsonyás terek,
      a szívbillentyű nem mozog,
      nem bölcs és nem is gyermeteg,

      ez a porckorongok, lehet,
      ma fáradt kórboncnok vagyok,
      agyamba most léket verek,
      sajnos fejre nem állhatok.








      Bodorbélásan


      A vérnősző barom csak Adidasban
      hajlandó szaladni, párnás neki,
      puhácska minden íze, edzeni
      küldik izzadt lyányok feszes trikóban.

      Szűzi kacajukat küldik utána,
      a v. b. meg szupermenként suhan,
      selyem köntöséből kilóg a lába,
      a formát feszíti a tartalom;

      ahogy végighúz a hajnali tájon,
      betölti a teret, mint egy óriás,
      már nem illetheti semmi kritika;
      lelkes sóhajokkal buzdítják a lyányok:
      "ha visszatérsz ehetsz, sül a pirítós!"
      és mellesleg vár a nyelves puszika.






      Csukásan


      Hű iránytű a tollam, azzal írok,
      alatta sima fehérség, a tenger,
      egy mackó Odüsszeusz,
      tegnap délután a mérlegre álltam,
      kék trikóban, kék gatyában,
      egy kicsit híztam, de nem izgat,
      pöttyet taknyosan indultam
      keresni a szépet,
      Ó, édes költészet,
      disznósajtocskám,
      pirospozsgás retkem,
      tejecském, kenyerem,
      gyulai kolbászkám!
      Kit izgat, hogy összesúgnak mögöttem:
      "Micsoda alak!"
      Én horgász vagyok.
      Ők meg csak halak.






      Eörsiistvánosan


      Olyan jó volt téged utálni.
      Undorral néztelek, szar alak.
      Bizony majdnem elkezdtem hányni,
      Mikor néha elolvastalak.

      És viszontgyűlöltél vadállat.
      Már hatvanötben is elkerültél.
      Évekig csipkedted a májat.
      Te kéjenc keselyű hova tűntél?!








      Fabókingásan


      Ezt a kis amatőrt elcsábítanám.
      Majd tűzbe hozom.
      Úgy döntöttem, ő jó lesz nekem.

      Olyan pelyhes és rózsaszín,
      Érett barack a lelkem.
      Rázza a fát.

      Majd ölébe pottyantom magam.
      Kívánatos leszek.
      Addig napozok. Hogy jó érett legyek.






      Fodorákososan


      Reggel van.

      Dél van.

      De éjszaka is volt.












      Gergelyágnesesen

      Lesz majd, eljön majd az a nap.
      Ma holtra vált nyelven hallgatok.
      Harang kondul a csönd alatt.
      Megépítem a templomot.

      Zengjen létezzen az a perc.
      Kőtáblám cipelem, ballagok.
      Szavam úgy csengjen, mint az érc.
      Majd kitárulnak az ablakok.









      Imreflórásan


      Csak azt akartam látni, azt a testet,
      csak azt akartam látni, higgyed el.
      Csak azt akartam látni, hogy keresztet
      vet a fénylő ajak, csókot lehel

      meztelen combodra, vállaidra. Én
      csak azt akartam nézni hangtalan,
                hogy izmos vádlidon futkároz a fény.
      Klasszikus formádnak vonzása van!








      Határgyőzősen


      Édes ecsém, ha kurziválod,
      vérszegény lírád akkor se bátor!
      Pózolsz, peckelsz, kacki a tartás,
      néha hülécske, néha marhás.
      Ficcfanyelven egyre ordító,
      nem lesz arra sose fordító!
      Óbégathatsz, te béna bunkó
      dévaj duggatásod baromhó'

      méltó; te elsatnyult, te ványadt!
      Te töketlen dalló vadállat!
      Ríjál te pisis, óvodádban!
      "Hősi" lantod tartja az állam.







      Juhászferencesen


      Itt ülök gondtól pikkelyesen,
      mint egy hamuszürke-űrokádék-
      múmiacsillag,
      mint egy nyálkás-fájdalom-nyüves
      porckorong-sérv a sebészasztalon,
      bibe-fény-nyalábos
      göncölszekér-árnyékszék-géniusz-
      fotelben.
      Itt ülök megint költészettel töltötten,
      csont-hús-vér időmben,
      én, én, én
      a szót mondani jöttem.






