Rapai Ágnes:

 A STATISZTIKUS SZERELMES ÉNEKE

 




ELŐSZÓ

2008. december 12.-én találtam egy kéziratot.

“Költészetem jegyzőkönyve a sötétségből némi világosságra törő személyes küzdelmemnek.”

Ezzel a Dylan Thomas idézettel kezdődik, s aztán jönnek sorra a versek. Izgatottan hazasiettem, még a bevásárolni valóról is megfeledkeztem (zsömle, joghurt, vaj, sajt). Otthon ledobtam a székre a kabátomat, bementem a hálószobába, végigfeküdtem az ágyon. Egyik cigit szívtam a másik után, vagy öt kávét megittam, amíg a végére értem.

“Azt hiszem, vagy azt szeretném hinni, hogy amit igazán regénynek nevezhetünk, abba nem lehet behatolni nem-regényírói eszközökkel, írta Ottlik Géza. Könyvemmel megpróbálom mégis a lehetetlent, valahogy úgy képzelem el leendő művemet, mint egy olyan regényt, amelyből kihúzták a prózai összekötő szövegeket. S abban reménykedem, hogy az olvasó majd kipótolja magának a hiányzó részeket…”

Itt elmosódik a szöveg. Hiába próbálom megfejteni az utolsó mondatokat.

Rapai Ágnes 


ELSŐ FEJEZET

 

A versolvasóhoz

amelyben a szerző a költészet értelmén töpreng, s hogy mire jut, az majd kiderül a végén

 

    “Mi a költészet?
    A rím?
    A ritmus?
    A kép?
    A szerkezet?
    A látomások logikus rendje?
    Talán az indulat, a képzelet hangokká, szavakká, mondatokká változása?
    A hit felülkerekedése a hitetlenségen?
    A halálfélelem erőfeszítése, hogy leküzdje önmagát?
    Játék?
    Mesterség?
    Az ihlet pillanata?
    A megvilágosodásé?
    Az a perc, amikor már minden halogatható,
    csak igazunk kimondása halaszthatatlan?
    Menekülés a világtól, vagy épp ellenkezőleg -
    tudatos beavatkozás a világ dolgaiba?
    Szolgálat?
    Kiszolgáltatottság?
    Végső soron minden költő ezekre a kérdésekre keresi a választ.
    Mert azt hiszem, aki nem keresi, az nem költő,
    aki pedig válaszolni tud, nem ír többé verset.”

 



      A statisztikus szerelmes éneke

      Eljön majd a kaméleon idő,
      Mely az alkonyat
      Hálózsákjába surran,
      Hogy kitöltse azt sötétséggel;

      Vagy a nappal üvegébe zárja magát,
      És pontosan olyan, mint a befőtt,
      Amiről megfeledkeztünk,
      Mert jól eldugtuk a felső polcra -
      Elővigyázatosságból.

      Még van rá esély,

      Hogy mentsük a menthetőt.
      Kanalat keressünk,
      S egy óvatos hajnalon
      Levegyük a penészt.

      Kóstolgathatjuk éj és nappal ízét,
      Filozofálhatunk az alkotásról,
      Legyen százszor szent a termékenység,
      Mondogatjuk ha elhagyott az ihlet,
      És úgy érezzük, mély gödörbe estünk,
      Miközben kortyoljuk a zöld teát.

      Firtatni ki merné, mit kereshet
      E szent helyen a dísznő?
      Ki súgna mögötte össze:
      “Miért nem krémezi magát?”
      Divatjamúlt frizuráját észrevenni
      Csak bajt hozna szegény fejünkre.
      Az utódlás kérdését elnapolni
      Nyugalmasabb időkre hagyjuk.

      Jobb lesz tehát statisztikát csinálnunk,
      Rákattanni a csoportképre,
      És majd jönnek álmélkodva a népek:
      “Úgy néz ki, mint egy nő!
      Krisztustól balra ül, de tényleg!”
      A főnök kész Leonardo da Vinci,
      Fényes mosolyát szanaszét hinti,
      A dícséretet méltósággal fogadja.

      A dísznő szépen beült a sorba,
      Elfoglalta a neki szánt helyet.
      Olyannak látszik, akár egy férfi.
      Biztosra menni persze nem lehet.
      De én tudom, és ennyi pont elég,
      Hogy füzetembe beleírjam:
      Tizenkét férfi és egy nőszemély
      Az utolsó vacsorán megjelent,
      Senki sem hiányzik, mindenki itt van.

      2009. március 8.

       

       

       

       



      Amíg az aluljáróban

      Úgy kezdődik, hogy a lelkem homlokod felé,
      hol álmodik, ó, halk nővér az ősz      ; és most
      következik, hogy vörös folttal telik.
      Mennyi emberrel megtelik ilyenkor az alul-
      járó. Mindenütt még ily falba ütközöm, írta
      az Imádkozó sáskában, nagyon jó cím. Mindenütt
      még ily falba. Azért egy szoknya sem ártana.
      Az isten églő tenyerén, írta, lehettem volna
      fény ragyog. Kegyetlen hőség. Miért is nincs
      most április, igen, április a kegyetlen ki-
      hajtja az orgonát, az orgonát kihajtja. Hogy
      is van tovább? Fogorvoshoz is el kéne már
      menni. Április, a kegyetlen, kihajtja az orgo-
      nát a holt földből, beoltja az emléket a
      vágyba, felkavarja esőjével a tompa gyökeret      .
      Valami ilyesmit kéne írni. Az öregasszony
      megint ott ül, rángatózik, potyognak a kettesek
      a szemközti automatába. Nem érzünk mást, csak
      ellenszenvet. Ki is írta. Csak ellenszenvet. De
      azért a fodrászhoz se ártana. Csak a lány olyan,
      mint az isten. Ha lenne isten, írta, nem lehetne
      vele szóba állni. A kisfiamnak cipő kellene.
      Piros tisza. És zöld vagy barnás bútorszövet.
      A lelkem homlokod felé hol álmodik és utána.

       

       



      Jézus Rilke kötettel a kezében

      Könnyű neked, melegkezű, nyugtat cselédlány,
      vézna szeptember,

      betűid körében elüldögélsz,
      kiülteted magad tömjénfüstös kaktuszok árnyékába,

      imádkozol,

      belecsimpaszkodsz a teremtés soraiba, vonszolódsz
      meztelen, penészzöld kavicsokon vérezed a

      szemed,

      miközben a végtelennek lecsüng a keze,
      a határtalant pedig régen kiitták a szomjazók.

       

       

       

       



      Beteg költő imája

                             "Ha számon tartod a vétkeket,
                              ki állhat meg akkor szined előtt,
                                                                  Uram?"
                                                          (130. zsoltár)


      Segíts,
      hogy méltó legyek
      a dombok, síkságok, hegyek és
      szakadékok egyszerűségéhez, az ég madaraihoz.

      Hadd
      nyűgözzön le a pillanat.
      Hadd kényszerítsen arra, hogy résen
      legyek a jelenben, hiszen testem világa szemem,
      de ha a szemem rossz, egész testemre
      sötétség borul.

      Add,
      hogy múljon az elhagyatottság
      érzése, lombosodjon türelmem,
      kacéran ne hajoljak a kés, a folyó fölé.

      Vezess,
      hogy megint tisztának hihessem magam,
      és ledobjam fölösleges gönceim, az önzés
      szálaiból szövött lepleket.

      Add,
      hogy a mélységből a fényre feljussak,
      ne legyek túl szigorú önmagamhoz,
      és ne hagyjam idelent magam.

       

       

       

       



      Invokáció

      Szemközt az órával, a könyvekkel. Most igazán
      enyém a tér. Indulatomra, mely vinne, nehezékül
      beszédes szemlélődést raktak gyöngéd kezek,
      s az ágbogas kinti világ, a megismerhetetlen
      visszahőköl. És zuhan fekete lyukba, valaki
      álmába, szálló tüllruhák, farmernadrágok között.
      Hát áldozatul odadobtam, az éj odujába hullhat
      a délelőtt s a délután. Micsoda fény! Még, ha
      becsuknám szemem elindulni akkor is lehetne:
      Biblia, Kosztolányi, Shakespeare, Vörösmarty,
      oda-vissza a csupa bizonyosság úton.
      S hiába fekszem, lábamat felhúzva a kemény
      skandináv fotelben, a mögöttem ücsörgők zöld
      némasága nyűgöz, gyűjtöm a színt, bár láthatatlan,
      eltelek páfránnyal, szobafenyővel. Fél egy van.
      Odakint március, idebent augusztus. Mint egy
      nudista napozóban, szememet lehunyva, nehogy
      lássanak, csak sárga alapra mélykék karikákat
      vetítek, lábaim összezárva, katonásan. Ki rakott
      ide? Lógni a sugarak szörnyű láncán, moccanatlan
      várni, majdcsak beborul, és mártírképű önimádat
      nyaldossa a lelket, míg szempillák függönye
      szertelibben, s a meztelen látvány összefogdos.
      De kell a ruhátlan lét: a költészet.
      Szemközt az órával, könyveimmel enyém a tér.
      Hol fény ver csipkét füstből s éles ollóival
      felhasogatja, hol minden nap felemel és lealjasít.
      Indulatom vinne, de visszahőkölök.
      Itt vannak szavaim - ez a hazám.

       

       

       

       



      Ébredés

      kezdetkor teremtette isten
      az eget és a földet a föld
      puszta volt és üres sötétség
      borította a mélységeket és
      isten lelke lebegett a vizek
      fölött isten szólt legyen
      világosság és világos lett
      isten látta hogy a világosság
      jó isten elválasztotta a vi-
      lágosságot a sötétségtől a
      világosságot nappalnak nevez-
      te a sötétséget éjszakának
      azután este lett és reggel az
      első nap       hét óra tizennégy
      fótin pászt szeven szem csaszóv
      csitirnagyszaty minut kedves
      hallgatóink a csípős sőt néhol
      fagyos éjszaka után csak lassan
      kezd emelkedni a hőmérséklet a
      hajnali órákban sokfelé erősen
      párás volt a levegő néhol köd
      is kialakult sálá lálálá sá-
      lálá lálá ofélia rágyújt mélyen
      leszívja azt álmodtam hogy meg-
      fogá csuklón felül kezem s
      tartá erősen majd hátralépve
      kar-hosszányira s másik kezét
      így téve homloka fölé vizsgálni
      kezdé arcomat mintha levenné
      úr isten a kávé de csitt szívem
      ezerkilencszáznyolcvannégy ok-
      tóber tizennyolcadika sálá
      lálálá lálálá lálá hol van a
      kockás szoknya ádámhamletfauszt-
      blum asszonya emlékezz hol a
      francba az a kockás szoknya mikor
      a költő magába roskadt és szólt
      a líra alkonyul majd kinyitá sze-
      meit és lőn világosság

       

       

       

       



      Délelőtt, tíz óra

      iszik rágyújt fizet menjünk
      odabent a férfi ragacsos szürke
      nadrágját nézegette a kurva
      anyádat konyakban nyüszít a
      szőke asszony borszag hajókázik
      széktől porhálózta ablakig
      figyelsz te egyáltalán mint a
      kő olyan legyen a vers       szemét-
      ben fehérszakállú próféta turkál
      milyen hideg vagy mondja tudod
      azt álmodtam hogy a hajam a sze-
      membe lógott de nem volt szemem
      mint a kő olyan legyen a vers
      iszik fizet menjünk már innen itt
      mindenki magánhangzó a á a ó és
      konyakban kezét tördeli a szőke
      asszony te nem tudod milyen megölni
      egy ötcentis gyereket a madár-
      boltban valahol kezdet és vég között
      lények csipkedik a levegőt írja és
      boldog az eszelős vénasszony résnyire
      nyitja az ajtót a legszebb por az
      ember a legszebb hamu a legszebb füst
      iszik rágyújt fizet maradjunk ennyiben

       

       

       

       



      Negatív

      A valóság érzékelése: öröm,
      Mondta a szent.
      Téged azért visszataszít

      Egy ragacsos
      Joghurtos doboz.
      Az egyre barnább almacsutka.

      Hártyás margaréta
      Hasztalan virít.
      Képzeletedben elvirított.

      A hamutartó majd
      Megtelik csikkal.
      És rongy dermed az út sarában.

      És árnyas konyhaasztalon
      A nagyapád.
      Közel hajoltál.

       

       

       

       



      Záróra

      Legjobb a negyedik emeletre
      menni

      Ott nincsenek repedések.
      Gyíkok.

      Higany-mosolyom nem gurul
      szanaszét.

      Visszatöltögetem a lezárt
      üvegbe.

      Jó messze lenni a telt
      kalászoktól.

      Az érintetlen
      füvektől.

      A negyediken már zsibong
      a násznép.

      És csipke-ablak röpül.
      A menyasszony fátyla.

       

       

       

       



      Mintha várnánk

      Felszúrjuk magunkat a körző hegyére,
      De létünk középpontjából meddig látunk?
      Ki húzza a kört? S az a kéz miféle
      Távolt engedélyez? S az elviselhetőn túl
      A tériszony miért sodorja vissza
      Tekintetünk a megjelölt korongra,
      Hova a hétköznapok kellékeit -
      Mint mániákus árusok - kirakjuk:
      Teáscsészét, könyvet, jegygyűrűt, cigit,
      Kezes emlékeinket sorjában, s úgy
      Teszünk, mintha várnánk, mintha jöhetne
      Bárki, hogy portékánkban gyönyörködve
      Csak álljon ott, ittasultan örökre.

       

       

       

       

       



      Elégia délután

      ebben a között időben felgyorsul
      a történet pedig a perc mint az
      egykedvű rák azért a munka haladt
      haladt megneveztem ezt meg azt nem
      sétálóutca ez kérem mi a fene min-
      denki apróval fizet szerelmem mi-
      lyen kék a legszebb kék holnap
      muszáj lesz nőgyógyászhoz menni
      nincs nagyobb csapás mint az ele-
      get nem ismerni       tejet gyümölcsöt
      mit is még jó annak aki nem lép ki
      az ajtón és világot megismer nem
      néz ki az ablakon és égi utat meg-
      ismer mennél messzebb megy annál
      kevesebbet ismer       gondolta lao ce jó
      annak aki nem cselekszik hanem végbe-
      visz       a hetes elindul ebben a között
      időben lökdösődünk én mégis őket sze-
      retem akik nem tudnak élni csak letű-
      nőkként mert ők az átalmenők olvasta
      valamikor valahol valaki

       

       

       

       

       



      De finom a szapphói
                         "...csak a szabadságról hallhattam, s egyetlen célzást,
                         Egy szó említést sem az elmaradt levesről."

      Sóska, párolt jérce, olasz spagetti,
      kaszinótojás, palacsinta, borjú,
      karalábés csirke, gulyásleves, rák,
      brokkolifelfújt.

      Tejfölös túró, kakaó, törökméz,
      vitaminsaláta, diós puszedli,
      pirított máj, női szeszély, darázsfé-
      szek, szalagosfánk.

      Marhapörkölt, nyúlszeletek, rakott kel,
      kacsasült, krokett, makaróni, spárga,
      csokoládékrém, ananász, vörösbor,
      sajt, tea, kávé.

       

       

       

       



      Háromnegyed nyolc

      ez a huszadik század vége és beleszúrta
      villáját a kocsonyába majd valami bölcs
      megjegyzés a sarokból amire sajnos már
      nem emlékszem de az arca színesben csil-
      logott-villogott ó istenem micsoda ször-
      nyűség nem találom a pirospaprikát pedig
      nélküle de lássuk csak szívecském ez a hu-
      szadik század vége miközben kikapcsoltam
      vadonatúj triumph melltartómat igazán nem
      is olyan rossz a mellem ahhoz képest a ra-
      kétatelepítés ide meg oda és egészen tűz-
      bejött hát cicuska ez a valami iszonyú így
      mindenkinek a maga frontján természetesen
      mindenkinek na ja mindazonáltal néhány éve
      ott az intercontinental kertjében a túlon-
      túl kék víz és a diplomatafeleségek apró
      bikinije meg haboskávéra whisky de a kerí-
      tés mögött indiai kisfiú ácsorgott felpuffadt
      hassal jól emlékszem ma is a szemére emlék-
      szel amikor először megfogtam a melled és te
      úgy tettél mintha ellenkeznél légy oly kedves
      igazítsd meg a lepedőt tudod mennyire utálom
      ha meggyűrődik alattam mit gondolsz egy atom-
      bomba azt hiszem semmi nyugodtan elzárhatod
      fordulj meg tudod úgy jobban szeretem és me-
      gint mint egy darab fa igazán kitalálhatnál
      végre valamit

       

       

       

       



      Krónika

      késő van sötét van csend van
                   de ti
      ott vagytok a macska puha lépteiben
      a rózsák szemérmetlen kitárulkozásában
      hol élénkszín szőttesek és tulipános
      ládák pompáznak
                   és tükrös vitrinekben
      porcelánszarvas mosolygós lúdas matyi
      karcsú hattyú tekintget
                   ott vagytok
      hol bömböl a magnó hozza viszi az
      évszakokat megbújtok picasso ráncaiban
      és a kertitörpe vérvörös sipkáján
      egymáshoz préselődtök s én úgy viszlek
      titeket mint egy nevekkel teleírt noteszt
      az emlék lapozgat
      felhívja ezt meg azt
      például a régi tanítónőt a hatvanas
      évek elejéről aki sötétkék irhabundájában
      büszkén lépkedett a balzac utcán
      mikor
      nagyon sütött a nap
      ahogy utána néztem úgy
      tűnt nem árnyék követi hanem sötét szavai
      kúsznak a szürke latyakban
                   és ott van a
      lány aki szilveszterkor begubózott
      mint egy selyemhernyó
      a szőnyegbe tekeredve
      részegen röhögött de megfeledkeztünk
      róla is
                   összezáruló ajkunk vízszintese
      lassan kihúzza a múltunkat történeteinkből
      késő van sötét van csend van
                   a konyhában
      írom ezt a verset
      a hűtőszekrény megrázkódik
      felzúg hirtelen elhallgat
      már csak az erkély
      lángol ez a nászra készülő madár
      vadul
      lobognak kimosott szárnyaink

       

       

       



      Babilon

      Összeolvadna bár ezzel a sok
      húron pendülő zenével, csodaváró
      lobogással tömérdek, ártó
      indulatom, és szorongó énekem

      csak lágyan, mintha óvatos
      ujjak szaladnának ékírásos
      kőtáblán, sodródnék öntudatlan
      valami mesében épült város

      főterére, ahol kék falakkal
      csengne össze a tekintet, és kék
      árnyak visszhangja takarna,


      lennék kiűzve, fűzve suttogásra
      szavaim, sorsotokra életem.
      tudom, hazaérnék.

       

       

       

       



      Tó
      Weörös Sándor emlékének

      A forró homok fölött összegyűlve
      képre kép hajol -
      ahol
      sárgán szikrázik a parkett,
      s a fehér égre függesztett
      világ - mely csupa kék hívás - falánk
      ajkunkat vonzva vetkezik;

      Színei hulltán meglepetten
      hiába álltunk, a tág
      fenséges térség
      mindent magába szív,
      bomolva ruhákból tűnik a való,
      a légbe visszasüllyed -
      végenincs hajóba merül a tó;

      Káprázat éget,
      míg vonaglanak halványan a foltok,
      a forró sárga fölött összegyűlve,
      részhez rész nyomul,
      egésszé gyűrődik a forma,
      hogy csobogva szédüljön a fehér
      rétegekbe;

      És ődönghet megint
      szemközt
      a szavakkal,
      mik csábulva röpítik,
      s iszonnyal ledobják,
      ki tébolyultan kullog
      odalent a napban;

      Szétszórni bármi undort,
      kapkodva tiszta tó felé,
      és inni egy végtelen
      szomjúság után -
      bár zárulna be
      e puszta tér -
      s nem maradna semmi;

      Vagy fordulna inkább
      vissza,
      hol az irónia
      csermelye csobog,
      mi lent van hirtelen az égen
      átlobog,
      s maga lesz a fennség;

      Mallarmé
      kockát dobott,
      sorsát megtalálta,
      a hegyre ment Eliot,
      átkot szórva széjjel,
      körötte sivatag,
      fölötte a tó;

      A forró homok szélén
      képre kép zuhog, zajongva,
      tolongnak az évek,
      s a fehér égre függesztett
      világ,
      mire csak legyintenek,
      puszta forma,

      a legvalóbb való.

       

       

       



      Séta Hölderlinnel

      Nagyon jó lenne úgy gondolkodni, írni,
      mint te, romantikus lelkű barátom,
      Friedrich. Tudod, egyszer haragudni
      láttam az ég Urát,       mondod titokzatos
      arccal, belémkarolsz, nem azért, hogy
      cselekedjem, hogy okuljak. Jóságosak
      az istenek, de nincsen gyűlöletesebb,
      migcsak uralkodnak a hamisságnál nekik,
      s kihalt az emberség immár az emberekből.
      Milyen gondtalanok a halottak, kik
      alámerülnek éj-ragyogásba, gondolom,
      azúr folyosón csoszognak, selyem
      papucsban, csöndes derűben és szavalnak
      Aphroditéről, Dionüszoszról, Héráról s
      hexameterben úszik a lelkük égi folyamban.
      Ó, csak a piacit kedveli a tömeg, mondod,
      Csak az erőszakosat tiszteli a szolganép,
      míg az isteniben nem hisz csak az,
      aki isteni,
      de ne maradj sokáig, tudod, nagybeteg
      minden angyal.

       

       

       

       



      Zadarnál a tenger

      mindez a szépség mire való jutott eszembe
      a nyolcvanhatoson december 3-án 1991-ben
      délelőtt tízkor pedig a Batthyány tér
      sarkán egy mentőautóba épp akkor gurítottak
      be egy öregasszonyt szürke kopott szoknyában
      volt barna kibolyhosodott kardigánja alatt
      sárgás pulóver a lába meztelen természet-
      ellenesen vastag majd vízhajtót adnak neki
      talán infarktus ekkor kinyíltak az ajtók és
      leszálltam a téren egyetlen pillantást sem
      vetettem a fagyoskodó árusokra mégis láttam
      mindet a magas férfit aki könyveket árult az
      újságárust két fiatal lányt a virágok mögött
      mindez a szépség mire való gondoltam a metróban
      s megjelent előttem a kép Anconából Zadarba
      hajóztunk igen a tengerről fogok írni nézzék
      az előbb még be volt csukva a táskám most meg
      ki van nyitva el akarta lopni a pénzemet el
      akarta lopni el akarta lopni mindez a szépség
      mire való gondoltam majd nyolcsorosokban csinálom
      meg olyan áttetsző lesz mint Zadarnál a tenger
      majd elhitetem magammal hogy barikák legelnek
      a dombokon hogy a hold az alvó ködöket
      megcsókolja hogy gidák alszanak a tisztások
      fehérén hogy a vidám kölykök anyjuk keblét harap-
      ják hogy a méz ajkaktól a testek megremegnek
      hogy Zadarnál a tenger

       

       

       



      Háttérzene: Ray Charles

      Budapest, mindenemet neked adtam,
      és most semmi se vagyok,
      ebéd és vacsora között csipegettél belőlem,
      én voltam az, akit csak
      úgy, mellesleg rágcsáltál,
      A sósropid voltam,
      fennkölt szavakkal és fokhagymabűzös szavakkal
      találkoztam hatalmas szádban,
      Whitman füveivel és Csokonai kulacsával;
      Tébolyoddal és tetszeni vágyásoddal
      kellett szembenéznem,
      émelyegnem elfogultságodtól és
      objektivitásodtól,
      mert szégyentelenül fölkínáltam magam,
      pedig tudtam, meg kéne javulnom, nem lehetek tovább a Te
      ócska kurvád,
      nem zsákmányolhatom ki magam, végkimerülésig,
      egy utolsó strici miatt, aki a
      pusztító önszeretetet választotta,
      igen, romlott Nárcisz virágzik
      kertjeidben,
      megannyi krematórium nő utcáidban,
      parkjaid tavasszal, nyáron, ősszel,
      télen hamuszín hangon énekelnek,
      minden lélekbe bekúszol és mindent
      szétrágsz!
      1900 és 2000 között,
      Te kopaszodó,
      Te okoskodó,
      Te ókínaiul, ógörögül, ó-óul
      perfekt beszélő, Te aluljáróban gennyes lábad
      mutogató,
      Te hatalmas kereszttel a
      nyakadban hivalkodó,
      Te száz forintnak ötven a fele,
      sírva vígadó, utolsó szerelmem,
      én elhagylak téged,
      én azon az ösvényen isten
      bizony végigfutok,
      vagy csak fekszem tovább, itt az
      ágyamon, és előveszem a Bibliát,
      és a Kivonulás Könyvét olvasom,
      és Ray Charles Georgiáról énekel.

       

       

       



      A stílusával átkarol
                          Philip Roth-nak

      Az arcát én nem ismerem,
      Nagyságos Úr, csak szép kezét,
      Tudom, virágot félve tép,
      sóhajt, gyengéden megkötöz.

      Most félrelép. Hát istenem!
      A stílusával átkarol,
      Míg más csupán ötöl-hatol,
      Ön a lényeg fölött köröz.

      Fogalmam sincs, milyen, ha kér.
      Farmert visel? Vagy tweed zakót?
      Kedvenc étke? Lazac? Spenót?
      Szerelmes férj? Netán facér?

      A könyv felénél tartok épp.
      A kétszázadik oldalon.
      Magával lenni jó nagyon!
      Magával lenni jó nagyon!

       

       

       



      Kérdések
                    Wittgenstein gondolataira


      Megértésem csak
      saját értetlenségemmel
      szembeni vakság?
      Hogy látásom torzít,
      csak azért vagyok
      ámult-közel?
      És miatta hőkölök?

      Mintha az ablak mögé
      Dali festette tájban
      dideregne nézésem,
      de a vásznat
      sose érhetném el?
      Másnap Monet ecsetje
      nyomán haladnék?

      Tudnám:
      itt a fény!
      Ott a homály!
      Pedig:
      itt a homály?
      És ott:
      a fény?

       

       

       



      Horgolás

      A horgolótű kapva kap
      a szál után, ha délután
      se állhatok meg félúton,
      naná, hogy nem! ki álmatag

      hever és mennybe néz bután,
      vagy mintha fénylő gondolat
      szemezne véle, s izgatón
      sohajtna vetkező alak...

      Kezét kinyújtja, légbe csap,
      hiába vág okos pofát,
      ő itt, én árkon-bokron át,

      a gombolyag meg egyre fogy,
      a horgolótű kapva kap,
      halad az ember, nem nyafog.

       

       

       



      Helyezkedem

      Míg a ritmussal elbabrálgatok,
      helyezkedem, hiszen se itt, se ott
      nem kényelmes. A széken? Vagy az ágyon?
      Próbálgatom. Ám helyem nem találom.

      Úgy látszik, ez már sose múlik el,
      a mozdulatra fájdalom felel.
      Előbb-utóbb megyek a csontkovácshoz.
      Úgy hívják: Gutman. Jó ember. De máshoz

      is fordulhatok. Két Algopyrint
      most beveszek, enyhítendő a kínt...
      A francba! Elfogyott! Hát mit csinálhat

      az ember? Meglehet, fordítva hátat
      az egésznek, a ritmust hagyja el?
      Hitegesse magát: szabad leszel?

       

       

       



      Ha megleszünk

      Jó tanulni, ha még lehet.
      Jó az, ha rádöbbenhetünk
      erre-arra. Ha megleszünk
      a kérdéssel. Ha még lehet.

      Szépen vagy csúnyán. Nyithatunk.
      Megláthatunk egy keveset.
      Nem feltétlen a felelet.
      Maga a nézés, mit kapunk.

      Túl messzi úgyse juthatunk,
      mert például a póz adott:
      se kint, se bent, se itt, se ott.

      Két szemünk résnyire nyitott.
      Valami van. Valami volt.
      Ennél nem több, mit tudhatunk.

       

       

       



      Kell egy nő

      Kell egy nő. Mert jól mutat.
      Mert feltűnő.
      Mint egy mulatt
      a fehérek között.

      Mert parfüm,
      fűszer és zselé.
      Mert nyáron
      huzat.

      Tüzes szűz.
      Vasalt fityula.
      Mézre szív.
      Habra csók.

      Fájó lábra
      ortopéd cipő.
      Egy hófehérke
      hamupipő.

 

 

 

 

 



MÁSODIK FEJEZET

Kiterítenek úgyis

amelyben a statisztikus eldönti, hogy rossz lesz, az olvasó pedig mi mást tehetne, izgul érte

       

       

       



      Én rossz leszek

      Én rossz leszek, én ellenállok, én fütyülök
      a rendre, én nem teszem hátra a kezem, én
      nem adom meg magam, ki engedte, hogy megszáll-
      ják a lakást, felüljenek a szekrény tetejére,
      a csilláron hintázzanak, az ágyamra huppanjanak,
      berontsanak, csapkodjanak, mosolyogjanak,
      hadonászva a szőnyegpadlóra telepedjenek, jaj,
      a testek minden förtelme, taszító soványság,
      kifacsart végtagok, sorvadó csontok, szánalmas,
      szklerotikus, kétségbeejtő, kékes erek, plombált
      fogak, gágogó lúdtalpak, kitüremkedő hasak,
      beszáradt mellkasok, szklerózis, tábesz, paralí-
      zis, kínszenvedés és betegség, defektusok és hiányok,
      irtóztató, szégyenletes meztelenség!
      pedig hogy kikupálták, feltupírozták, beondolálták
      őket a legjobb fodrászok! pedig hogy igyekeztek
      az úriszabók, a kozmetikusok! az imidzs-tervezők!
      pedig milyen meggyőzően beszél némelyik, hogy ter-
      mészetesen őt kell követnem, de én rossz leszek,
      én ellenállok.

       

       

       

       

       

       



      Sylvia Plath levele

      Eloldódva, bódultan,
      mióta ődöngök itt, közönyös
      árny oldalán szorongva, nem
      tudom miért a hibbant illatok közé,

      miféle renddé rongyolódott,
      milyen mocsokkal púderez a szél,
      s a védtelen azonosíthatóval is mi lesz,
      ha rezzenetlen arccal, hűvös, steril

      tárgyak mentőövébe csúsztatva, elereszt
      az egyetlen, még hozzám tartozó,
      s rángatózó, epilepsziás fehérbe lök;
      közönyös hasonmás oldalán szorongva

      nem tudom miért, mióta, anyu.

       

       

       

       

       

       

       



      Olyan nehéz


      Olyan nehéz holt bútorok között!
      Oh! Ah! (Nyivákol és dorombol.)
      Na nem! Ebből elég! Élő lombból
      csinálj, angyalom, díszletet.

      Meglásd, a közönség úgy tombol
      majd! És dől a pénz! A mennyezet
      csillagtalan legyen! Ne klasszikus
      felhők ússzanak! És ajkam piros

      rúzsa lesz a nap! Hidd! Redőtlen
      fény! Ha mondom! Christian Dior!
      Jujj! Hatásos, mint egy gyereksikoly!
      A környezet makacs legyen! Csacska nőt? Nem!

      Azt az antikot dobd a francba! Fűt,
      fát akarok! Kiszámíthatatlant, épet.
      Veszedelmes függetlenséget.
      Csődtömeg helyett.

      Gúnykacajt akár!
      Bármit, ami elüt!
      Nem játszom halott
      bútorok között.

       

       

       

       



      A ritmust felveszem

      Ha majd süvít a szél,
      csöppet konzervatív
      szavakkal hódolok
      az őszidőnek, és
      a kedvedet lesem,
      öreg barátom, ó,
      meglásd, oly lelkesen
      a ritmust felveszem,
      mit élvezel, teszem-
      veszem magam, habár
      csak módjával, nehogy
      a díszes társaság
      leszóljon: "Kit hozott
      közénk?" Meglásd, finom
      leszek. Egy úrinő!!!
      Kosztümöm jól vasalt,
      gyér hajam őszülő
      tincseit kontyba tű-
      zöm. Citromos teát
      iszom! És kortyolom
      a bölcsességedet!
      Ezen túl jó leszek,
      szagtalan, színtelen,
      csodásan légszerű.
      Szomjas szívnek - nedű!

       

       

       

       

       

       



      Szépirodalom

      Jó lenne most egy marhahúsleves.
      Aztán eszembe jut: pocsékolás.
      A zöldségből legyen zöldségleves.
      A hűtőszekrényben csak két tojás.

      Esetleg rántottával várjam őt?
      A Lipton, a Nescafé elfogyott!
      Istenem! A krumpli már száz forint!
      Az Objektívben mondták, szombaton,

      csak úgy, mellesleg, mert a pártviták
      voltak a fókuszban. Bizony. Bizony.
      Szakácskönyvemet lapozgatom épp.
      Könnyed. Pontos. Ó, minden szava szép!

       

       

       

       

       

       



      Gy.

      És megkaptam a táviratodat, hogy megbetegedtél,
      és szépen kicsomagoltam, amit becsomagoltam,
      és hatalmas étvággyal megettem az óriáskiflit (sonkás!),
      és elmúlt a gyomorfájásom és a fejfájásom,
      és tudtam, ma éjszaka nem kell bevennem másfél eunoctint,
      és végre fellélegezhettem;

      mert úgy lett vége, hogy el se kezdődött,
      mert ez az egy hét nélküled arra kényszerített,
                  hogy mindig veled legyek,  mert láttalak húsz év múlva,
                  kint ültél a kertben egy sárga napernyő alatt,
      mert a regényed ötszáznegyvenedik oldalán dolgoztál,
      mert rágcsáltad a tollad,
      mert hirtelen ingerülten felordítottál:
                  "Fiam, hol van már az a kávé?!!!!"

       

       

       

       

       



      Etetés

      Tökéletes. Mert nekem az.
      Akár a túrós rétesem.
      Miket beszélsz? Korog a has.
      Hiába csacsogsz édesen.

      Tudod, ha nyújtom, elszakad.
      Úgy jó, ha nem jó. Túlfeszül.
      Mert hártyavékony. Mert lyukas.
      Csupa hiányra rárepül

      a töltelék. Majd mind eszik.
      Kritizálják. De egyremegy.
      És persze, akadnak, akik:
      "A nagyanyám, az kérlek, egy

      Igazi művész volt! Az ám!"
      Hátradől. Látom, jóllakott.
      Tovaszalad a délután.
      Elülnek édes sóhajok.

       

       

       

       

       



      Láthattam zuhanásod

      én láthattam zuhanásod és
      porrá pusztulásom pedig
      gondolhattam jó lesz ily
      gazdagon belőled tekinteni
      szerteszét ki szikla vol-
      tam s máris szemedben tün-
      dököl nézésem én belőled
      tekintettem adóra és vevő-
      re de ennyi változást már
      nem bírhattam el hisz lát-
      nom kellett lábad elé mint
      görgetem köveimet hogy meg-
      kapaszkodhass és látnom kel-
      lett zuhanásod porrá pusztu-
      lásom

       

       

       

       

       



      Hogy a gonosztól megszabadíts

      hogy a gonosztól megszabadíts
      azt nem akarom csak látogasson
      egyre gyakrabban isten bizony
      úgy megnyílok elötte oly adako-
      zón csaknem szétpattanok szol-
      gaibb leszek bármely tárgynál
      én szakadatlan csillogni szeret-
      nék katedrálisként igézni és
      ígérni kimerülésig mindegyre to-
      vább míg csodálatommal eltelik
      remegve s bennem majd nyugvó-
      pontra talál csak ő emelhet
      föl hisz láttam akiket otthagyott
      rossz játékként hányódnak szer-
      teszét nem éreznek semmit az
      elkülönítettek nem frissülnek
      fel és nem merülnek ki ők pár-
      náik között olyan elhagyottak
      mint a gyógyíthatatlanok

       

       

       

       



      Levél

      lement a nap elcsitultál bennem
      már nem ijeszt pillantásod nem
      ébreszt reményt késő van sötét
      van csend van mikor először ta-
      lálkoztunk úgy éreztem megtudhatok
      rólad valamit amit nem tudok mert
      nagyon hinni akartam s amikor az
      utcán sétáltunk és később is
      valahányszor hallgattalak úgy tet-
      szett elvezetsz engem az ismeretle-
      nig és el vezettél csakhogy utun-
      kat mindig más irányba fordítottad
      szinte észre se vettem már hozzám
      értünk s érintésünk nyomán egyre
      bizonytalanabb lett az eredeti szán-
      dék hogy megismerjelek és túlontúl
      veszélyes hogy magamba lássak

       

       

       

       

       

       



      Fekete korszak

      tarts vissza magamtól ennyi
      odaadástól én visszarettenek
      a játékosságot akaratomon
      túldobta valami kéz Ó tenger
      Ó este Ó áradó jövendő ily
      szavakkal rejtőzni hidd el
      túl prófétás volna
                                   s ha el-
      pepecselnék az apró részletek-
      kel úgy ragaszkodva a valóság-
      hoz mint egy kényelmes fotel-
      hoz
                  vagy hazudnék dörgölőzve
      magamhoz csiklandoznám önnön
      jóságomat mígnem a glóriás
      gyönyörben végleg elmerülnék
      álom-pityókásan szertelen-
      szomjasan kortyolgatnám a bódí-
      tó bűnt
                  erős lennék mint ama
      kisded ki bölcsöjéből kimászott
      és végzett a rút betolakodóval
      mint csatában vívó ki fedetlen
      fővel száll szembe a vérszomjas
      ellenel
                  s oly alázatos mint Ő
      ki rászedetvén az Ő gonoszai ál-
      tal ruháitól megfosztaték és
      megostoroztaték keresztre fel-
      szögelteték mint denevér a
      pajta ajtajára s ott kiszárasz-
      tatott aki eltemette magát fel-
      emelkedett alászálla a pokolra
      felméne a mennyekbe
                                   és ott ül
      mindmáig tulajdon magának
      jobbján és eljövendő lesz ítél-
      ni eleveneket és holtakat mi-
      dőn az elevenek már holtak

                                   de
      én ennyi odaadástól istenem
      hogy viszolygok
                                   te aki itt heversz
      a lábaimnál tarts vissza magamtól

       

       

       



      A baba

      Nap voltál. Kaucsukfényű.
      A gyengédség mégsem feléd
      fordult. És aki megszólalt
      nem hozzád beszélt.