      Kalászmártonosan


      Még e lét ködében
      hová kellene bújni el
      a romolhatatlan ihletnek
      amely fennen zengené a szürkeség
      fölötti emelkedettséget
      a föléltségen túli kezdet az
      mi színeivel kápráztatja
      a lelket
      a bűntudat kockázatát
      a szépség káprázatának iszonyatával
      kecsegtetve
      és olyan lenne pont
      mint Rilke.






      Kántorosan


      A régi költők!

                          Ők még csókoltak aranyos kulacsocskát!
      És becéztek cicit! Ajakat! Trilláztak Lillát!
      Olyik libasültbe, olyik
                          fűbe harapott.

                          Előre Péterek! Előre Kántorok!

      A régi költők!
                          Olyanok voltak tök, mint a mai költők.
      Papírra írtak az önzetlenek,
                          dettó az önzők.
      Egyik idegösszeroppant, másik Baumgartent kapott.
      Olyik libasültbe, olyik
                          fűbe harapott.







      Karafiáthorsolyásan


      Hogy fekete kesztyűm elveszett,
      és Chanel kalapom sem találom,
      hogy tűsarkú cipőm tönkrement,
      és köddé vált denevér-kabátom,
      hidd el, nem olyan nagy élezet,
      jaj, eltűnt herendi porcelánom,
      immár rend kell kupleráj helyett,
      a lelkem holnap kitakarítom.









      Kemenszkysen


      Bu-Ta
      kilép a házból és elindul
      az Ut-on.
                    Szeretem ezt a képet.
      Bu-Ta megkönnyebbült arcát,
      narancssárga selyem köntösét,
                    barna saruját,
      és Bu-Ta mögött a csupa kék-zöld-
      vörös-lila-türkiz
                    háttér harmóniáját.
      Ahogy a kapkodás, a kételkedés
      szellemét hátrahagyva elindul
                    a Teljes Nyugalom felé.
      Hogy találkozzon a Mesterrel,
                    Jut-Ká-val.







      Kissannásan


      Haj csatangolhat az ének
      Haj tűlevele van a szélnek
      Haj tincse mézes szőlőkertek
      Haj csatangolhat az ének

      Csípj csípj csóka
      Vak varjúcska
      Fuss a kútra
      Kis nyulacska

      Ingyom-bingyom nekemadta
      Puccos kincsét reklámozza
      Hímes álmát cickányozza
      Varangy képét púderozza






      Kukorellysen


      Nos. Azért. Voltak. Krúdys hangulatok. Korzók.
      És hát kávéházak. És kiskocsmák. És bor'zók.
      Hogyan kell itt lépni. Egyáltalán oly borz-
      asztó, hogy egyiket a másik után. Érzek
      valami megfoghatatlant ebben. Elvégre k-
      ezet kén' mosni. Marad tehát: a lélek.
      Egy kicsit. Nem nagyon. Mondjuk, épp csak lépni.
      Mintha meztélláb. Vagy: mintha Mozartra zokni-
      t húz az ember. Azt is meg lehet szokni.
      A nejlont. Szürkés. Fáj. Olyan felleg+tű.
      Ez a vers. Lett. Talán. Zacskós tej színű.






      Ladikkatalinosan


      Látom én a szétfolyó óramutatót.
      Eljön értem a boszorkány-seprű.
      Nem riad vissza a nagy falloszú költészet,
      hogy belém hatoljon.
      Szorítom a ferde kálykacsövet
      Csak rémálom, remélem.
      Az ablakomban füstifecske lángszóróval.
      Az ajtómban őrült vitorlavászon
      . Hát nem értitek meg?