      Nálad menedéket talált,
      aki menedéket keresett.
      Te öledbe fogadtad, aki
      öledbe kívánkozott.
      Nálad biztonságot tapintott
                    minden mozdulat.

      Emlékszem
      zilált hajadra.
      A kevés mosolyra
      ajkadon.
      Látlak
      a kikeményített pólyában
      . Látlak
      a bársonyfotelben, szétvetett lábakkal.
      Látom
      az ablakpárkányon billegő egykedvűséget.

      Látlak
      amint a homokvár mögül kilesel,
      s a délután árnya félbevágja arcod.
      És látom
      eltűnésed, örök kívülálló

       

       

       



      Jelentés

      "...tévelygésünk a szépség kedvére van"

      Ez a mező.
      Tű-fuvallat.
      Kórházszag és burjánzás
      Néhol fecskefű vére hull.
      Áttetsző gyanta megcsapolt fenyőből.
      Ez a sötét madár.
      Észrevétlenül kihül.

      Mégsem ugyanúgy.
      A tegnapi más volt.
      Gyengülni, fogyni szép.
      Majdhogynem öröm.
      Szomorú, hogy hátatfordítok.
      Hozzá sincs közöm.

       

       

       

       

       

       



      Nézel

      A homálytól
      elhatárolja magát
      a kirojtosodott
      vászonpapucs.

      A világosságtól
      elhatárolja magát
      az epezöld, domború
      üresség: egy váza.

      Mikor élettelen
      dolgokhoz vonzódsz.

      Hályogos szemű
      üveghez a poros
      padláson.

      Széttépet papírlapokhoz
      a szemétkosárban.

      Újságkötegekhez a
      pincében, melyek
      homlokára a spárga
      vet keresztet.

       

       

       

       



      Meztelen angyal

      Szétpereg díszem.
      Levetett egy angyal, üres lettem újra.
      Leszakadt, mi takarhatott volna.

      Most már a távolság,
      Nyugtalan látványon, ízen, hangon túlra.
      Elmoccant jelenlétem. Fölfoghatott volna.

      Rámfeszül, mi hiányzik.
      Szorít, összeprésel csonka-homorúra.
      Magasba tévedtem, zuhanásom óta.

       

       

       

       



      Pára

      áttetsző burokban köldökzsinóron
      csak ringatózol te kis szerencsétlen
      súlyos bura alatt gyökeremből nyárfa
      márványverítékben hallhatatlan
      ki meg sem született mégis mintha
      állna és himbálózna öntudatlanul
      szárny nélkül ődöng árnytól sűrű
      égben a magzatvízzel elfolyott
      anyád és lesz belőle semmi partján
      pára rózsaszín burokban sehonnan
      sehova pólyád az üresség csak for-
      golódsz alattam te kis szerencsétlen
      csúszkálsz a pillanat hólyagos jegén
      és látom soványodsz árnyékod meg-
      reped és szüntelen zuhogsz rám

       

       

       

       

       



      Azt gondoltam

      Azt gondoltam, kedvesem, hogy a
      befejezetlen dolgok hirtelen befejeződnek,
      mert a vizi virágokat biztonságos ládákba
      zárták, és rögtön utána azt gondoltam,
      hogy fűtetlen cserépkályha a hangod,

      s hogy a legszebb hasonlat is olyan,
      mint a tűre szúrt lepke, és jó lenne, ha
      meghalnál, azt gondoltam, legalább
      megmozdulhatnék, hogy följebb húzzam
      magamon a paplant, vagy elképzelhetném
      legalább...

       

       

       

       

       

       



      Nem sejthettem

      nem sejthettem
      hogy ilyen pusztítás lesz

      ennyi lángom lobban gyújtogatásra
      nem sejthettem hogy odalent valaki

      fejét vesztve kapkod eszelősen
      ordibálva csapkod vörös nyelvét kinyújtja

      végighúz házam legrejtettebb zugain és
      kutyákat uszít rám

      nem sejthettem
      hogy minden erőfeszítésem

      hiábavaló mert saját nagyanyám vagyok
      és muszáj már elégnem azt igazán nem

      gondolhattam hogy ilyen pusztítást végzek
      hogy csak vergődöm itt

       

       

       

       

       



      Áldozati ének

      Ó, Uram, míg a Te szemedből nyugalom árad,
      az ő szemében a nyugalom elapad,
      a nyugalom elapad, ó, Uram.

      "Ó, Uram, míg az áldozatra készülődtél,
      már remegett,
      szeme is fölakadt,
      arcának és fülének bőre megvonaglott!
      Ó, Uram, míg áldoztál, üvöltött!"

      Ó, Uram, míg arcodon a béke fényessége,
      az ő arca a rémülettől felismerhetetlen,
      szinte már nincs is arca, ó, Uram.

      "Ó, Uram, a vére, a vére!
      Vére vörös, mint a kökörcsin!"

      Ó, Uram, míg a Te némaságod megrémít,
      az ő ordítása ismerős fülünknek,
      ismerős fülünknek, ó, Uram.

      Ó, Uram, míg a Te nyugalmad visszataszít,
      az ő szorongása visszhangzik mibennünk,
      visszhangzik mibenünk, ó, Uram.

       

       

       

       



      Királynő

      Nagyon kezesek a dolgok.
      Intek - jönnek versengve, mosollyal

      Árnyéktalanul, mint egy operettben:
      Bármit tehettem,

      Ők talányos-
      Gyöngéden követtek. Fázós

      Lábamra langyos pléd röppen.
      Ez a roppant figyelmesség émelyít.

      Szelíd
      Szüzek tolongnak - szavak.

      Mindent szabad
      Tenni és nem tenni.

      Elborzadok: ennyi
      Tisztaság előbb-utóbb romlásba dönthet.

       

       

       

       

       



      A darázs szeme

      Tudod, csak nézem ezt a kietlen virágzást.
      Mintha iszonyatban akarna kiteljesedni
      A mai nap.

      És nincsenek szirmok.
      Csak a darázs szeme.
      Kutat. A tekintethez csapódik.


      Azt hiszem, azért meleg van.
      Ilyenkor végleg szekrénybe akasztják a kabátot.
      Én meg lehántom - akárcsak álmomban -

      A mellemet, az ölemet.
      Az eggyéválást és a különállást.
      Valami szent közönnyel áradhatok valahova.

      Mintha áradat volna.
      Aztán egy sima lap.
      A dél. A dél.

      Perzselő moccanatlan test.
      Sárga tó.
      Tudod, csak nézek fölfelé.

      Nekem verődik,
      Megcsillogtat, körülindáz.
      Régebben még elkápráztatott.

       

       

       

       



      Utószó

      A fű túl zöld.
      A virágok nagyon élnek
      Kavicsok között üvegszilánk.

      Kikötött csónakban sirályok ürüléke.
      A szél - dobhártyára tapadó sikoly.
      Szemben a tó: dermedt medúza.

      Asszony közeledik: nehéz, szőke konty.
      Domború hasán rózsás fürdőköpeny.
      Amott kockás pléd.

      Petyhüdt gumimatracon
      Elomló hús.
      Napolaj zabálja, hányja a fényt.

      Szemhéj-tüzijáték alatt kiégett tekintet.
      Megérkeztem hát.
      Felismerhetetlen vagyok

       

       

       

       

       



      Beavatás

      nem engedhetem meg neki
      hogy a küszöbre feküdjön
      ábrázatát gondolataimra
      emelve ez a hűséges szem-
      pár lemosdat majd fekhetek
      múmia-érzékeimmel fonnyadok
      légkondicionált napjaiban

      ó inkább bundát növesztek
      nyelvem kilóg a számból
      nyüszítve tornácán takaros
      odaadás leszek majd ápolhat
      és becézhet odaláncolva
      saját jóságához majd nem bír
      ellenállni és nem lesz kiút

       

       

       

       

       

       



      Kábulat

      Drágáim,
      Virultam és
      Nyöszörögtem.

      Könnyű lettem,
      Szerteszét
      Omoltam.

      Anyatej voltam.
      Kicsinyeim torkán
      Micsoda édesség!

      Ki hasította szét
      Blúzom,
      Súlyos szoknyám?

      Koppanás volt
      Ez?
      Koppanás koporsón?

      Nincs, aki
      Szóljon.
      Nyomorultul

      Úszkáltok. Vakító
      Üveghengerbe
      Csúsztatott embriók.

       

       

       

       

       

       



      Mozi

      ebben a savanykás szagban
      éreztem otthon vagyok ré-
      szeg makogás testvérem
      vagy te ideák langyos me-
      zején ölébe fúrtam az ar-
      comat és lüktettem vérével
      ne félj most gyönyörűvé
      teszlek dülöngélve az úr-
      ban átszellemülünk most
      átvarázsollak megkínzott
      ajkamat összezárom idegen
      nézd lelkeink hogy szállnak
      ennyi esztétikával istenem
      hol vagyunk

       

       

       

       

       



      Mézeskalácszív

      Van ebben valami visszataszító.
      Talán az édességbe ágyazott
      Tükör.

      Páva-színpompa.
      Ki tud ellenállni?
      Ez a dísz csaknem tökéletes.

      Rózsásképű apáca,
      Odaadó leszek.
      Csupaszív. Én istenek

      Gyékényén hagytam a testemet.
      Nézz a tükörbe, azután harapj.
      Ennél többet nem kockáztatok.

       

       

       

       

       



      Salome

      Rendezett vonásai megdöbbentenek.
      Odafönt vagyok,
      Lobogok.

      Ajkán alvadt vér.
      A hallgatag isten imádott feje
      Két tenyerem között.

      Szeme üres.
      Sárgás bőre simogatásom
      Melegét érzi.

      Az ablakon túl
      Életteli mozgás.
      Zaj, szünet, zaj.

      Itt bent visszacsapódó
      Fények áradnak.
      Lobogásom arcomat nyeli.

       

       

       

       

       

       



      Lépj elő

      Az a lehelet szinte önmagába
      visszahajol, szirmok sötétedésben;
      ahogy a lüktető, éles virágra
      csukódik, ráolvad, és egészen

      olyan, mitha pohár száján ajak,
      gyermeki és mohó. Szorongás lobban így
      valónkra, mi oltanánk, de nem fakad
      derű, hát megbékélünk vele. Amíg

      ösztönök türelmetlensége forr,
      félelmeid hátterébe nem húzódhatsz.
      Nyugodtan lépj elő.

       

       

       

       

       

       



      Búcsú

      Az emlékek praktikus böröndben.
      Még könnyű vagy. Csaknem emelkedett.
      Körben a tér: csupa semmiség.

      Néhány kórházszagú bútor, fehér szekrény, ágy.
      Már nem tudod, mindez mire való.
      Miért hasít a fény a homályba.

      Miért vérzik a levegő.
      És miért szivárog a sebből annyi por.
      Nem fenyeget, nem hiteget senki.

      A könyvedbe bújsz.
      Aztán a nyirkos tenyér.
      Aztán a vastag ajak nedvesen csúszik

      Az ablaküvegen.
      A kaktuszt az erkélyen meglocsoltad.
      Tegnap még ki mertél menni

       

       

       

       

       

       



       

      Horzsolás

      a padon felejtett játékmackó
      akinek már nem nézhetsz a szemébe
      s ott messzebb az utcák e hangtalan
      szájak melyek nappal csak idegen
      nyelven beszélnek nézd a kirakatot
      szemben a fényreklámmal hol hasztalan
      vár némi homályra egy ruhátlan
      kirakati bábú fején félrecsúszott
      vörös paróka

      mint mikor
      a liftben állsz moccanatlan és az
      emeletek zuhanó sirályok fénycsőrük
      horzsolja a sötét nyugodt felszínt
      s te idegen szomjas lényeket itatsz
      vagy a nyirkos levegő mellé fekszel
      és szavakat mormolsz öntudatlanul és
      ítélkezni késő

       

       

       

       

       



      A terméketlen

      Nincs olyan akarat, mi engem elszakíthat!
      De a csecsemősírás odaátról
      Már nehezen elviselhető.

      Veszélyes madarakra gondolok,
      Hibbant színeikre. Sárga, vörös csőrük
      Megjelöl.

      Lábam égnek vetem, hadd imádjon!
      Tájam misztikus.
      Maga az isten.

      Lehet, hogy kő vagyok,
      Nap, kígyó vagy bogár.
      A lelkem klasszikus angol kosztüm.

       

       

       

       

       



      Gyülekezet

      fürdőruhánk csípőig mintha
      felhasítva idén rózsaszín
      van meg világoskék té-
      vonal a rövid comb a múlté
      kedvesem a vasárnap szinte
      elviselhetetlen fekete re-
      dőnyünk félig leeresztve
      fények dobpergés bronzszínű
      férfiak vakító tollaik álma
      árulása a tűzben amikor
      még nyüszítés voltunk vad
      virágok testvére farkasok
      éles fogai voltunk rousseau
      voltunk meg nietzsche én a
      költeményben utálok minden
      bölcsességet ha medrek rohan-
      nak valami cél felé eszmék
      partjai közt szomjas folyamok
      gyönyörű súlyukkal óceánba
      szennybe ha követelnek bármi
      zengő hangon hogy ne csinálj
      magadnak öntött istenképmást
      ne szemetelj ne ölj ne lépj
      a fűre ne tégy hamis tanúságot
      embertársad ellen ne dohányozz
      ne lopj hogy ím egybegyűltünk

       

       

       



      Bűn

      Nem, ne menjen el, ordítottam.
      Fekete, nagy szoknyájához vont.
      Valamit súgott.

      Egy halott a lámpában.
      Ugye milyen meghitt
      Ez a tejfehér koporsó?!

      Felkiáltottam és ujjongtam.
      Az asszony arrébb gurult.
      Utánakaptam.

      Reggel majd iszonyodhatsz magadtól -
      Sziszegett.
      Álmodban mindig kifosztod szegényt.

       

       

       

       

       



      Karnevál

      majd pöttyös arcú bohócok ruhája
      csilingel micsoda ünnep lesz talán
      megjelenik közöttünk ő is aki örökké
      apja után sóvárog a gyönyörű gyilkos
      és bűnét felejti megérkezik a vak
      aggastyán hogy elátkozzon bennünket
      megbocsásson és belénk kapaszkodjon
      jönnek a vastag ajkú szerelmes asz-
      szonyok fekete függönyös ablakok
      mögül pincék odvából előbujnak a sá-
      padt kamaszok jaj csak megtaláljuk a
      bolondot meztelen isten rejtőzik tűz-
      zel a kezében szent tehenek kígyók
      szkarabeuszok szemében eltününk körül-
      táncoljuk az égigérő tölgyet magunkkal
      vonszoljuk az ártatlanokat és életerős
      csecsemőket szoptatunk

       

       

       

       

       



      Szépirodalom

      Jó lenne most egy marhahúsleves.
      Aztán eszembe jut: pocsékolás.
      A zöldségből legyen zöldségleves.
      A hűtőszekrényben csak két tojás.

      Esetleg rántottával várjam őt?
      A Lipton, a Nescafé elfogyott!
      Istenem! A krumpli már száz forint!
      Az Objektívben mondták, szombaton,

      csak úgy, mellesleg, mert a pártviták
      voltak a fókuszban. Bizony. Bizony.
      Szakácskönyvemet lapozgatom épp.
      Könnyed. Pontos. Ó, minden szava szép!

       

       

       

       

       

       



      Milyen is volna

      Elgondolom
      Milyen is volna
                                     de klassz
      New York valamelyik sztrítjén
                                    ácsorogni
      esőben
                                    tiszta amerikázni
      helló miszisz
      ÉN MAGYAR LENNI
      A század elején párizsbakonyozni
      Picassoval gyagilevezni
      Milyen is volna
                                     beh szép
      párlevú franszé
      ÉN MAGYAR LENNI
      Prágában
      kávézni kafkázni
      ott az éj árvácska
                                    és pipacs
      andalogva európázni
      spehen zi dajcs
      ÉN MAGYAR LENNI
      Jó volna még
      a siratófalnál sírni
                                    sírni
      hol lengyel
                                         román
                                              orosz
                                                   pityereg
      vi gavarítye
      nyet
      ÉN MAGYAR LENNI

       

       

       



      Elutaztál

      Mert London nagymellű, szőke bestia!
      "Te, akit szeret a lelkem, mondd,
      hol legeltetsz,
      s a déli órákban hol delelsz."

      Mert Nizza peep-showban vonagló
      diáklány!
      "Szép vagy szerelmem."

      Mert Amszterdam vérvörös melltartója
      a mellbimbónál kivágva!
      "Míg asztalnál mulat a király,
      nárduszom jó illatot áraszt magából.
      Szerelmem olyan nekem, mint a ciprusfürt,
      amely az Engedi szőlőhegyén terem."

      Mert Hamburg fekete, combközépig érő
      csizmában hívogat, korbács a kezében!
      "Akár az erdő fái között az almafa,
      olyan a szerelmem az ifjak között.
      Forró vágyam árnyékában ülni,
      mert gyümölcse édes az ínyemnek      ."

      Mert Párizs nyúlánk néger lány,
      elegáns bárban műsort ad, ölében banán!
      "Jaj, olyan vagyok, mint a szároni nárcisz,
      én vagyok a völgyek lilioma!"

      Mert Róma meztelen tomporát mutatja,
      igen, hallom a zihálást,
      szememet lehunyom, fülemet tenyeremmel
      betapasztom, és nem segít semmi,
      holnap majd százszor leírom:

      "A kedvesem az enyém,
      s én az övé vagyok;
      liliomok közt legeltet.
      Míg föl nem támad a nappali szellő,
      és az árnyékok útnak nem indulnak,
      térj vissza, kedvesem, mint a gazella,
      vagy mint a szarvasborjú
      a szövetség hegyén.”
      Éjszaka ágyamban kerestem,
      akit szeret a lelkem.
      De hiába kerestem, nem találtam.


      Európába karol a kedvesem,
      Ó, gyűlöletes domborulatok,
      homorulatok!
      "Támadj fel, északi szél, siess, déli szél!
      Járd át kertemet, hadd szálljon illata!
      Akkor eljön a kedvesem a kertjébe,
      hogy élvezze pompás gyümölcseit!"

      Éjszaka. Három.
      Egy seduxen+két eunoctin.

       

       



      Egy mozdulat hármasoltára

      I

      a forma drámája volt hiszen mintha
      álomban vagy őrületben egy pillanat
      alatt gyermekké változtatott védte-
      lenséged a kézirat fölé hajoltál
      képzeletem üvegburája mögött a tiéd
      vagyok mondtam s arcodra forrasz-
      tottam ajkamat igen itt most rögtön
      a blúzomat a nyakamba felhúztam nézd
      milyen szép a testem akkor rám néztél
      hidegen milyen nevetséges vagyok gon-
      doltam érzéketlenül csak azt nem tisz-
      tázta pillantásod vajon veled vagy ma-
      gammal kegyetlenkedem de nem is akartam
      felkutatni a jóság tájait álltam mintha te-
      kinteted szűk zárójelében csupasz felki-
      áltójel nő és gyermek forma és ember
      örök konfliktusának kellős közepén       egye-
      dül megbabonázva ezzel a megfejthetetlen
      nézéssel ezzel a titokkal átláthatatlan
      melódiák és ritmusok fülrepesztő csendjé-
      ben ahol már oly mindegy fölmagasztosít
      vagy a megszégyenülés szakadékába taszít
      a következő pillanat gonosz vagy szomorú
      patetikus vagy alpári esdeklő vagy szemre-
      hányó tekintettel válaszolok neked a témák
      a crescendók a decrescendók a pauzák
      a szólók hogyan sodorják tovább szim-
      fóniánkat melyet akaratod ellenére is meg-
      alkotunk mi ketten mert az ember annak függ-
      vénye ami az emberek között jön létre és
      nincs számára más istenség mint amely az em-
      berből születik       bennem benned íme megszület-
      tél bennem benned íme megszülettem


      II


      most kéne félbeszakítani az előadást
      mondjuk felismerhetetlenné aszalódni
      és eltűnni tekintetedből összeroppan-
      ni védtelenséged súlya alatt mielőtt
      kimondod ahogy elnézem kegyedet nem
      hagy nyugodni a gondolat hogy valamire
      használjam például hogy pórázra fogjam
      és megfuttassam vagy megszúrjam egy
      gombostűvel vagy kifigurázzam egyszerű-
      en idegesít érti olyan kegyed mint a
      vörös posztó provokál hah ahogy hallgat
      csodálatosan fest akár egy büszke király-
      nő valahogy olyan durcás olyan besavanyodott
      ah ez a büszkeség és ez a savanyúság én
      megőrülök mindenkinek van valakije akitől
      delírium tremensbe esik s maga jutott nekem
      maga az enyém lesz a blúzomat a nyakamba fel-
      húztam s eszembe jutott milyen körültekintően
      választottam ki ezt a fehér melltartót mert
      a fekete csipke túl közönséges lesz a tűzpiros
      megijeszt a halványkék hazug gondoltam s most
      itt állok Yvonne burgundi hercegnő Madonna fehér-
      neműjében tekinteted markában az első felvonás
      kellős közepén Júlia megromlott mosolyával


      III

      mennyi fényképem sorakozik katonás
      rendben vízszintesen meg függőlegesen
      a blúzomat a nyakamba felhúzva
      állok kopog kopog a fullasztó
      melegben lakkcipő bőrcipő bakancs
      villogó padlón mennyi tekintet
      térdepel előttem mennyi szomjas csönd
      zarándokol Marilyn kútjához fegyelme-
      zetten sárga kék zöld bordó fekete
      fehér kék hátterem langyos ágyam
      a blúzomat a nyakamba felhúzva
      állok a lámpák a falak a vakító
      ablakkeretek mind egy irányba néznek
      felém mozdulatlanságom isteni
      idiotizmusára bábszerű ürességemre
      melyet drámai pátosszal töltött csaknem
      öngyilkos mozdulat idézett elő
      hát fogalmad sem lehet mennyi
      erőfeszítést emésztett fel e badarság
      drámai felépítése így odalökni magam
      a tömérdek idegennek mert olyan idegen
      vagy nekem mint Marilynnek tízezer tekintet
      áhítat utálat közöny utolérhet fogdoshat
      eldobhat miközben azzal védekezem hogy
      múzeumi tárgyhoz nem nyúlhat senki

       

       



      A pogány lány imája

      Hozzád imádkozom,
      ki Zeusz és Szemelé,
      Kadmosz thébai király gyermeke vagy,
      mindenütt lévő,
      kit vad ölelése miatt
      féltek az istenek is,
      koroknál vénebb Dionüszosz,
      örök-ifjú mégis,
      bakkhánsnők, szatírok, mainászok
      élén jöjj,
      thürszosszal a kezedben,
      szent őrületben verd a dobot,
      ragadj magaddal,
      hadd folyjon a vérem,
      a fákat csavard ki tövestül,
      testemet kígyókkal övezd fel,
      könnyes haragoddal
      csatakos fénybe takarj,
      virradj,
      hisz a forró fürdő mit se segített,
      az asztalról a földre hiába
      ugrottam százszor,
      szerelem nemzője, könyörülj rajtam,
      gyönyörű természet,
      Dionüszosz

       

       

       

       

       



      Mi ez?

      Miért provokállak?
      Miért kell ez a keserű, keserű, keserű?
      Miért kívánlak, mint egy betegséget?
      Miért így bírom csak kifejezni?
      Honnan akarok hiányozni?
      Az erőd?
      A gyengeséged?
      A közönyöd?
      A türelmetlenséged?
      Miért ömlik lassan végig?
      Miért áraszt el?
      Miért éppen ez itt az ünnep színhelye?
      Miért szégyellem magam?
      Miért írlak meg olyan jól, hogy semmi nem marad belőled?
      A hangod?
      A kezed?
      A szemed?
      Ez az én napom?
      Mi ez?

       

       

       

       

       



      A szellemet mocsokban...

      "A szellemet mocsokban tékozolni
      kéj, amíg tesszük; s már előtte kéj      "
      Néha jó volna mégis visszafogni
      magunk, elvégre nem csak szenvedély

      lehet, mi üdvözít, hát ellazulni
      kéne, szemünk lecsukni, alkatunk
      mondjuk Lao Ce fazonra cserélni...
      Vezetne tán, nyűgözne cél vagy út?

       

       

       

       

       

       



      Astanoi elégiák

      Werner Buchernek


      1.

      Álmomban
      ugyanez a nap sütött.
      És ugyanezen az erkélyen feküdtem.
      Egy Thomas Mann regény tüdőbeteg
      vénkisasszonya volnék?
      Tündéri, fekete-fátyolos kalap gyér hajamon?
      Vézna testem kockás plédbe csavarva?
      Astano.
      Csak erre a névre nem emlékszem,
      és álmomban Te sem ültél a számítógép előtt,
      pedig hallom, megint köhögsz,
      miközben a Machintos SE érzéketlenül fekszik
      ujjaid alatt, mint egy frigid, sokat használt
      feleség,
      és Paul Klee tágra nyílt szemmel bámul ki
      az ablakon,
      sose unja meg a dombtetőn álló templomot,
      és Günter Grass dobja végre megpihenhet Lenau
      és Brecht között,
      álmomban
      Hölderlin szuszogott mellettem,
      valahol Svájcban,
      ugyanezen a napon.

      2.

      Én nem tudom, mit keres itt Sátán
      és Jézus,
      órák óta ülnek az asztal mellett,
      vad vita folyik,
      azt hiszem,
      én meg one lengvidzs,
      vajon miért hadonásznak?
      miért lobogtatják a kéziratokat?
      - Goethe!
      - Nostradamus!
      - 666!
      - Sátán iszt tot - mondom, hogy valamit mondjak.
      Egyik kopasz, szemüveges,
      másik szakállas.
      - Baudelaire!
      Mejn gott, gondolom, magyarul,
      hogy vakít a fény!!
      - Dante! - kiáltja a szakállas,
      und sátánizmus, und...
      jaj, nagyon is értem,
      und... megfájdul a fejem,
      und... áj go spacirgang Andrással...
      - Jé, itt pálma is nő? - mutat a mélybe,
      és csermely csobog odafönt!
      És mondd, különben hogy érzed magad?
      Ih bin gút.
      Ih bin gút.


      3.

      Talán nem szép dolog, de istenkém,
      bennem is ott egy pici sátán, talán
      nem szép dolog, hogy vacsora közben úgy
      éreztem, előbújt belőled az übermensch, mikor
      elmagyaráztad, hogyan illik makarónit enni,
      a kanalat a bal kezünkbe vesszük, jobb kezünkbe
      a villát, a villát beleszúrjuk a tésztába, szépen
      a kanálhoz illesztjük, és felcsavarjuk a villára a makarónit,
      na, ezzel persze, én nem szórakozom itt órákig, gondolom,
      hanem késsel meg villával nekiesem, kannibál! mondod,
      mit mondjak? isteni! mintha egy jót bűnöznék! te meg
      hirtelen abbahagyod az evést, mi van? már jóllaktál?
      nem! pauza!

      és elmagyarázod, a német-magyar szótárral a kezedben,
      hogy az evésben, ugyanúgy, mint bármi másban,
      ott a kultúra, én meg tömöm magamba a
      makarónit, és a magyar-német-ben
      megkeresem azt, hogy éhes,
      megmutatom, jelentőség-
      teljesen rád nézek,
      de megdöbbenek,
      mert úgy látszik,
      ezt a szót Te
      nem érted.


      4.

      Te a nyelv narkósa vagy, mondom,
      vadul tiltakozol, miközben nejlonszatyorban
      visszavisszük az üres üvegeket,
      mintha otthon lennék, gondolom, de
      hirtelen megállsz egy konténer előtt
      és beledobálod szép komótosan mindet...
      Aha!
      Szóval ez itt Svájc!
      A templom mellett kis temető fekszik,
      mint egy vadonatúj lakótelep,
      megmutatod Gerold sírját,
      ugyanolyan tüchtig, mint a többi,
      kavicstakaróval szépen betakarva,
      áj dont lájk temető,
      áj dont lájk tú,
      és vissza, föl a romantikus, szűk utcákon,
      a Casa Gerold-ig,
      egy svájcisapkás öregember köszön nekünk,
      bon dzsornó,
      nekem meg eszembe jut,
      hogy hajnalban az ablakomból ébredezni láttam
      a ködöt,
      ott piroslott a kékes hegyek dunyhája
      alatt, de rá kellett gyújtanom,
      hogy valami végre eszembe juttassa Budapest
      szagát,
      ami neked ugyanolyan félelmetes,
      mint nekem Bosznia.


      5.

      És Luinoba is elmegyünk,
      a Lago Maggiore partján sétálunk,
      köd van, és eső van,
      a francba! otthon hagytam
      a fényképezőgépet!
      és beülünk a kávéházba,
      kapucsinót iszunk,
      és egy másikban eszpresszót,
      és egy harmadikban megint kapucsinót,
      és előveszed a piros füzeted,
      és verset írsz,
      és az olasz férfiak ott álnak a pultnál,
      és néznek, mint a moziban,
      és én vagyok Ingrid Bergman a Casablancában,
      és azt mondod, játszd, újra, Sam!
      és a Pizzériában bezabálok egy hatalmas pizzát,
      és erotikusan ágaskodnak körben a hegyek,
      mert én vagyok Marilyn Monroe!
      Na ja!

      6.

      Kakas kukorékol,
      madarak csicseregnek,
      a templom harangja megzenésíti ezt a verset,
      és melankóliám napja beragyogja.
      Fehér pulóvert vettem föl reggel,
      fekete nadrágot,
      ezen az utolsó napon,
      még elmélázgatok,
      még megtehetek bármit,
      december nyolcadikán
      húsz fok!
      napozhatok a nyugágyon,
      beszívhatom Dürrenmatt hazájának illatát,
      az öreg hölgy lehetek,
      vigyázzban állnak előttem
      a pálmák, a fenyők,
      leborulnak lábam előtt
      a megneszült fellegek,
      még fennhéjázhatok,
      s a Niveával - amit Te vettél nekem -
      bekenhetem a kezem.

 

 

 

 



HARMADIK FEJEZET

Ki vagyok én?

Amelyben anyja rokonságát hiányolja a szerző, és elfogja az ősi szorongás

       

       

       



      Szombat

      Egy fűszálon botladozom, remélem
      jó leszel, nyugodt, hogy majd hajnalig
      veled társalog az álom, amíg
      egyensúlyozgatok e keskeny éjen,

      gyámoltalan, illúziótól sikos
      talajon, a veszélyes-szelíden,
      kicsit ott hagysz napjaid tövében,
      fájdalomérzet nélkül, ha már tilos

      maradnod, fekete fénynyaláb sötét
      vásznon, olyan képek ábráit lesem,
      alámerészkedni mind mélyebbre

      egy fűszálon, szomjasan fény mögé,
      bebújni árnyba, talán ha megteszem,
      a hangomból futja majd énekre.

       

       

       

       

       



      Ginsberg odaát

      allen mi van veled egymáshoz bújtak a
      csontok oroszországból lengyelországból
      magyarországról jöttek lehajtva csillagos
      fejüket jöttek a csontok közéjük feküdtél
      és gyöngéd voltál a szemüveged levetted és
      felcicomáztad őket hússal biliárd-fejükre
      hajat simogattál a nemiszervükre szőrzetet
      és otthon voltak veled és te is otthon voltál
      emlékezz fiam a varangyok repülésére emlékezz
      fiam hogy már nem vagyunk

      mennyi képet láttunk
      mennyi képet minden arcnak három arca volt
      rögeszméinken zötyögtünk nevess csak nevess
      anya azt igazán meg kell értened hogy a párhu-
      zamosok sose találkoznak sose találkoznak a
      párhuzamosok a járdán reggel hatkor harisnyát
      melltartót rongyos alsónadrágot találtam a báb-
      színházban még szükség lehet rájuk a tükör elé
      álltam nevess csak nevess játszottam magamnak
      félrehúzódtam imádkozni kéne valakiért mi van
      veled allen

       

       

       

       

       



      A szögesdróton virágok

      Anyu, anyu - ott napraforgók
      Virulnak.
      Szelídségüket én nem ismerem.

      De perzselődöm, látod,
      Fordítom arcomat, veled,
      Velük.

      Visszagömbölyödöm és szakadok.
      Fáj a fejem -
      Fűlevest iszom,

      Okádok.
      Felnézve: a szögesdróton
      Virágok.

      Az ég füstlábon sétál.
      Aranyfogak kitörve.
      Héliosz-Jézus-Jahve.

      Fordítom arcomat.
      Merre?
      Itt a vonat -

      Sínek Ne tovább!-ja
      Moccanatlan vagyok, kicsi csillag.
      Emlékeid tava lebilincsel.

       

       

       

       

       



      Hasadás
                     A figyelem és a várakozás magatartása
                     illik a széphez.

      Mit akarhattak tôle?
      Azt tudom, hogy elutasította a kedvességet.
      Bámult a mennyezetre. Az még egész volt.

      Tegnap kinézett:
      Az ég - félbevágottt citrom,
      A felhő-cikkelyek összeaszalódtak, és fekete csíkok

      Közepén a nap,
      Át- meg átszelve.
      Aztán odabent egy zöld üveggolyó

      Gurult,
      Fák törzsén, romos utcán, pince sötétjén,
      Drótok alatt, tovább, a dülöngélôk között,

      De nem vették észre.

      Itt valószerűtlen társai lesték,
      Belecsimpaszkodtak, követelőztek,

      A fülébe sugdostak és nevettek.
      Pedig ő már
      Odalökte magát,

      Árny meg árny közé harmadiknak.
      Adakozó volt, a reggelt várta,
      Mint egy tengerszem

       

       

       



      Ének nagyanyámért

      I

      Ülök a sámlin, negyvennégy nyarán,
      a szemeddel nézem nagyapámat.

      Eltűntél emlékeiddel, könyveid nélkül,
      különös most rád gondolni,
      nem ismertelek.

      Honnan indultatok?
      Mennyi halottat vezettél az új hazáig
      félretaposott cipődben?
      A Tate Galleryben lelkek trófeáit láttam.

      Hadd meséljek neked az elhagyatottságról,
      arról, hogy minden múzeum temetőszagú.

      Rohantam sápadtan a termeken át,
      láttam, szeretteim sírjai elgazosodtak.

      A halálról énekel minden halhatatlan.
      Mondatokat szakít az emlékezetből,
      a versek vázáiban hadd pompázzanak.
      Könyvtárainkban milliárd csendélet.

      II

      Tegnapelőtt kórházba mentem.
      Füstszínű felhőből néztél le rám.

      A kékes homályban pocakos doktor
      szemüvege villant.

      Forduljon balra!
      A fehér péptől émelyegni kezdtem,
      és arra gondoltam, nagyon szomorú lehet,
      aki belém lát.

      Rémületes ricsajt csaptok odabent:
      edényeket, ágyneműt, ruhát cipeltek,
      épül a házatok, hogy majd leégjen,
      születtek és sírtok, születtek és sírtok.

      Ó, a természetes halál elfordult tőled is,
      becsapottan, mint egy megcsalt szerető.

      Kezével nem érintette sűrű, fekete hajadat,
      szájával nem érintette érzéki ajkadat,
      nem simogatta gyöngyöző homlokod.

      A Te sírod ott domborul a szürke felhőben,
      Európa, Ázsia, Afrika; Amerika, Óceánia egén.

      III

      Most ide képzellek a Blaha Lujza térre,
      ahol szikrázik a nap a csoszogó, dagadt lábakon,
      a télikabátok, hamuszín arcok ráncain,

      a lyukas kötött kesztyűkön, a mocskos
      nejlonszatyrok MALÉV, SKÁLA feliratain.

      Vajon hova mennek az öregek?
      Hátuk mögött mocsarak és piramisok.
      Meg-megcsúszva a síkos járdán vonszolódnak
      a metró felé, hogy az aluljáróban
      magukba szívják a Jóisten savanykás leheletét.

      Látod,
      közöttük kereslek Téged.

      Pedig fiatalon repülsz az űrön át,
      emléktelen képzeletemben.

      Verseimben világolsz örökké,
      Te nyughatatlan, sárga csillag.