      Latorosan


      így összekuszálódva
      partra vetve
      mert szomjúhozva
      mert kétségbeesve
      mert messze a csónak
      mi visszaúszna
      és vinne a nyüzsgő
      szeszélyes múltba
      így összekuszálódva
      így kilökve
      csak vénségem
      vakító lepedője
      perzsel napot én már
      aligha nézek
      játékszere lettem
      erős kezének
      lásd játszik az isten
      megköt a forma
      arcom negatívját
      borítja porba
      így összezsugorodva
      összeégve
      fekszem jaj moccanatlan
      révbe érve




      Lázárirenésen


      Jaj, Máriával élni, nem túlzás!, akárha
      forró nyárban kies szigetnek langy ölén.
      Most engedd el magad! csacsogta, dús hajamba
      túrt, szórakozottan babrált játékszerén.

      Mint egy gyerek, olyan találékony, szeszélyes
      volt, kedve pórázán loholtam, hű öleb
      . Fantáziája kockacukrát faltam, éhes
      sosem lehettem, vagy szorongó csődtömeg.

      Talált furfangokat, szörnyűn gyötört, az édes.
      Remegve lestem. Istennőm parancsa úgy
      csapott végig rajtam, mint a villám. S ha úgy

      szökellt a kedve, oly gyöngéden szenvedélyes
      tudott lenni! Csináljon bármit, kedves úr!
      - kiáltott. Csináltam. Ám ő maradt az úr.






      Marnósan


      a közhelyeket úgy kerülöm, mint a
      belváros járdáin sétálva, a kutyaszart,
      a franc se akar egyértelmű lenni, mert
      bár közelíthetem így is, úgy is,a köz
      helyek túlontúl egyértelműek, undorral
      vegyes ámulattal szemlélem az intimitás
      szféráit, nos, találjátok ki, mire gondo-
      lok, ti izomagyú kritikusok, kihull véres
      kezetekből agyonszurkált kéziratpapírom,
      most kapóra jönne egy idegen szöveg,
      azonban olyan deprimált vagyok, mint egy
      térden lőtt kolibri a szárító zsinegen.






      Marsallosan


      Legyek ott, hol tárt romok
      hasán keresztül vágni
      az ősi köldökzsinórt.
      sőt, csapódjon torkomnak,
      csorogjon söröm, borom.
      Legyek gyök alatt fattyú.
      Egyszerre fény, és sötét.
      Legyek rongy analizátor,
      mint a kutya, oly ösztönös.








      Mezeikatalinosan


      Nem kért senki sem.
      Mégis elváltunk.
      Itt az asztalunk.
      Ott van az ágyunk.

      Mondják, miért van ez?
      Hogy így szétváltunk?
      Nem ért senki sem.
      Ez volt az álmunk?

      Süketség, vakság,
      Hozzád kiáltunk?
      Nem ért senki már.
      Mert ez az átkunk.






      Nádasdysan


      Mit csinál megint? Tyúknyakat nyiszál.
      Én is tyúk vagyok. A lelkem kiszáll.
      Most fölém hajol. A könnye Úgy csorog.
      Jaj, fekete vérem spriccel és csöpög.
      És van pofája, hízott tíz kilót,
      hogy megkérdezze, édes, ez mi volt?
      Mondd el kérlek szépen, életlen a kés?
      Hívjak köszörűst? Az élet oly nehéz.
      Mind, ki költőféle, klasszul rezonál.
      Én adom a ritmust, szavald el, mi fáj.







      Oraveczesen


      Jani a félfülű, az utca másik oldalán
      lakott, 15,1 méterre pöttyös Erzsébet házától,
      őt azért hívták így, mert két éves, hat hónapos
      és három napos korában himlős lett szegény,
      csúnya, heges lett rózsás kis orcája,
      Béla, pedig, mikor meglátogatta, unokafivérét,
      Zsigát, természetesen a boltos Zsigára gondolok,
      hiszen kicsi Zsiga meghalt a Don-kanyarnál,
      nagy Zsiga pedig felakasztotta magát a pajtában,
      mivelhogy, felesége, Aranka szemrehányásait
      nem bírta tovább, mért léptél be a téeszcsébe?
      ezt ordítozta Aranka 1961 telén, épp akkor,
      amikor apám, Katalin néném, Laci, Pista
      nekifogtak a kukoricamorzsoláshoz, miközben
      anyám szomorúan nézte a petróleumlámpát.