       

       



      Alig érezhető

      selymes szabadság ez alig
      érezhető könnyű nyári ruha
      mit fogvacogva próbálsz ezen
      a nyirkos éjjelen illeghetsz
      lúdbőrző testtel a tükör
      előtt tipeghetsz odakint a
      hóban ennyi bájjal akár tánc-
      ra perdülhetnél hívhatnád a
      könnyű szavakba tekert hol-
      takat megbeszélnél velük egy
      randevút hisz úgyis csak
      velük társalogsz kik fehér
      dunna alatt tán most is for-
      golódva rikácsolnak őrjöngnek
      szelíden motyognak mondják
      a magukét hát figyelj vála-
      szolj és reménykedj tán
      nemsokára mások is követnek
      tán fordul az évszak

       

       

       

       

       



      Ó, jesz!

      első sorunk magyaros lesz mondja a meglett
      szépszavú költő jajjj a stílus már az agyamra
      megy agyonnyom aranyom a számtantól fejfáját
      kapok az ABBA ABBA diszkóban örökké lambadázni
      jambusod ma oly kerek spondeuszod itt-ott szexi-
      sen takarja és orcáid lángrózsája hívogatja
      ajakim midőn elpirichiulsz fájdalom semmi meg-
      lepő menjünk át BABA-ba na abból nem eszel jaj
      befelé nyaldosó ihletláng segíts a tiéd vagyok
      megfagyok itt melegíts ordít kinek van papírzseb-
      kendője nézz a szemembe jövőre isten bizony a zöl-
      dekre szavazok végül is sebeőknek van igaza csak
      ne kéne mindig röhögnöm odaállok a dunapartra na
      fiúkák ki lő bele bejutok a szép versekbe nevem
      ha lesz fekete keretben lesszíves szerkesztő úr
      különben is mindig befogadók voltunk már szent
      istván megmondta mit is mondott aj láv ju áj láv
      ju a francba megint nekem kell fizetni sértődés
      ne essék én népirbánus vagyok világ nipirbánusi
      egyesüljetek szegény legény mellesleg a holmiban
      a versrovat túl kerek ABBA ABBA a pofás gettóba
      igyekszem öregem ne feledd sok van mi csodálatos
      de a torzónál nincs csodálatosabb kórus zengd
      ó jesz

       

       

       

       

       



      A szavai között

      a szavai között nincs rés amin
      átfújhatna a szél mondja Orbán Ottó
      a Kortársban ülünk néha bejön
      valaki és kimegy valaki bezárta
      magát folytatja talán nem mer
      igazán közel kerülni a tárgyhoz
      kezében Ginsberg odaát című versem
      mintha rejtegetne elleplezne
      valamit mondja mintha félne
      Ottó hangja tárgyilagos tanáros
      s hirtelen a neonfényes íróasztalok-
      kal teli szobában megvilágosodom
      szörnyű karácsonyfa vagyok ágaimat
      lehúzza szaloncukor aranydió
      csokoládészív fojtogat almaszag és
      angyalhaj égetnek viaszcseppek
      de értse meg ennek az ünnepnek még
      nem lehet vége mert gyereksírás jön
      felsebzett kezek és talpak káromkodás
      jön s egy zúgó porszívó mely egykedvűn
      magába szippant

       

       

       

       

       



      Próza

      Tudod, mostanában nagyon élek,
      úgy tűnik, enyém itt minden:
      fenség, északfok, titok, idegenség,
      de tegnap muszáj volt
      az elém tolakvó
      filctollal rajzolt
      horogkeresztet néznem,
      alatta felírás: NO JUDEN!

      hirtelen kurucos indulat
      fogott el,
      a barna műbőrre sebtében
      odafirkantott, ám annál hatásosabb
      felszólítást
      áthúzom, de rémülettel
      tapasztaltam,
      hogy nem mozdulok,

      hogy mozdulni nem merek,
      jaj, csak az ősi szorongás,
      mit utálnom kellett volna,
      ám én ismerősként üdvözöltem,
      szögezett magamhoz,
      jézusom! ez nem a
      számomra kijelölt hely.

       

       

       

       



      Képeslap Amszterdamból
                       Allen Ginsberg emlékének


      Öreg voltál, kopott, hosszú kabátban dülöngélve
                        siettél, a márciusi szél
      belédkarolt, nem lehetett tudni, mikor taszít a
                            földre.
      Én néztelek, és kicsit féltettelek, barátom.
      Mert Te voltál Paul Cézanne Húshagyókeddje,
                            és Chagall Zöld hegedűse.
      Amszterdam valamennyi háza Te voltál.
                            A Rembrandt ház, ahol 12 guldent
      fizettem, és próbáltam elhitetni magammal, hogy lelkem
                            mind magasabbra törve egyesül
      majd a szépséggel. Fölmentem a harmadik emeletre,
                            de nem ragadott magával a szenvedély,
      csak a fáradt bámészkodókat láttam, és azt, hogy
                            az új cipő feltörte a sarkamat.
      Te voltál az Anna Frank múzeum füstös homlokzata, amelyet
                            úgy reklámoznak a tulipános, amszterdami
      prospektusok, mint a Ballantinest, a kölnit, vagy a Shopping
                            Centert;
      Halott szemekkel nézted a csatornát, a hídon száguldozó
                            biciklizőket, a szemközti ház függönytelen
      ablakában, vörös bugyiban és melltartóban álló
                            örömlány örömtelen arcát, a téren
      ülő napimádókat, akik csukott szemmel hódoltak istenüknek.
                            Te voltál valamennyi marihuánát
      lehellő kávézó,
                            Te voltál a székesegyház, amit eladott
      a polgármesteri hivatal, hogy az új tulaj bevásárlóközpontot
                            csinálhasson belőle,
      Te voltál a márciusi szél,
                            felkaptad magad az égbe.

       

       

       

       



      Zsoltáros-vers

      Olyan vagyok,mint a kiöntött víz.
      Csontjaimat szétszedték, szívem mint
                              a viasz,
      szétfolyt bensőmben.
      Torkom kiszáradt, mint a cserép,
      nyelvem ínyemhez tapadt.
      Kutyák falkája ólálkodik körülöttem,
      s gonosztevőknek serege zár körül.
      Kezemet és lábamat összekötözték,
      és a halál porába fektettek.
      Megszámlálhatom minden csontomat;
      ők néznek és bámulnak,
      elosztják maguk közt ruhámat,
      köntösömre pedig sorsot vetnek.

      Könyörülj rajtam, Uram, tele vagyok
                              félelemmel,
      tekintetem komor a gondtól,
      testem, lelkem összetörve.

      Gúny tárgya lettem ellenségeimnek,
      szomszédaimnak szégyenük,
                              barátaimnak félelmük      .

      Hallom a tömeg suttogását,
                              ahogy elmegyek előttük.
      Ne szolgáltass ki a gúnyolódó
                              eszteleneknek.
      Mert engem okolnak, ha kifut a tej,
      és szájukra vesznek minden alkalommal.
      Ha huzatos a ház, ha kitört
                              az ablak,
      ha narkós a gyerek, ha egyest
      kapott,
      ha szeretkezésük kudarcba
                              fulladt,
      ha kimaradt az áram, ha késett
                              a busz.

      Ez van, Uram.
      Hagytad, hogy meghátráljunk
                              ellenségünk előtt,
      s ők zsákmányhoz jutottak.
      Nem tudom, ki lakik nagyszüleim
                              pesterzsébeti lakásában,
      nem tudom, ki használta dédnagyanyám
                              porszívóját 1945-ben.

      Eladtad népedet alacsony bérért,
      és keveset nyertél ebből a cseréből.
      Mert nem lesz, aki majd hozzád kiáltana,

                              hiába hallgatózol,
      csak néma csönd lesz.

       

       



      Mint egy altató

      Olyan szép Chopin-etüdöket
      szerettem volna írni kisfiam,
      nyugodt verseket,
      mint egy bárpultnál meditáló pincérnő,
      éjfél után, aki nem hallja meg a költő
      sikolyát két viszki között:"A mindenség
      kifordul, hogy befaljon!", nem látja
      a vigyorgó arcokat, nem gondol a
      villanyszámlára, nem fél a bőrfejűektől,
      csak bámul és dúdol, csak bámul és dúdol,
      önfeledten céltalan sorokat
      szerettem volna írni, dallamuk
      könnyű, mint nyárfák levelén a
      balatoni fuvallat, mint egy altató,
      lehúnyja kék szemét az ég,
      lehúnyja sok szemét a ház,
      lalá lalá lalá lalá,
      a létezés egyhangú szépségét szerettem
      volna megírni,
      ahogy kopog az eső az ereszcsatornán,
      ahogy nyílni kezd a fehérszirmú orgona.

       

       

       

       

       



      Olyan otthonos itt
                      Kertész Imrének, szeretettel

      Himbálódzott velünk a táj,
      ahogy közeledtünk a csúcs felé.
      A ketrecben osztrákok, olaszok, svájciak álltak,
      tökéletes turista felszerelésben: bakancsra hajtott zokni,
      rövidnadrág, fölötte ing, az ing fölött hátizsák.
      Az uzsonnát majd a Luinon eszik meg.
      Termoszukban narancslé, kóla.

      Az európaiak - így összezárva -
      nem beszélnek. Kultúráltan himbálódzunk a mélység
      fölött.
      Kerüljük egymás tekintetét.

      Döccen az üvegkalitka, végre kiszállunk.
      Elindulunk a vendéglő felé.
      A Lago Maggiore fenséges, mint egy Dante vers.

      Sajtot rendelek, kenyeret, kávét.
      A többiek már el is tűntek a kerti úton. Még az öreg
      házaspár is szedelődzködik, a férfi kezében bot,
      elszántan lódul felesége után.

      A vendéglő teraszán csak ketten maradunk.
      Egy idős kelet-európai férfi, meg én.
      A hegy mögül felbukkan egy sárkányrepülő.
      Zúg a motorja.

      A férfi elégedetten szürcsöli a kávét.
      Rám mosolyog.
      Nyugodt vagyok. Olyan otthonos itt!
      Megiszom a kávém. Visszamosolygok

       

       

       



      Vicces vagyok

      Az mondja, nem olyan nagy a baj,
      fölösleges még pánikba esnem,
      sőt hiba, hogyha jól belegondol,
      minek izgatni a népeket.

      Majd ő szól, ne féljek, időben,
      mert mindennek magvan az ideje,
      az övéit jobban ismeri,
      lazítsak, ne lássak rémeket.

      Azt mondja, ő sem befolyásol,
      higyjek, amiben hinni szeretnék.
      Mindegy mit beszélek, elfogad.
      Szeret, és ennyi legyen elég.

      Ne fessek fasisztát a falra,
      rámijeszt, azután felkacag.
      Ti mindentől úgy megijedtek!
      Néha nagyon viccesek vagytok.

       

       

       

       

       



      Jönnek a fekete ruhások

      Jönnek a fekete ruhások.
      Jönnek a fekete ruhások.
      jönnek a fekete ruhások.
      Jönnek.
      Jönnek.
      Jönnek.
      Jönnek.
      Jönnek.
      Jönnek.
      Jönnek.

       

       

       

       

       

       



      Prága fölött a hold

      Pesten még ősz volt,
      Prágában tél van.

      Vízszintes hóhullámok,
      fehér vadludak húznak el
      az éjszakai Prága fölött.

      Ez hát a város, ahova jöttem.

      “A Zsidónegyedbe, légy szi, ne menj el!”
      Erre figyelmeztet, az első esemes.

      Megannyi hóbagoly.
      Fehér rendőrautók szállják meg a várost.

      Szép vagy, gyönyörű vagy, Csehország.

      Hömpölyög a tömeg, nem tudni merre.

      Fényes kirakatban vázák, gumimaszkok,
      matrjoskák, pulcsik, ilyen, olyan Svejkek.

      Nem hoztam kesztyűt, minden csupa kristály.

      Álmos őrszemként föl-fölriad
      a város fölött a hold.

       

       

       

       

       



      Gyászos beszéd

      Tele lesz csajokkal a temető,
      ott szomorkodnak majd a koporsómat nézve
      a kerekes székes, szürkehályogos, mankós,

      hippi-nemzedék kivénhedt rosszcsontjai,

      akik egykor táncosléptű, vagány lányok voltak,
      akik kiszöktek Amerikába,
      és visszaszöktek Amerikából,
      hogy megint tele legyen az orruk
      a pesti bérházak krematórium-szagával,
      akik hátat fordítottak az óceánnak,
      a Balaton szerelmesei mind ott lesznek majd,
      szlovákok, ukránok, románok, oroszok, szerbek,
      horvátok, cigányok és zsidók;
      akik nem tudták elhagyni a gyilkos hétfőket,
      és az idegbeteg szombatokat,
      akik nem tudták elfelejteni gyerekkori szerelmüket,
      megnyomorított rokonaikat,
      kamaszkori álmaikat;
      mind ott lesznek majd a koporsóm körül.

       

       

       

       

       



      Egy vég szöveg

      az kell nekem
      egy vég szöveg
      mondjuk fehér
      mely eltakar
      miket beszélsz
      sajnáld magad
      ha jólesik
      csak mondd tovább
      képzeld csak el
      milyen csodás
      egy vég fehér
      tökéletes
      nem látható
      fehér szöveg
      titokzatos
      da Vinci kód
      ne mondatok
      jelenjenek
      meg itt meg ott
      pár szó elég
      vagy még az sem
      hisz mind hazug
      ha tintakék
      ha meggypiros
      és így tovább
      egyetlenegy
      igaz dolog
      egy vég fehér
      megbízható
      halott szöveg

 

 



NEGYEDIK FEJEZET

Ecet és méz

amelyben a főhősNŐ megosztja az olvasóval a szerelem fájdalmas és gyönyörű pillanatait

       



      Kesergő

      Súlytalan húzódik, hátrál az alkalom,
      Hiába fészkelek hozzádig ágyamon,
      Szégyell a szégyen is, esendő létemen,
      Merre a te szemed? Mert ez az én szemem.

      Leválok magamról, mint hogyha álmodom,
      Játékát szétszedi, unott a fájdalom.
      Kiköp az arcom is, csatakos énekem.
      Ki vezet engemet, ha ez az én kezem?

      Ritkuló nappalom sötétre gyászolom,
      Mellemet, ölemet reggelig hurcolom.
      Combomat feszítő világgá vetkezem,
      Örökre erőtlen, örökkön vétkezem.

       

       

       

       

       



      Megnyughatol panaszimtól
                     (Psyché barátnőjének
                      egy magyar népdalra írott verse)

      Tíz ujjamnak száz hulláma,
      tested belém ájulása,
      nem kell félned fekhelyemtől,
      tőlem többé jajt nem hallasz,
      én elmegyek, te itt maradsz.

      Megnyughatol panaszimtól,
      gyenge szájam csókjaitól,
      nem kell félned sirámomtól,
      forró öltől, kívánástól,
      tőlem többé jajt nem hallasz,
      én elmegyek, te itt maradsz.

      Vetélő fut piros szállal,
      vadgalamb száll vérző szárnnyal,
      most már ne félj örvényemtől,
      sikolyröptű gyönyörömtől,
      tőlem többé jajt nem hallasz,
      én elmegyek, te itt maradsz.


       

       

       



      A zene
            Henri Matisse képéhez

      Valaki
      áll a dombon
      Vállát súrolja zsemleszín
                    holdfény

      Keze piros hegedű
      arca kék ártatlanság
      Szeme fehér tisztaság
      gondolata madár
                    szélbe fogózik

      elsuhan
      Sárga zavaros
      Víz fölött képzelgése
      Lombok díszletéig ér
      Jobbra cinóber alakok
                    ülnek

      összekuporodva
      Meztelen csendben
      furulya szól

       

       

       

       

       



      Árnyjáték

      Te fonódj a szél hajába
      Te hajolj a víztükörre
      Miután napom kilobbant
      Te vigyázz a gyenge tűzre
      Kopogó kövek zenéje
      Halak éjed ablakában
      Ma a semmi hang kolompol
      Feketén a félhomályban
      Dobolása árnykezeknek
      Huhogása árnymadárnak
      Kerek alma éjnek ágán
      Guruló gyümölcs az álom
      A nyomában ott a sárkány
      Zakatolva száll az égbolt
      Közelében ott a füstcsík
      Tetején a hold kolompol
      Te fonódj a szél hajába
      Te hajolj a víztükörre
      Miután napom kilobbant
      Te vigyázz a gyenge tűzre

       

       

       

       

       



      Énekek éneke

      Menyasszony:

      Csókoljon meg a szája. Vad, égő két szeme mély kút.
      Ifjak közt gyönyörű, hasad érintése a vágyam.
      Fond márvány combod derekamra, borulj ma egészen
      rám szeretőm, szabadok lehetünk, az idő fonalát vágd
      szét, hisz rút az idő, csak az elmúlás etetője,
      hű dajkája a bomlásnak, telitett, ezer emlőt
      kínál, és soha el nem válik a rátapadótól.


      Vőlegény:

      öt kiapadt kút érte kiált. Hűs, barna a teste:
      templom, amelybe ha este betérsz, eliramlik a kétely.
      S míg körülöttünk langyos fény bugyog, érleli magját
      küzdve, alélva a szép gyönyör, ágyékára simulva
      barlang csendje fogad, már távol a város, az ég is.
      Csak csend van, feketén izzó. Szétfoszlik a tér is.


      Menyasszony:

      Dús csobogása az ujjaknak. Szeme nyitva, de nem lát
      engem. Most nyüszitett fel a nappal a messzi veremben.
      Fond márvány combod derekamra, borulj ma egészen
      rám, szeretőm, párnás formának apálya, dagálya,
      szétterülő, zöld hínár hullámzó lebegése,
      sárga borostyán zár be: a nemlét; s feltör az élet...


      Vőlegény:

      Eggyéolvadnak fortyogva, sikongnak a fémek,
      összemosódnak a tárgyak, míg felfeslik a látás,
      villásfarkú képzetek ék alakú röpülése
      vonz a magasba, elomlik a föld, képlékeny anyaggá
      gyűrődik tenyeremben a lét, kristálypagodában
      hétrét görbül a pillanat, ér dobolása a szájon...

      "Hymen, ó Hymenaios, Hymen, jöjj, ó Hymenaios!"

       

       

       



      Azért jöttem

      Azért jöttem, hogy nézz meg engem.
      Nem vakoskodom itt tovább.
      Alig érintem, már elejtem
      Arcotok kényes gyöngysorát.

      valahol hever elhagyottan.
      Pedig hogy óvtam azelőtt!
      Dobozba tettem, csillogtattam.
      Magamra fűzöm a levegőt.

       

       

       

       

       



      Éjjel

      Virrasztva nyüzsgő ég alatt
      Fekete vérem senkié

      Kopog a csenden gondolat
      Bicegve tart a hang felé

      Melegen hull mi eltemet
      Jövök talán vagy elmegyek

      Virrasztva farkasom fölött
      Megyek talán vagy épp jövök

      A nap szemébe hold szalad
      Árnyak hajában árnyszalag

      Vékonyka űrön fekhetek
      Jövök talán vagy elmegyek

       

       

       

       

       

       



      Mozi

      ebben a savanykás szagban
      éreztem otthon vagyok ré-
      szeg makogás testvérem
      vagy te ideák langyos me-
      zején ölébe fúrtam az ar-
      comat és lüktettem vérével
      ne félj most gyönyörűvé
      teszlek dülöngélve az úr-
      ban átszellemülünk most
      átvarázsollak megkínzott
      ajkamat összezárom idegen
      nézd lelkeink hogy szállnak
      ennyi esztétikával istenem
      hol vagyunk

       

       

       

       

       

       



      Lépj elő

      Az a lehelet szinte önmagába
      visszahajol, szirmok sötétedésben;
      ahogy a lüktető, éles virágra
      csukódik, ráolvad, és egészen

      olyan, mitha pohár száján ajak,
      gyermeki és mohó. Szorongás lobban így
      valónkra, mi oltanánk, de nem fakad
      derű, hát megbékélünk vele. Amíg

      ösztönök türelmetlensége forr,
      félelmeid hátterébe nem húzódhatsz.
      Nyugodtan lépj elő.

       

       

       

       

       

       



      Médium

      Levegő-koporsóban alszik a nő.
      Erotikus póz. Vízszintes alak.
      Előtte a férfi
      Feketében.

      Odalent suttognak, rémüldöznek.
      Valaki az orrát fújja, valaki köhög.
      Valaki visszeres lábát tapogatja.
      Köröm száguld le-föl. Harisnya zizeg.

      Öntudatlan vagyok.
      A halál, az más.
      Olyan lehet, akár a macska szeme.
      Büszke, szórakozott, tekintélyt parancsol.

      Nézd csak a vakot. Feje hátraszegve.
      Azt hiszem, neki az ég jelez.
      Akaratod megtart, erős kötél.
      Engedj el nyugodtan. Lebegek.

       

       

       

       



      Teátrális

      óvakodjunk a nyájasoktól a kóbor komoraktól
      halottkék nézése bájahullott lim-lomoknak
      íme a bölcs anyag színeváltozása fehér karját
      a nő kinyújtja mint bergman filmjében
      az a szürke lehelet s az a hang érintésedért
      ó tán homályos szókkal esdeklő de homálya
      lelkünknek is örökkön örökké gáncs a gondolatnak
      hullámod sodorjon nyaldossa mélyemet csak
      finoman finoman miféle beszéd ez fehér karját
      a nő kinyújtja a férfi felé gyertyák púpos jegén
      ujjbegy siklik rózsaszín álmon csúszkál a valóság
      emlékszel mint egy bergman-filmben felravatalozva
      és képzeleted csigalépcsőjén a lármás gyászmenet
      is én voltam egyébként megrezdülnek az ablakok itt
      de te nyúlj hozzám még hát gőzöm sincs hogy feltettem-e
      a teát kop kop kop kop világosodik lassacskán
      mondom kop kop kop kop de messze még a reggel ugye
      felhúztad az órát

       

       

       

       

       



      A szavak egyesülése

      Ha
      a tájak mögötti tájra eljutunk,
      és gondolatainkról
      - mennyi nehéz kő! -
      lesöpri valami titokzatos ecset
      az élet porát,
      heverünk szemérmetlenül,
      önmagunkhoz mind közelebb,
      egy valódi mozdulatlanságban,
      és húnyt szemmel elszálló
      mítoszainkat látjuk
      - tovalengve hadd lobogjanak! -
      és zajtalan kattan a zár,
      becsukódva ájulatunkba
      az idegenektől érintetlenek leszünk,
      oldalaink egymáshoz nyomódnak,
      békés orgiában egyesülnek szavaink,
      minek, kitől kérdeznénk bármit,
      ha
      meztelen testünkre
      meztelen betűink simulnak.

       

       

       

       

       



      Aranyeső
            Karcsinak

      itt áll a páfrány és a fenyő
      mellett a rozsdaszín váza teli vízzel
      mintha ágaskodnának a sárga virágok
      kíváncsi szemük a sötétítőfüggönyt
      s a kínai naptárból kivágott festényt
      fürkészi

      a képen hömpölygő folyam
      sziklák és elgyötört fák odafönt
      vöröslő hegyek ormán
      roskatag árva
      kolostor

      most nem van Gogh napraforgói
      jutnak eszembe ilyenkor aranyesők
      nyílnak a Surányi úton
      gyöngéd fények cseppjei
      hullnak a
      földre

      és látni a Tettye égbe
      száguldó házait a Széchenyi téren
      gunnyasztó zöldhátú dzsámit csigaház
      volt nekünk ez a város könnyű
      biztonságot adó napjainkat
      vittük

      az arnyesős márciusban
      Allen Ginsberg Üvöltését üvöltöttük
      és Camus Sartre Mauriac József Attila
      Nagy László kicsinyei rohantak a szűk
      utcákon lobogó hajjal meg-megbotolva
      eszmék buktatóin

      és elindultunk
      a várost hátrahagyva emlékeinket
      letettük meg felvettük kitárva új
      utaknak domboknak arcoknak éveknek
      bebarangoltuk egymás
      lelkét

      most itt áll
      ez a rózsdaszín váza
      és sárga virágok lesnek átlátnak
      rajtunk és tekintetünk
      csupa kérdés

       

       

       

       



      Kilencedik hónap
                         Attinak

      Ott ültem mellettük, kortyoltam a kávét,
      néztem a férfit, aki felolvasott,
      hűs fuvalomban a hangok szanaszét
      röppentek, a szétzilált gondolatot

      hajában koszorúval csak a langyos
      szél birtokolta; különös, vágytalan
      érintés volt az, de a lappangó
      csendből hirtelen kiáradt folyamban

      a dal, majd tovaömlött a tapétán,
      a bútorokon és az arcokon,
      és tündökölt, visszhangzott mindenen;

      szinte nem voltam már, olyan féktelen
      zuhatagként zengett a nyugalom,
      olyan mélyből fakadt, mi bűntelen.

       

       

       

       

       



      Szindbád álma

      tudd hát amikor a lépcsőházban
      összefutottunk s jóllehet tekinteted
      és testtartásod egy hangok nélküli
      határozatlan nemet súgott felém
      muszáj volt úgy tennem mintha
      nyelvedet én nem beszélném kacsintottam
      lomhán-kihívón a falnak dőltem szok-
      nyámat széles mosollyal megemeltem
      csak lásd fekete lakkcipőmet nejlon-
      harisnyás bokámat s e szemérmetlen
      követelőzéssel azt kívántam hogy el-
      borzadj hogy szemedet lesütve tiszta
      lélekkel tovább állj hogy ösztönös
      elhárításod mely idővel tán vonzalommá
      torzult volna tudatos tagadássá szépül-
      jön benned hogy rég feledett tartozásomat
      végre általad megadjam magamnak

       

       

       

       

       

       



      Méltó

      Méltó
      a világosságra, a sötétségre,
      a vizek közepén keletkező szilárd boltozatra,
      mely válaszfalat alkot a vizek között;

      Méltó
      a föld zöldellő növényeire, mik termést hoznak,
      a fákra, amelyek magot rejtő gyümölcsöt teremnek,
      a világító testekre az égbolton,
      mik elválasztják a nappalt az éjszakától,
      s meghatározzák az ünnepeket, a napokat és az éveket;

      Méltó
      a vizeket benépesítő lényekre,
      az ég madaraira;

      Méltó
      a föld háziállataira, csúszómászóira, a mezei vadakra;

      Méltó
      az emberekre, kik uralkodnak a tenger halai,
      az ég madarai, a háziállatok, a mezei vadak,
      és az összes csúszómászó fölött;

      Méltó
      Az osztozásra,
      hogy kisajátítani Őt ne akarjam,
      ámen.

       

       

       

       



      Levél hitvesemnek

      Szégyellem magam.
      És boldogtalanná tesz, hogy megint van isten.

      Mert visszeres lábú vénasszony
      minden költő Auschwitz után.

      Hiába csillogtat ékszer-rímeket,
      hiába permetez magára illatos hasonlatot.

      Reszketeg kezemmel hiába érinteném fekete hajadat,
      fonnyadt mellemre hiába vonnám fiatal kezed.

      Csak simogass, Te Szent!
      Ezt mondanám.

      És egybeugranának a szétesett dolgok.
      És láttatnál velem sóvárgást, csömört.

      "Hidd el, időben elsötétítettem."
      Ezt suttognám. Fölhevült arccal.

      De akkor már nappal lenne.
      Mohó verítékemben feküdnék.

       

       

       

       

       



      Padödö

      ideális összefonódás itt a fűzöld
      franciaágyon ó kedves most játsz-
      hatok így is úgy is kéj tetejére
      felérve vajh ki lopakszik a színre
      hétfejű sárkány-é vagy a fürge bo-
      szorkány mondd hova szökdös a vágyad
      eltűnök így is úgy is pornóújság
      szépségén csipkés selyembugyi le-
      szek két idegen lány esetleg három
      Henry Miller Tropic of Cancer regé-
      nyének bármely izgató bekezdése egy
      régi bűntudatos emlékkép hol volt
      hol nem volt csábos akármi akárki
      jézus vérző tenyerén a rozsdás szög
      Gulácsy rokokó s tán szűz menyasszonya
      Rembrandt pihegő pihenő kedvese egy
      kicsiny fehér balettcipő

       

       

       

       

       



      Egy Dzsajadéva-sorra

      "Kéj tetejére felérve alél el a szívem, a testem, a lelkem"
      Összeszorítva a comb, egeket karoló csupa zsongás.
      Jaj, szeretőm,
      Te kívánj!

      Nyílik az ajkam - nézd, epedőn a virágra borul!
      Hallgat a képzelet, ám kiszakítja magát a világból, a csöndből.
      Jaj, szeretőm,
      Te kívánj!

      Égő színek szárnya az égő hangra hajol, beleolvad.
      Százezer évig ringasson simogatva, mi él.
      Jaj, szeretőm,
      Te kívánj!

      Fénybe szaladnak az árnyak, léptük a napba csörren.
      Nektárt szürcsöl az éj és izzó arcokat ölt.
      Jaj, szeretőm,
      Te kívánj!

       

       

       

       

       

       

       



      Vízirózsa

      Vízirózsa haloványra válik,
      alél.

      Vízirózsa ajkam nyaldossák cseppek,
      a kéj.

      Vízirózsa száron hadd ringatózzak
      ma még.

      Vízirózsa lettem, titkaimmal nyílok
      feléd.

       

       

       

       

       



      Hatsoros

      Ha nem látom őt, látni vágyom.
      Ha nem hallom őt, hallani vágyom.
      Ha nem érinthetem, érinteni vágyom.
      Ha nem szagolhatom, szagolni vágyom.
      Ha nem ízlelhetem, ízlelni vágyom.
      Ha nem gondolok rá, rágondolni vágyom.

       

       

       

       

       

       



      Ahogy távolodsz

      Ahogy távolodsz, ahogy elviszed
      az időt, oly hangtalanul lebeg,
      ahogy elsimul a táj, és rideg
      kékké merevül a nap; ahogy feszes

      ruhába öltöztet, hogy nem vagy, és úgy
      lépkedek hétfő, kedd, szerda színpadán
      akár egy tébolyult bohóc, szétdúlt
      kellékek között kutatva; ahogy át-

      meg átjár néma kulisszák résein
      az éj, homályt homállyal szorosra
      varrva; elveszett vagyok, öntudatlan,
      magához von a szorongó gyereklét.

       

       

       

       

       



      Örök mondóka
                     Özv. Kovács Józsefné emlékének

      Gyüjj a mellyemre, kisfijam!
      Menny má, játsszá, kisfijam!
      Gyüjj má ennyi, kisfijam!
      Menny má tanúnyi, kisfijam!
      Gyüjj, behítak, kisfijam!
      Mennyé háborúba, kisfijam!

      Mennybe szállt a kisfijam

       

       

       

       

       

       



      Rossz lemez

      Már annyit vártam nem tudom
      A postaládát mért lesem
      És szívdobogva mért nyitom
      Már annyit vártam nem tudom

      Amit szeretnék nem lehet
      Jöhet levél vagy nem jöhet
      Már annyit vártam nem tudom
      Amit szeretnék nem lehet

      A postaládát mért lesem
      Már annyit vártam nem tudom
      Mert itt ragadtam félúton
      Jaj visszajönnöd nem lehet

      Te úgyse jössz én nem megyek
      Hát szívdobogva mért nyitom
      Már annyit vártam nem tudom
      Már annyit vártam nem tudom

       

       

       

       

       

       



      Nincs tovább!

      "Tigris! tigris! éjszakánk
      Erdejében sárga láng
      Mely örök kéz szabta rád
      Rettentő szimmetriád      ?"

      Tigris! tigris! féltelek,
      Feketéllő fellegek
      Gyűlnek, gyűlnek északon,
      Világolsz még? nem tudom.

      Tigris! Tigris! elmegyek,
      Másik éjjel kell nekem,
      Hogy lobogjon sárga láng,
      Tigris! Tigris! nincs tovább!

      Deres, fagyos bodzaág
      Csapkod - egy halott világ,
      Vakságodnak perce ez,
      Éjszakánknak vége lesz.

       

       

       

       

       

       



      Csak száj vagyunk...

      "Csak száj vagyunk. Ki zeng a messze szívvel,
      mely ott dereng minden dolgok közén?"
      Nincs felkiáltójel! Kérdőjelekkel
      biztonságos így-úgy? A költemény

      csak visszhang? Valami jelzőre rímel?
      Van-e messze szív? És milyen, ha van?
      Most már vissza kell (minden bizonytalan?)
      fogni magunk? Vagy összezengni kell?

       

       

       

       

       



      Ima szükség idején

      Én istentagadó vagyok, Uram,
      de ne fenyíts meg engem, haragodban,
      ne büntess felindulásodban,
      hanem hallgasd meg szavam      !
      Mert nyilaid belé hatolnak
      és kezed ránehezedik istenfélő barátomra,
      Jaj, nincs már erő a testében, Uram!

      Sebei mérgesek,
      a háta meggörnyedt, s naphosszat szomorúan
      jár egy távoli erdőben, Uram,
      egyetlen barátja egy pap volt,
      de meghalt, aki imádkozhatott volna érte,
      hát hallgasd meg szavam!

      Törődött vagyok, meggyötört,
      testemben semmi sem ép többé,
      elgyöngültem, és levert vagyok,
      szememből kialszik a fény, Uram      !
      Add vissza a barátom erejét, Uram,
      nélküled, beismerem, semmit se érek,
      nélküled olyan leszek, mint aki nem hall többé,
      akinek szájában nincs több felelet

       

       

       

       



      Az ég utánagondol...

      "Az ég utánagondol bánatának,
      és kiejti kezéből a napot..."
      írja, tudod, akkor még valahogy
      így zengett. Ma másról szól a fáma,
      hisz utánagondolni nincs idő,
      s ha lenne is, a fal felé fordulna
      megvetőn az ég. Ott a lepedő!
      Nem az! Igen! Finomabb, ami durva
      szövésű. A műszálast ki nem állhatom!
      Olvasol még? A szemem ma fáradt.
      Fázom. Becsukhatnád az ablakot.
      (Az ég utánagondol bánatának,
      és kiejti kezéből a napot.)

       

       

       

       

       



      Ó, hol van már

      Ebben a sárga pamutpólóban
      éltem tíz évig.
      Ezt ismerte a postás, a szomszédok,
      a jehova tanúi, a beteg gyerekeknek
      adományt gyűjtők, a vízvezeték szerelő,
      a kopogtató cédulát kérők, a rokonok.
      Bő volt, kellemes tapintású,
      ami azért sem nevezhető mellékes körülménynek
      mivel a párom FRÁSZT KAP a műszálas anyagoktól,
      a selyemtől, a mohertől, a tafttól, a szaténtól.
      Így foszladozó pamutfelsőm szexis darabnak
      volt mondható, annak ellenére,
      hogy öt éves korában kilukadt a jobb karomon,
      hat éves korában pedig a mellem fölött több
      fekete szélű lyuk, az ágyban dohányzás
      fenyegető kráterei keletkeztek rajta.
      Nyolc éves korában le kellett vágnom
      a bal ujját, mert pókhálószerűvé vékonyodott
      a sok mosástól.
      A napokban egy megszólalásig hasonló
      pólóra sikerült szert tennem, de amikor
      megláttam magam a tükörben, a saját karikatúrám
      nézett vissza rám.

       

       

       

       

       



      Három bagatell
                     Mozart 250. születésnapjára

      1.
      Fölülről nézni ezt a kertet
      A nádat rózsát és tuját
      Zenélni kertünk dallamát
      Mint méhek szállnak új virágra
      A látványt zárva önmagukba
      S kertünk térképét illatát
      Másolni egy kottába át

      2.
      Ott van a mester
      Itt van a kotta
      Hő hegedűje
      Nyár dirigál ma
      Cseppen a fűre
      Zöldre a sárga
      Perzsel a dallam
      Fújtat az ég is


      3.
      A fénytaréj
      Vörös parázs
      A kert felett
      A lég lebeg
      A földre száll
      Majd elrepül
      Az alkonyat
      Piros pecsét
      A tájra hűl

       

       

       



      Bartókot hallgatod

      Szép a tiszta szerkezet. Se té, se tova
      nem húz, egyensúlyban tart. Nem billent
      fenéken. Nem szúr szemet. Kényelmes fotel.
      Se széles, se keskeny szobában.
      Szemközt a könyvekkel ülsz, miközben
      Bartókot hallgatod, a lét szívversését,
      és észre sem veszed, hogy elhagytad
      Velencét. Az érdek azt diktálja, hogy el ne
      vágódj. A hajóorrban állsz, nem érdekel már,
      mért is érdekelne, ki a kormányos.

      Alattad a tenger, fölötted az ég.

       

       

       

       

       

       



      Érintések

      Azért voltak jó álmok is.
      Például múlt héten, Barcelona
      sétálóutcáját mintha az isten
      a Monte da Lema meredek
      oldalára fújta volna át.

      A térdig érő vízben motorokkal
      zúgtak alá a fiúk s a lányok.
      Egyszercsak kit látnak szemeim?
      Bukósisakban, sítalpakon elsuhan
      mellettem a fiam, és önfeledten kacag.

      Ha fölébredek, krumplit sütök, gondolom,
      semmit nem érzek, de tudom, hogy nem
      szállhatok ki az ágyból, mert szétnyílt a
      hasam. Na még ilyet! Kár, hogy nem vagyok
      orvos, visszavarrhatnám magam magamba.

      Éppen filmet cserélnék, amikor megkondul a templom
      harangja. Fölkelek, mert tegnap megígértem,
      hogy szőkére festem a hajad; gumikesztyűt
      húzok, s nézlek a szőke tükörben.
      Kár volt ezt álmodni. Majd legközelebb kijavítlak,
      visszacsinállak szép feketére...

       

       

       

       

       



      Velünk kezdődik el

      Boldog mind,
      aki most ünnepelhet,
      a ti arcotok
      fényében járhat,
      mert szövetséget
      kötöttetek,
      és megesküdtetek

      egymásnak.
      Te vagy a váram,
      és a menedékem,
      Nem kell félned
      az éji kísértettől,
      sem a nappal leselkedő
      veszélytől,
      mert te vagy a váram, és a menedékem.

      Mi vagyunk a kezdet,
      az A betű.
      Velünk kezdődik
      nyelvtan,
      a kettőnk nyelvét
      csak mi beszéljük.

      Együtt voltunk Budapesten,
      Szolnokon, Madridban.
      Új ABC születik
      élményeinkből.
      Jó dolog a nevedet dicsérni,
      te vagy a sziklám.
      Te vagy a váram,
      és a menedékem.
      Te vagy a kaland,
      a megérkezés.

       

       

       



      Atti és Anikó esküvőjére

      Ha nem gondolok rád, rádgondolni vágyom,
      Ki bennem élsz örökké, már nem hagylak el,
      Ott vagyok fiókodban, te őrzőm leszel,
      A kulcsot magamhoz nálad megtalálom.

      Ha nem leszel velem, akkor sem kutatlak,
      Hiszen jól tudom, hogy úgyis megérkezel,
      Ki bennem él örökké, mért is hagyna el,
      mért részletezném? Tudod, a mindenem vagy.

       

       

       

       



      Mostan csak

      Mostan csak jó könyvekkel álmodom.
      nem izgat föl már se játék, se munka.
      Egy jó könyvvel lenni, az volna jó.
      Nem kérdezősködne és nem szapulna.

      Itt lustálkodhatna az ágyamon.
      Hátára fordulna vagy a hasára.
      Lassan kinyújtanám a két karom.
      Felébredne, ha felgyúlna a lámpa.