      Papptiborosan


      A megrémült írógép kihányja
      a szög-, a gomb-, a tetű-mondatokat.
      Az űrkomp-érzelem sikeresen landol
      a szemölcsös holdon, a versen

      . Ha csípős, akkor csípőficamos jambus.

      Möszjő, fáradjon be,
      székeljen a moslékos-tévé előtt.
      Szarja össze a gondolatait a forma eggyel.
      Zúgjon, mint a kombájn éjfél előtt.

      Azt mondja, ha kell áramot
      vezet a hintaszékembe?
      Vegyek föl golyóálló mellényt?

      Bedobálja isteneimet a lebombázott kukába?
      Ha döglött galamb a vers.





      Partinagyosan


      este van este van
      ki-ki szuszogása
      feketén bólingat
      hollóban a kánya

      zúg az éji pille
      tudatom nyivódik
      szavak közt partisan
      hasadok hajnalig

      egy-egy kancsal rímet
      nyújtsz a kicsinyeknek
      ha varrsz se varrhatod meg
      látod csendszakadt


      2

      pupilla-hangárba
      gördülő évek
      angyalok snúroznak
      klottgatyás srácok
      tocsog a pécsecske
      pocsék egy micsoda
      elázott nyinocska
      ajaj ajaj
      megtalál megtalál
      a rég elszállt lufi
      ej ez már döfi
      kisasszony moment
      cuppog a cipőcske
      pacák a micsodán
      épp nyit a balokány
      ujuj ujuj
      ott lotyó szonettek
      állnak a placcra
      zsebünkben űrlik
      izé ad acta






      Petőczösen


      Valami avatgarde-ban, mikéntha meztelen,
      Zizegés, csönd, csönd valami zizegésben.
      Mikéntha Ádám.
      Csüngni egy falevélen.

      Mikéntha ottan, lélegzetvisszafojtva,
      mocorgás, dallam, valami halhatatlan.
      Szétnyíló ajkak.
      Lásd, lásd, leírhatatlan.

      Valami avantgarde-ban, mikéntha nesztelen,
      zizegés, csönd, csönd valami moccanásban.
      Mikéntha Ádám.
      A sors előtti sorsban.






      Rábagyörgyösen


      Errefelé a hallgatás arany
      Platónt kérdezed Szókratész felel
      ám bölcsessége senkinek se kell
      a csengő szöveg fülükre akad
      hordják mint afféle fülbevalót
      Goethe-breviáriumát Babits
      Jónás könyvét a százféle bizsut
      a látszat fontos nem a lényeg itt
      levetkőznek mindent mi etikus
      páváskodnak a dörgő ég alatt
      nem jutnak el sosem értelmükig
      a törvényt teremtő igaz szavak






      Rakovszkysan


      Itt addig kell, de ott már nem soha,
      sétál a fény a házban, átölel-
      ve, mit kaptam innen-onnan, moha-
      zöldet kever barackkal: szfinx-fotel;

      a szerteszét guruló gyöngysorok
      víztócsák a konyha szögletén,
      és lassan régi emlékkép csorog,
      a parketta résein megmoccan a fény;

      örvényt kelt, beszippant míg forog,
      és minden tűnik el, már az öntudat
      nem őrzi, aszály van és fekete lyukak.






      Somlyógyörgyösen


      Az egzisztenciális evidenciája,
      hogy semmit se sértve
      az irányt megtalálja,
      mindig önnön
      végletein járva,
      mindig önmaga
      négyzetére fújva,
      mindig maximális
      teljesítményt nyújtva.

      Ó, költészetem Arlekin-trikója!
      Hol vagy falovam?
                    Nesze nektek Trója!






      Spirógyörgyösen


      Hogy a foci élvezhető legyen,
      a lesre futó játékosnak le kéne tépni a körmeit,
      a szándékos gáncsolónak
      le kéne vágni a lábait,
      a kezezőnek
      /ez meglepetés lenne/
      ki kéne nyomni mind a két
      szemét.
      A stadionban tízezrek kiáltanák:
      Szép volt fiúk!
      Hidd el, hogy
      semennyi jegy nem volna elég!