 

 

 

 



ÖTÖDIK FEJEZET

Átváltozás

amelyben a szerző kiváncsiságtól hajtva férfivá változik

       



      Munkadal

      Ha a méretre vágásra gondolsz, ne hidd,
      hogy annál mi sem egyszerűbb! Ollód legyen éles,
      pontosan számolj, egymásra terítsd
      a hosszú csíkokat, figyelj, nehogy ferde széle

      legyen! S bárha nem áltatod nőd, hogy Leonardo
      csudaszép műve készülne itt, adj időt
      magadnak, mintha egy tökéletes kép, a freskó!
      megalkotása várna rád, úgy fogd ecseted!

      Azután óvatos kézzel égig emeld,
      a legjobb a sarokba illeszteni az első
      darabot, így, valószínű, függőleges
      tapéták sora fut az ablakig, hisz a szélső

      ugyanúgy fontos! Csak pontosan, gyönyörűn!

       

       

       

       

       



      Azok valahogy

      azok valahogy felfoghatatlanok
      voltak hogyan is képes a kéz a láb
      hátulról előre fölülről alám
      kúszni úgy mint a hínár szeszélyesen
      szaladt fejem búbjától a lábamig
      magához font és az érzés meglepő
      gyönyörű intenzitással tört elő
      a jéghideg félelem a rekkenő
      kéj satujában fakadt égre törő
      szökőkút vagy tönkrement vízvezeték
      a nagykörúton ahol szürkére vált
      öreg arcok heges festetlen falak
      figyelték a különös attrakciót

       

       

       

       

       

       



      Mikor megszerettem

      A legpontosabb az, hogy előkelő volt,
      szolid, bézs plisszérozott szoknyája passzolt
      a sárga blúzhoz csakúgy a tintakéken
      tündöklő cipellőhöz, és a derékon,

      mely kábé hatvan centi volt, jó szorosra
      összehúzott övhöz, ez utóbbi rozsda-
      barna ékszer, mely rámutatván a csípő
      kerekded formájára, egyúttal irtó

      diszkréten takarta, és még nagyon értett
      a rúzsozáshoz, hisz körömlakkja érett
      meggyszínéhez rózsás ajakpírt varázsolt
      szájára, s ezzel szinte megbabonázott,

      illetve azzal, hogy mikor már a padlón
      feküdtünk, szoknyája felcsúszott, s egy apró
      dologtól, a harisnyán fölfutó szemre
      tévedt tekintetem, végleg megszerettem.

       

       

       

       

       



      Jaj, Máriával!
            "Hittel fogadkozám, maholnap más leszek!"

      Jaj, Máriával élni, nem túlzás!, akárha
      forró nyárban kies szigetnek langy ölén.
      Most engedd el magad! csacsogta, dús hajamba
      túrt, szórakozottan babrált játékszerén.

      Mint egy gyerek, olyan találékony, szeszélyes
      volt, kedve pórázán loholtam, hű öleb.
      Fantáziája kockacukrát faltam, éhes
      sosem lehettem, vagy szorongó csődtömeg.

      Talált furfangokat, szörnyűn gyötört, az édes.
      Remegve lestem. Istennőm parancsa úgy
      csapott végig rajtam, mint a villám. S ha úgy
      szökellt a kedve, oly gyöngéden szenvedélyes
      tudott lenni! Csináljon bármit, kedves úr!
      - kiáltott. Csináltam. Ám ő maradt az úr.

       

       

       

       



      Szerva ott

      Merthogy tenyeresről egy meglepő
      fordulattal - kicsit lebecsültem őt! -
      fonákra váltott, ahelyett, hogy előt-
      tem állva bőrretiküljét elő-
      re húzta volna öléhez, a nő
      lezserül a vállán lógó retikült
      hátratolta hasamhoz. Igy: menekül-
      ni semmi esély! Hisz a hátam mögött,
      pontosabban: a vállamba nyomódva ott
      egy izmos kar sorompója. Jaj, elönt
      a parfümillat, mely borszaggal vegyül,
      balról fokhagyma, jobbról Signal! Cefetül
      érzem magam. Nyerésre áll a nő.

       

       

       

       

       



      Latinos epizód

      Vigorózus lumenemmel
      öszefutottam a Margit hídon
      iuvenilis, noha meglett
      kritikus, melomán.
      Mint leporelló margóján
      két ivoire-szín ómen,
      úgy ornamentikáztuk
      szerdán délelőtt
      a Margitot.

      "Poeta non fit, sed nascitur!" -
      szólt. Mire én: "De Pista!
      Mene, tekel, ufarszin!"
      Barátom legyintett,
      ám jött a taxim,
      nota bene!
      laudator temporis acti
      ez a vén latinista.

       

       

       

       

       



      Jelek

      Ma éjszaka Évával voltam képzeletben.
      Szokás szerint a könyvei közt üldögélt.
      A kék szalon árnyán, amit úgy megszerettem,
      pihent Évám, aki élt-halt Hölderlinért.

      Fölnézett rám: "Csak jel vagyunk, s mögötte semmi."
      Susogta, búgó altja csodásan zenélt.
      Azelőtt gyakran láttam őt kétségbeesni,
      mikor Hegelért nyúlt föl, vagy Hölderlinért.

      Az mindig rosszat sejtetett. Nagyon magasra
      került a H betű a könyvespolcon. Ám
      jobb napokon egy Kosztolányi vagy Korán

      feküdt ölében, mihez nem kellett a torna.
      Olyankor nyugodt barátném szólt epedőn:
      "Kezdődj csatánk!" S csatatérré lett lepedőnk.

       

       

       

       



      Ivasivka tanár úr éneket tanított

      Ivasivka tanár úr
      csudaszép bőrbakancsban
      valamint strapabíró,
      kekiszín öltözetben
      legelől. Hatvanhétnek
      tavaszán a Mecsekben
      menetelt. A nyomában
      csupa lány vihorászott.
      Ivasivka tanár úr
      dudorászott, vezényelt,
      azt hogy: Forr a világ
      bús tengere, Ó, magyar!
      Teli volt a szívük nagy
      szerelemmel, imádták
      Ivasivka tanár úr
      csudaszép bőrbakancsát,
      valamint strapabíró,
      kekiszín öltözékét.

       

       

       

       

       

       



      Úgy unom!

      Dohogó szipirtyó.
      Máskor - hidegben didergő gyerek.
      Van olyan este, hogy sértődötten hallgat,
      mint a csitri,
      kit legorombított az osztályfőnök, egy
      rossz dolgozat miatt,
      magábaroskadt, és
      nem lehet tudni, mily bosszút forral;
      van úgy, hogy szerelmes cicaként dorombol,
      aztán hirtelen begőzöl,
      reszket a dühtől,
      toporzékol és prüszköl.
      Minimatomtól
      jobb lesz megszabadulnom, ő túl
      szeszélyes. Megbízhatóbb a Whirlpool.

       

       

       

       

       



      Kierkegaard és Read között

      Egy álomkóros gázszerelő jött,
      a fürdőkád szélén elüldögélt,
      nagy táskájából végre elővett
      egy vékony akármit, s beszerelte,
      aztán a zsebét megtapogatta,
      de nem találta számlafüzetét,
      egy ezrest kért, biz' nagy szerencse volt,
      a megszokott helyén lapult Kierkegard
      és Herbert Read: A modern szob-
      rászat című munkája között egy
      magányos ezres, mit odaadtam
      az álomkóros gázszerelőnek.

       

       

       

       

       



      Se nagy láng, se kis láng

      Fél napig rendesen dolgozott,
      ám egykor megint begerjedt,
      nyelvét öltögette, és fújt,
      mint egy álmából felébredt
      sárkány, új erőre kapott,
      oly félelmetes, pusztító
      lángolással, hogy majd kitört a frász,
      s mert haragját figyelmetlenül,
      túl gyors mozdulattal intéztem el,
      hirtelen nem szabad!, mondta volt
      a gázszerelő, elzárni a csapot;
      már a nyelve se látszott, vaksötét
      lett, se nagy láng, se kis láng, holott
      délelőtt még vadul dolgozott.

       

       

       

       

       



      Még el akartam mondani

      Inkább a tévét nézem én.
      Mondjuk az RTL-t. Habár
      nőm épp a CNN-re vár.
      - Divat lesz! - Rajt! Kezem kezén.
      Nehogy a távirányítót
      elérje. - Nézd csak! Stefi Graaf!
      - Fantasztikus töltött libát
      sütött nagyanyám. (Ászt ütött!)
      - Engedd, hogy most már átvigyem!
      - No mondd! Milyen töltött libát?
      Ropogóst? (Szervál Stefi Graaf!)
      - Hufnágel Pisti nem ilyen
      önző! - De mindjárt vége lesz!
      - Túl nagy orra van. És kövér.
      - Negyven, tizenöt! - Jajjj, kit ér-
      dekel?! S vadul nyomkodni kez-
      di a távirányítót.
      Megölném ilyenkor. Meg én!

       

       

       

       

       



      Nem félünk a farkastól

      Hogyha rút beszéded már
      az agyamra menne,
      hogyha kést rántanék, és
      hámoznád a répát,

      ha becsapnám az ajtót,
      ha porszívót zúgatnál,
      ha megint ordítoznál,
      ha visszaordítoznék,

      ha klopfolnád a húst,
      ha mérgemet kiadnám,
      hogyha dúlva-fúlva

      széttörnéd a tévét,
      ha végre valahára
      ránkgyújtanám a házat.

       

       

       

       

       



      Ó, Szókratész!

      Ó, Szókratész csak szónokolsz,
      Égi szférákban kóborolsz,
      Vitában mindig harcrakész,
      A földön jársz, az égbe érsz.

      Futni utánad mind merész,
      Ó, Szókratész, ha szónokolsz,
      Pláton így kiált: "Semmi vész!
      Gyerünk fiú, ha Szókratész
      Halad az élen, égbe érsz!"

      Egy Isten vár, hogy csókolózz,
      Ó, Szókratész, ha szónokolsz,
      Megbabonáz és félrelépsz,
      A földön jársz, az égben élsz.

       

       

       

       

       

       



      Kis Edit

      A Szent István parkban lakott Kis Edit.
      És én benne tanyázhattam hetekig.
      Duzzadt mell, és izmos fenék. Kimerít
      bármi képzeletet! Épp egy limerik
      versbe illő hasát, hosszú combjait,
      és a combja közét dicsérné emitt
      a költő, rafinált, pajkos tetteit
      részletezné, ha volna mersze, amit
      persze nem akárhogy díjazna Kis Edit.

       

       

       

       

       



      Művészeten ágyaz az ember

      Most Hankiss Elemér magyarázgat, hogy begubózott,
      védve magát, aki él, az ürességből, etikába.
      És művészeten ágyaz az ember, hisz didereg, mint
      jó Samuel Beckett írásában a két nyomorult "hős".

      Én, speciel, Csehovot jobban szeretem, de az ízlés
      már csak ilyen. Jut eszembe, hogy Antonról beszereztem
      egy csodaszép fényképet, vajh, hova lett? Az is eltűnt,
      mint a Babits meg a többi fotó. Hankiss Elemér ott

      tart, hogy tök kuszaság az egész élet, filozófusok
      műveiből mazsolázgat, míg odakünn fütyörészget,
      hív a Philips teafőző. Biztonság a mi vágyunk!
      Így Elemér. Na, ja! Majd a harangszó jelzi, hogy épp dél

      van. Csecsenekről ad hírt Aczél Anna, meg arról,
      hogy lehet élet a Marson. Aztán Polcz Alen old föl,
      míg a teámat kortyolom, épp a halál derűsebbik,
      "emberhez méltó" lehetőségét ecsetelvén.

       

       

       

       

       



      Szűk helyen

      Bárhogy tologatta, nem volt jó sehogy.
      Mert nem lehetett a telefonzsinórt
      figyelmen kívül hagyni, és az se ment,

      hogy az ajtónak háttal üljön. Na még

      csak az kellett volna! De próbálkozott
      úgy is, hogy az íróasztal balra állt.
      Viszont így nem tudta a lámpazsinórt
      a konnektorba dugni, hosszabítót

      keresett, de égen-földön nem talált
      egy rohadt hosszabbítót, oly zaklatott
      lelkiállapotba kergette magát,

      mikor visszatolta az ablak elé
      íróasztalát, majd a székre rogyott,
      bárhogy helyezkedett, nem volt jó sehogy.

 

 

 

 

 



HATODIK FEJEZET

A vándor

amelyben az olvasó végigjárhatja azokat a helyeket, ahol a szerző vándorlásai közben megpihent

       

       



      Menni, menni

      Mindig bajom van a cipővel.
      A tűsarkú, bordó műbőr immár
      múzeumi tárgy. Egy-egy költözésnél,
      a nejlonzacskóba tekintve,
      rácsodálkozom a kecses darabra,
      és eszembe jut, a szörnyű út,
      amit kínlódva megtettem a Lajos
      utcától a Kongresszusi központig.
      Isaac Stern hegedült azon az estén,
      s amint kihúnytak a nézőtéri fények,
      megszabadultam kínzóimtól.
      Kéjes érzés fog el azóta is, ha
      meghallom Isaac Stern játékát.

      A tatár csizmában London utcáin
      sántikáltam, s rájöttem, hogy
      ki nem állhatom a viktoriánus
      házakat.
      A kínai papucs fájdalmassá tette
      a Balatonboglári strandot.
      A barna szandál megutáltatta velem
      az Andrássy utat.

      Frankfurtban vettem magamnak egy pár
      fehér golfcipőt, úgy döntöttem,
      nincs más utam, csak az, hogy gazdag
      legyek és megtanuljak golfozni.

      Most egy bordó sportcipőben járok.
      A talpa gumiból van, az orra elég széles,
      ami azt jelenti, hogy nem nyomja a
      nagyujjam körmét. Elégedett is lennék vele,
      ha nem a leghülyébb helyzetekben
      oldódna ki a cipőfűző. Épp lefelé
      lépkedek az aluljáró lépcsőjén, vagy
      cekkerekkel a kezemben sietek haza
      a Hold utcai piacról. És kioldódik
      akkor is, amikor végre eldöntöm, hogy
      az utca napos oldalára átmegyek,
      mert az árnyékban hideg van.

       

       

       

       

       



      Panel-vers

      Panelben éltem Óbudán, sokáig,
      mintha száz évig laktam volna ott!
      S megtalált újabb száz év, merthogy másik
      panelre cseréltük. Ott villamos
      - szerencsénk volt! - nem járt, csak a hetes busz.
      Mindkettő átok, ha már kérdezed,
      ám akkor még nem esett le a tantusz.
      Télen megfagytunk, nyáron égetett,
      problémás volt a hőszigetelése.
      A nyílászárókkal is sok bajunk
      volt; s azzal, mit főzzünk aznap ebédre.
      Nem lehetett kérdés: "Ki itt az úr?",
         és az sem, hogy vajon "Ki itt a szolga?".
         Csak álmunkban láttunk a Rózsadombra.

       

       

       

       

       



      Örökké tavasz

      S megint a jó Budában lett lakásra
      pénz. Ott már olyan szenvedélyesen
      vettem - új hely, új szellem - tükröt, ágyat,
      megtelt a negyven négyzetméterem
      (de szép volt! emlékezz: a Lajos utca!)
      ripsz-ropsz. S akkor jött az ötlet: ha zöld
      padlószőnyeget veszünk, s az borítja
      új lakásunk, akkor mindig tavasz
      lesz - mintha a fűben járna az ember,
      s nem veszi észre a tél hidegét;
      nem számít nékünk november, december,
      tizenkilenc fok benn, és kinn a jég.
         Spóroltunk, majd az Inkuba betérve
         leltünk életünk padlószőnyegére.

       

       

       

       

       



      Bérelt, udvari

      Rövid kitérő jött kilencvenötben,
      bérleményünk - a Horváth utca - sok
      bajjal járt. Például rossz volt a bojler,
      s a villanyszámlától oly izgatott
      lettem (nálunk mindig égett a lámpa,
      fél dioptriát romlott a szemem).
      S egész nap egy tisztaságmániásra
      láttam. Ő ötpercenként megjelent
      szemközt, - fiatal nő, úgy harminc éves -
      az ablakban, és kirázott ruhát,
      csizmát, retikült, nyakláncot, A 4-es
      üres papirt... Vártam a délutánt.
         Mert négy óra után alábbhagyott.
         Jött a férj. S becsukta az ablakot.

       

       

       

       

       



      Új lakás

      Kutattam, és találtam mérnökömben
      bájt: ahogy fölvonván szemöldökét,
      kék szemében huncut lángokkal égett
      a tűz, s magyarázta, hogy nem sötét-
      szürkék a csempék, s nem lesz gond a kádra,
      persze csak keressek tovább hibát,
      nézzem meg, mi szorul javításra;
      ő természetesen garanciát
      vállal; bizony azt ő sosem felejti!
      Eddig minden ügyfél elégedett
      volt és több mint húsz éve (ezt se rejti
      véka alá!), bizony ám! bármilyen
         problémás volt a helyzet, hála isten
         megoldotta... Majd kávét kért szelíden.

       

       

       

       

       



      Tetőtér

      98 már a Vármegye 7-ben.
      Fönt, a padlástérben lett otthonunk.
      A tetőteraszba voltam szerelmes,
      hintaágyat vettem, mely háborút
      hozott, s úgy tűnt, nem lesz sohase vége;
      bambuszágyat hiába raktam én
      a terasz legkitűntetebb helyére,
      mert "aki kapja, marja" szenvedély
      uralkodott. És stílusos bokornak
      mi mást vehettem volna, mint babért!
      A teraszt gyönyörűn megkoszorúzta -
      odabent főtt a krumplifőzelék.
         Biz' azt kell mondanom, egy teljes évig
         tartott. Tovább nem lehetett kibírni.

       

       

       

       

       



      Épül a Ház

      Úgy esett választásunk Lipicsékre,
      hogy az ő házuk állt elég közel
      telkünkhöz. Az ablakon túl a kecske
      betonkockához láncolva legelt:
      mértani ufókört rajzolt egész nap,
      lelkesen ügyködött, míg nem esett.
      A vizes fűre kényes volt a lába,
      a kőre szökkent, majd kővé meredt.
      Minek is vágytam volna múzeumba,
      festményt meg szobrot is láthattam ott...
      Lipicsék kertje végén meg-megállva
      láttuk, már folynak a munkálatok.
         "Itt engem mindenki néniz, magáz!"
         "Hozzá kell szoknod. Lásd, épül a ház!"

       

       

       

       

       

       



      Legjobb az egyszintes!

      Az építészet nyűgözött le akkor,
      a Spektrumon is csak azt néztem én.
      Hiába álmodtam a Tadj Mahalról,
      hisz anyagi helyzetünk túl szerény
      volt, hát kénytelen-kelletlen lemondtam
      a tetőtérről, s filozófiát
      is - ne csodálkozz! - kapásból találtam:
      "A lépcsőn föl-le járni, nem vitás,
      másoknak való, tudod, fáj a térdem.”
      S hiába dörmögték:"nincs kész a ház."
      Bedurrantottunk, nem száradt ki mégse.
      Vizes lett mindenünk, fogyott a gáz.
         Minek bánkódnánk, mennyi lesz a számla?
         A naplemente sárga búzatábla.