      Székelymagdásan


      Létemet, mint egy hátizsákot
      cipelem. Mennyi pillanat van!
      Súlyos filmekkel megrakottan
      megyek. Én már senkit se várok.

      Túl sokat tudok. Szinte éget.
      Lelkemben csupa iszonyat van.
      Parázsló tél, hófútta katlan.
      A verstan meg a vereségek.








      Szepesiattilásan


      száz malomban őrlődni
      bántásokra fittyet hányni
      kotnyeleskén káricálni
      szotykos szőlőt szopogatni
      iddogálva mendegélni
      nüánszokat észrevenni
      parazsamra lángot fújni
      bájtelítve bajt rontani
      puszedlivel pukedlizni
      ráncbaszedőt ráncbaszedni
      csapot-papot hátrahagyni
      szavak szárnyán szálldogálni
      naptakarót náspángolni
      prózát rímmel panírozni
      csendesedni ricsajozni
      búval-bajjal bíbelődni
      sötét égre csipkét verni
      fattyú éjjelt babusgatni
      hervadásig tüchtig lenni
      emlékeket tutujgatni




      Szilágyiákososan


      Bélának mondom!
      Beának súgom!
      Vagy nekem húgom!
      Te vagy a bátyóm!
      B!
      B!
      Csimm, bumm, tratata
      Tratata!
      Csimm-bumm, Tratata
      TRATATA!
      Talán egy faroknyit
      Ér ez a narodnyik?
      Bélának mondom!
      Beának súgom!
      Vagy nekem Húgom!
      Te vagy a bátyóm!
      B!
      B!
      Csimm, bumm, tratata
      Tratata!
      Nem ér egy faroknyit
      Se ez a narodnyik,!!!
      A!
      Á!
      B!!!
      C!!
      Cs!!!
      E!!!!!!!!
      Ésigytovább...
      Csimm-bumm!
      Csimm-bumm!!!
      Durrdeferkt!
      A hangom berekedt, de nem
      Számít!




      Takácszsuzsásan


      Mikor elkeseredésemben elővettem a
      papír zsebkendőmet, ahelyett, hogy
      kinyitottam volna a gázt,

      vagy mérget csepegtettem volna
      a kávémba, esetleg legurultam
      volna a lépcsőn,

      és kitörtem volna a nyakamat,
      álmomban meggytől véres ujjakkal
      végigtapogattam az összes

      fényképedet, kerestem gézt, hogy
      átkötözzem a sebeidet,
      feltúrtam az egész lakást miattad,

      szerelmem, igen, ezt mondanám,
      ha itt lennél,
      és még kijönne hang a torkomon.





      Táborádámosan


      A sok olyan viszonylagosan tágul,
      mint a kevés, a végtelen is véges,
      mindazonáltal néha a kevesebb több,
      mint a sok;

      aki talál az keres;
      meglehet aranyat lel, ki korán kel,
      és az is nagy bizonyossággal megtippel-
      hető, hogy az egészben, a mindenben
      ott vannak a részek és a semmi.







      Tandorisan


      Tulajdonképpen van lakás
      És van vörösbor szerencsére
      Biz' nem kevés a folytatás
      Nem kérdezem meddig mi végre
      Ki méri mit mérjek elég-e
      Súlyozzak egy életen át
      Ím fölszáll a tündéri ének
      Csak bírjam hanggal dallamát

      Kenyér helyett nincsen kalács
      De van papiros húsz szonettre
      A láboson még van zománc
      Minek megyek megint elébe
      Így lesz vörösbor szerencsére
      Ahhoz mind közelebb jutás
      Még fölzeng a tündéri ének
      Csak bírjam hanggal dallamát





      Téreysen


      Ha fölszállunk jókedvünk magasán a
                    kettes villanyosra, élvezem,
      átüt lelkünkön, apály vált dagályra,
                    miféle áram az, kedvesem?
      Bekapcsolt porszívó, szívom a tájat,
                    ez a Lánchíd, az a Parlament,
      "Picsába!" ordít föl jobbra egy részeg,
      mert Johnie Walker a lábára lépett.

      Szempillantás alatt színt vált a lelkem,
                    elmém elsötétül, gyászhuszár,
      époszt dúdolgattam, de kizökkentem,
                    a durva hang mindent szétkuszált,
      mit szívvel gyűjtögettem és növeltem,
                    a rím kedvéért: jó verskufár,
      ellopta tőlem ez az idióta!
      Pacsirta helyett versem csak kabóca.





      Tolnaiottósan


      a porszívó szép
      mint a menyasszony
      bekapcsolom kikapcsolom
      csak hova lett az aszpirinom
      hogy kisdobosként kiáltsam
      gyűljenek a népek körém
      a porszívó szép
      szebb mint Terka néném kürtős kalácsa
      szebb mint Néró cirmosom karma
      csak fáj a torkom
      lenyeltem egy aranyrudat
      kifosztottam valakit az éjjel
      ne csodálkozz hogy hallgatag vagyok
      de azonnal veszek egy szikét
      nem olyan nagy ügy
      csak felvágom a torkomat
      és kipiszkálom az aranyrudat
      mert jó lenni sebésznek
      felveszek egy fehér köpenyt
      az agyamat bekapcsolom
      kisdobos vagyok kikiáltom
      a porszívó szép




      Tótherzsébetesen


      Csak én vagyok ilyen gonosz -
      látod, ennyire gyötörlek, szerelmem.
      Már nem tudok
      ebben a májusfás lobogásban
      engedékeny lenni,
      csak figyelni téged, mint egy barbár-szép álmot,
      csak rád osztani a főszerepet.
      Gyönyörködni benned már
      nem tudok.
      Most már a legperzselőbb blúzomat
      veszem föl,
      végigrohanok -pusztító szélvész -
      az Alföldön, a Dunántúlon,
      fölhúzom rettentő nyári ruhámat,
      mert talán holnap már tél lesz,
      paripáim ráfagynak a holdra,
      s velük didergek én is.
      Mozdulatlanul, halottsoványan.
      A téli kosztümömben





      Utassysan


      Ökölbe szorított télben élek,
      Kedvesem véled sohase félek,
      Ökölbe szorított télben élek.

      Csikorog, süvít a hatvan évem,
      Napocska süss föl, te vagy a fényem,
      Csikorog süvít a hatvan évem.

      A hold a vállamon, döng a léptem,
      Úgy megyek hozzád, havas a térdem,
      Napocska süss föl, te vagy a fényem.






      Váradyszabolcsosan


      A régi költeményt ha megtalálom,
      a míveset, mi itt pihent a polcon,
      a régi versed visszahív, barátom.
      A múlt a mostra gyorsan visszarámol

      ezt-azt, az antik órát és a tollat,
      a papírt, amire a versed írtad.
      A kedvenc borospoharad is itt van!
      Kerülj elő, és rosszkedvem elillan.








      Varródánielesen


      szerelmem mint a tönkrement esernyő
      beroskadó fedél ma úgy zuhog
      itt álldogálok mindenem csepergő
      csurom fejemben ázó jambusok

      és bégetek és búgatok a szomszéd
      hiába szól hogy mennék már a francba
      az életem e régi rossz karosszék
      bizony babám elszöktél mint a macska

      mi véd meg engem lásd a szél dorombol
      beroskadó fedél ma úgy zuhog
      pofid kinek piroslik gyönge kosbor
      arcomba csíp egy szomjazó szúnyog





      Zalánosan


      gömbölyű melleiddel játszadoztam álmomban
      és megjelentek a rokkant katonák látod ki-
      surransz ebből a versből is mint egy véres
      késű gyilkos mert már ebben a versben sincs
      semmi csak a türelmetlen hajnalok dörömböl-
      nek csak a kimondhatatlan szavak csak a fe-
      kete havak árnyékában szédelgő sors arctalan
      magánya a megrohadt napok bűzös rettegése de
      azért iszonyú hogy megint ilyen jó képek jut-
      nak eszembe iszonyú hogy kiköp magából minden
      évszak iszonyú hogy elszomorodom pedig csak
      a csillagok mint levágott fejek gurulnak ki
      ebből a sötét időből pedig csak álmaim kopor-
      sójára dobálják a ragacsos valóságot




 Főoldal