       

       

       

       

       

       



      Vörösmarty tér

      Gyakran mentem a Vörösmarty térre.
      Kilencven előtt ott lakott anyám
      apámmal. A negyedik emeletre
      - havonta egyszer elromlott a lift -
      fölérve, mint egy hegymászó a csúcson,
      megálltam, és roppant elégedett
      voltam. Most eszembe jut a karácsony:
      makulátlan, havas táj odalent,
      a város, mintha ajándékra várna,
      nem moccant, izgatottan hallgatott.
      A fenyőfánkon lobogott a gyertya,
      a hóban eltűntek a lábnyomok.
         Ott ünnepeltünk a Mount Everesten,
         Fölöttünk csillagszórózott az este.

       

       

       

       

       



      Bejgli-front

      Visszarévedtem múlt karácsonyokra,
      és próbáltam egy reprezentatív
      fölmérést csinálni a bejgli-fronton.
      Nem tartható az a konzervatív
      eszme, mit eddig követtem:
      "Pont annyi mákos, mint amennyi diós!"
      A tavalyi kudarc ugrott be rögtön,
      amelyért csakis én voltam felelős.
      Az ízlés nem ad a jó hagyományra,
      hisz 24.-én délután
      ötkor a mákos bejglimet hiába
      kerestem, kiderült, hogy a család
         nagyobbik fele a mákosra voksol.
         S amint elfogy, a jókedv rosszra fordul.

       

       

       

       

       

       



      Ajándék

      Aki rosszul választ, vessen magára.
      Erre figyelmeztet Szondi Lipót.
      A zokni pamut? Esetleg műszálas?
      Megmutatja az ajándékozót.
      Kövérnek tükör, kopasznak paróka,
      allergiásnak nem vehetsz cicát...
      Örök későnek minek is karóra,
      és ágyhoz kötöttnek télikabát.
      Anorexiásnak töltött káposzta...
      biz' sorolhatnám egész reggelig.
      A meglepetés - Oscar Wilde megírta -
      szörnyű dolog, ezt mindig kéretik
         figyelembe venni, ha jő az ünnep.
         Ne lásd szeretteidet keserűnek.

       

       

       

       

       

       



      Balatonszentgyörgyi lapok

      1.

      Ebben a ködben nem látni a hintaágyat,
      a rózsabokrot, a szomorúfűzt,
      a szemközti ház tetején egyensúlyozó ácsot,
      nem látni a lázban égő hittérítőket,
      akiknek tuti tippjük van, érvényes
      jegyük a mennyek országába, Ó Uram,
      miért nem gondoskodsz rólunk, hogy
      szemünk legyen a látásra, fülünk legyen
      a hallásra,       kiáltanék hozzád, ha hinném,
      hogy létezel, és hiába költöztem
      Szentgyörgyre, Uram, ez a förtelmes
      csatornabűz utolér, süllyedünk le,
      egyre lejjebb, már a berényi hegy
      szőlőskertjei sem látszanak.


      2.

      Azon a napon, amikor az Úristen a
      földet és az eget megalkotta, még nem
      volt a földön semmiféle vad bozót, és
      nem nőtt semmiféle mezei növény, mert
      az Úristen még nem adott esőt a földnek,
      s nem volt ember sem, hogy a földet művelje      ,
      olvasom, és arra gondolok, milyen
      ürességet érezhetett szegény Úristen
      midőn megpihent a teremtésben, és hiába
      doppingolta magát azzal, hogy amit alkotott
      az jó, azért irtó pipa lehetett e tökéletlenség
      láttán, ráadásul égen-földön nem találkozhatott
      szerencsétlen egyetlen kritikussal sem.


      3.

      Emlékszel, a szobánkból
      a Guell-ház tetőteraszára láttunk,
      mintha szőlőfürtből, narancsból épített lények
      lestek volna be hozzánk, flúgos volt, az fix,
      ezt már a Sagrada Familia bejáratánál mondtad,
      s odabent, ahogy felnéztem az épülő katedrálisra,
      hányinger fogott el a szédítő nagyságtól.
      Gyerünk vissza a La Ramblára,
      ott majd feltöltődünk élettel,
      a katalánok között elvegyülünk, beülünk egy
      étterembe és megkóstoljuk a Pellát, utána sört iszunk,
      látod a pincérnő megismert, ránk mosolygott,
      a szemközti erkélyen Dali nézelődik Picassóval,
      holnap majd elmegyünk a kikötőbe.


      4.

      2001-ben
      minden olyan egyszerű,
      csak nem kell
      elolvasni az újságot,
      csak nem kell
      bekapcsolni a rádiót, a tévét,
      csak nem kell
      meghallani, ha csönget a postás,
      csak ki kell
      kapcsolni a mobiltelefont,
      csak be kell szerezni egy gázálarcot,
      egy gumikesztyűt, egy szemvédőt, egy fülvédőt,
      csak buddha-tekintettel
      kell nézni, mint a csecsemők vagy a halottak.


      5.

      Bölcs csillagok nem akarnak
      égi létet, fényt s nyugalmat
      itt e földön vesztegetni,
      balsorsunkban részesedni -
      miért süllyednének bele
      bűzös gödreibe, e
      szennybe...
      írta Heine, de már ebben nem vagyok biztos,
      mert megtanítottak úszni, nehogy vízbefúljak,
      erre leégettem magam egy tányér levessel,
      biztosítást kötöttem a lakásomra,
      erre legurultam a lépcsőn és kitörtem a lábam,
      betartottam a fogyókúra összes előírását,
      erre meghalt a legjobb barátom.


      6.

      Végre kisütött a nap, a hatodik napon,
      íme végetért a kételkedés ideje, az elvágyódás
      ideje, a nosztalgiázás ideje, a borúlátás
      ideje, az ember ilyenkor csak annyit mond,
      hogy jól van, ami kicsit cinikusan hangzik,
      de a hatodik napon az se érdekli
      az embert,
      Iglo zöldbabból megfőzi a főzeléket,
      esetleg kitakarít, lemossa
      a piszkos ablakokat, előveszi
      a Szép Házak egyik 99-es számát,
      megnézi, hogyan élnek az osztrákok Jákon,
      kicsomagolja a karácsonyra vett ajándékokat,
      és csak annyit mond, hogy jól van.


      7.

      Mikor kimegyek a kertbe, szemügyre veszem
      a tavaly ültetett fákat, a telek jobb
      oldalán kezdem, a kerítéstől haladok
      befelé, a törökmogyorót megtámadták
      a levéltetvek, a tuja megbarnult, a nyír
      törzse eltörött, majd arra akasztjuk
      a madáretetőt, mondod, azután balra
      fordulok, és minden alkalommal elcsodálkozom
      azon, mennyire kiszámíthatatlanok
      a dolgok, hiszen tavasszal még úgy látszott,
      hogy a gömbakác az istennek se akar
      levelet növeszteni, most meg tökéletes a lomb-
      koronája, a szomorúfűzt már az ültetéskor lélekben
      eltemettük, most újabb és újabb hajtásokat hoz.


      8.

      E mai napon arra kérlek,
      áldd meg a házat, melyet építettem      ,
      mondja Zsiga, a kőműves, égnek emeli
      két kezét, az arca átszellemült,
      szabj neki jó sorsot, parancsolj neki boldog
      elrendelést, bárcsak békét égettek volna tégláiba,
      bárcsak béke költöznék falai közé,
      bárcsak teljesség háza lehetne a házam,
      gyarapodjék a ház,
      építője gazdagodjék,
      ünnep legyen itt hétköznap is,
      mondja a kőművesek imáját, s mikor
      hatalmas kezeit leengedi és elhallgat,
      biztos vagyok abban, hogy itt baj nem érhet.


      9.

      Teri, mint egy rutinos gyermekorvos,
      határozottan lépked a virágszigetek mellett,
      a nehézillatú levendulabokrok, a jóllakottan
      pihegő rózsák, az ápolástól elégedett nőszirmok,
      bágyadt szegfűk közötti keskeny földfolyosón;
      ollót, kapát ritkán látni a kezében,
      ő csak az ujjaiban bízik, ezekben a tömzsi,
      érzéki szerszámokban, amelyek, úgy látszik,
      még sosem hagyták cserben; Karcsi, a férje
      hallgatagon asszisztál neki, s tavaly óta, amikor
      kutat fúrtak a kertjük végében, már spórolnia
      sem kell a vízzel, gondolja; viszont egyetlen
      alkalmat sem szalaszt el, hogy elajándékozza
      a szomszédoknak a legszebb növényeket, ilyenkor
      nyugalmából kibillen, izgatottan siet a szerszámos-
      bodéhoz s már hozza is az ásót.


      10.

      Midőn ezt írtam,
      téli nap volt,
      rántott hús ebédre,
      vasárnap délután,
      a szentgyörgyi kerteken
      fény hevert,
      semmi nem zörgött,
      csak egy szürke nejlont
      fodrozott a szél
      a sárgás füvön,
      midőn ezt írtam
      nagy volt
      a
      csönd.


      11.

      Mikor a dobermann fél hatkor elhúzza házunk
      előtt a német nőt,új nap kezdődik, a kutya
      bal hátsó lábának állapotáról - egy éve fedezték
      fel a bajt -, a német nő mindenkinek beszámolt,
      túl hangosan, túl széles gesztusokkal magyarázta
      az operációk történetét, annyit én is megértettem
      angol nyelvű előadásából, hogy valamilyen izom-
      sorvadás támadta meg a szerencsétlent, s már
      négy műtéten esett át, ami rengeteg euróba került,
      de elaltatni mégsem akarja, inkább levágatja
      a dobermann bal hátsó lábát, s amint mondta, úgy
      is lett, egyik reggel épp a kávémat csináltam,
      amikor megláttam a három lábon kacsázó dobermannt,
      idegesen rángatta pórázát, és szemrehányó tekintettel
      hátra-hátrapillantott gazdájára, mintha ő tartaná vissza
      attól, hogy ugyanúgy loholjon, mint azelőtt.


      12.

      Már nem rohanunk az ablakhoz, ha éjjel
      felgyullad a mozgásérzékelő lámpa
      a bejárati ajtónál, mint az első évben,
      amikor még jól működtek a Pestről hozott
      reflexek, de rablók helyett csak macskát,
      rókát láttunk elsétálni a házunk előtt;
      Már nem csodálkozunk, ha kóborkutyát
      veszünk észre a kertben;
      Nem ijedünk meg a vakond-domboktól,
      a hangyáktól, a békáktól;
      A sirályokról nem Hitchkok jut eszünkbe;
      A fönt köröző vadászsólymot nézve
      nem halljuk Végvári Tamás hangját;
      Már nem kérdezzük merre megy velünk
      a gólyaléptű szentgyörgyi idő.

       

       



      A szép egyhangúság

      Ugyanaz ismétlődik míg a végéig eljutsz
      Hogyha szerencséd van és semmi sem gátol
      A szép egyhangúság majd kibont magából

      Hogyha szerencséd van és semmi sem fékez
      A megszokott útvonalon nyugodtan haladhatsz
      A megszokás olyan mint a pontos atlasz

      Ha minden ismétlődik míg a végére érhetsz
      Semmi sem vakít el és semmi se sokkol
      Nem vársz majd semmiféle meglepetésre

      Annyiszor elmentél visszajöttél bejártál
      Már csakugyan unalmas mondanád de mégse
      Még-még ismétlődik még jó lehet a vége

       

       

       

       



      Mángorol széllel és esővel

      Pontosan vándorolunk mi is,
      akár a hangyák, a lepkék,
      a fák és a virágok is...
      Visszajöttünk Somogyba ismét.

      Mert március van, és nő a fű.
      Azt mondhatnám, hogy ő a főnök.
      Mi vagyunk a kirakott ruhák,
      mángorol széllel és esővel

      az idő, akár egy mosónő.
      Idén is visszaparancsolt
      minket megszokott helyünkre,
      azt sulykolja, várjunk az őszre.

      Most nincsen kedvem elmerengni,
      mit is mutat ez a jelenlét,
      az a helyzet, hogy ki kell bírni,
      táblára írni: Zu Verkaufen.

      A pannon tájnak búcsút intek,
      majd élővé zöldül a feledés.
      A szomszéd udvaron szelindek
      csahol. Zajnak sok, zenének kevés.

       

       

       

       



      Hiába száll vörösbegy

      Most nincs közünk a búhoz
      Már múlni kezd az éjjel
      Alélva csúszva rúzsoz
      Napocska szenvedéllyel
      Vörösre fest fehéret
      Uzsonna éhgyomorra
      Ha fájni fogna sej-haj
      Goromba volna gyomra
      Kívánj finom öröklét
      Teríts magadra engem
      De nőiesre szabtam
      De nőiesre vettem
      Bolyong a tű a kréta
      Selyem lepelre rondít
      Hiába száll vörösbegy
      Sakál hiába ordít
      Adott a szín a minta
      Muszáj letűzni gonddal
      Elő a toll a tinta
      Bemártva gondolattal

       

       

       

       



      Itt van az ősz

      Lemondtam erről-arról. Neccharisnyát,
      szexis harisnyatartót nem veszek már.
      Kutyám se lesz. Se Hegelem. Se Kantom.
      A Scalaban fellépni semmi sanszom.

      Virágkötő sem leszek, szüfrazsett sem.
      Kutatni kincsek után nem törekszem.
      A völgyben tanyázom, de bánja a kánya!
      Húzzak bakancsot? Tán vár a Himalaja?!

       

       

       

       

       

       



      Önáltatás

      Úgy látszik, a rendezetlenségben
      vagyok otthon, az átmenetben.
      Ahogy esik úgy puffan életemben
      nincs egy fix pont.
      A szemüvegem, tollam, hamutartóm,
      kulcsom vajon hol lehet?
      Majd csináltatok, majd újat veszek.
      Elhagyom barátaimat, hát akadnak mások.
      A klasszikus formáról prózaversre váltok.
      Pestről Budára vágyom, Budáról meg Pestre.
      Autón utazom? Máris vonatra szállnék.
      De út közben sem jó.
      A piszkos ablakon túl rendezett vonások:
      búzatáblák, parkok, temetők négyszögét
      szőlőskert hadtestek támadják meg éppen.
      Nyárfák, csapatostul a kürtszó - alkonyatban
      rohannak haza. Hiszen van hazájuk.
      Én otthon vagyok a rend nélküli térben.

       

       

       

       

       

       



      Sanzon

      Ezt már megtanultam így-
      úgy, otthagyni bármilyen
      lakást, régen tanácsi majd
      örök, Pesten vagy épp Budán.

      Lírai búcsút sose vettem,
      mindig az újért veszekedtem,
      háttal a mának sose álltam,
      (volt az az állam, s ez az állam)

      nem hozta rám a frászt
      semmiféle változás.
      Próbáltam így meg úgy
      könyvet pakolni új

      helyen, mindig örök
      újrakezdő lehettem,
      de nézd, már őszülök,
      már rutinból helyeztem

      el a könyveket a polcokon,
      s megijeszt az is, hogy fájlalom.

       

       

       

       



      Ballada a ház eladásáról

      Egyik fortélyos, mint a róka:
      Körülszaglászik, majd lecsap.
      A nyílászáró jött kapóra.
      Pereg a máz! Jön a huzat!
      Az ajtórácshoz nincs lakat!
      Csóválja fejét, s megy tovább.
      Az ember, hidd el, nem mulat,
      Ha el kell adni egy lakást.

      Másik csacsog, akár a csóka.
      Sört iszik, pogácsát bekap.
      A gyermekekről van fotója!
      Családi képekért kutat,
      Oly közvetlen, mindent kiad,
      Mert nálunk jól érzi magát.
      A szükség nagy úr, visszatart,
      Ha el kell adni egy lakást.

      Beront, karján arany az óra,
      Falakat, szekrényt tapogat.
      Feje búbján sötét paróka.
      Ott lepeger a vakolat!
      Lépte döng, vén medve szalad,
      A fürdőben szól: rossz a kád.
      A hangulat elég vacak,
      Ha el kell adni egy lakást.

      Ajánlás

      A sírás gyakran fojtogat,
      Ne csodálkozz! Egy jó tanács:
      Bízd másokra a kulcsodat,
      Ha el kell adni egy lakást.

       

       

       



      Titok? Idegenség

      Szerencsére nincs titok, idegenség,
      a főorvosnak tudott és ismerős minden
      nyavaja, amivel ide, Hévízre jönnek,
      örömmel veszem, hogy a testem ugyanolyan,
      mint a többieké, pedig de sokszor gondoltam
      magam különlegesnek, gyerek koromban
      például el nem tudtam képzelni, hogy a
      szívem ugyanolyan, mint az osztálytársaimé,
      Camust olvastam, ők meg Jókait.
      Torna, fürdés, masszázs, iszappakolás,
      forog az egészségügy futószalagja,
      nincs itt semmiféle fenség meg északfok,
      csak a gyógyvíz szúró szagát izzadja ki a föld,
      átitatja a kórház málladozó falait.
      Marienbad jut eszembe, ahol még sose voltam,
      unatkozó szépasszony vagyok, a múlt század
      elején, aki csak azért ír verset, hogy meg-
      ismerkedhessen Babits Mihállyal, és elcsábítsa,
      évente egyszer eljövök ide, csak úgy, megszokásból,
      mindig ugyanabban a szobában lakom, ahonnan
      a legszebb a kilátás, barátnőimmel beszélgetek
      a divatról, az időjárásról, Lédáról, képzeld,
      megint kékre festette a haját!, az én Mihályom
      nem vevő az efféle természetellenes megjelenésre,
      gondolom, miközben a masszőr a derekamon
      dolgozik, ott, ahol a legjobban fáj.

       

       

       



      Jelentés a Jelenkornak

      Annyi mondandóm van, hogy kezdjem el?
      Hatvannyolcban a Nagy Lajosban
      kezdtem el cigizni, és faragni rímet.
      Rajczi tanár úr megmagyarázta a daktilust...
      Mértéktartására nem voltam vevő,
      túl katonás, kopogós nekem ő,
      gondoltam, neki Babits Mihály, nekem
      Kosztolányi Dezső tetszett, viszont
      József Attila nevét nemhogy
      taní-
      tani,

      kiej-
      teni
      sem volt szabad, őt felejtsük el!
      Mondta a Rajczi.
      Inkább lógni szerettem én.
      Tavasz elején, tél közepén
      kimentem a Széchenyi térre,
      a dzsámi elé, a Nádorba beültem, hogyha esett,
      és káposztás süteményt vettem magamnak,
      meg narancslét. (Akkor még kóla nem volt.)
      Sosem hittem, hogy nosztalgiázni
      fogok, de vénülök, akár a Nádor.
      Pestre vágytam, Szentgyörgyön lakom.
      Pécs is, Pest is ellökött magától.

       

       

       



      Kismadár, kopp

      Nem ebben a versben ül a teraszunkon az a kismadár,
      aki nekiröpült az ablakunknak, kopp,
      aztán már csak annyit látunk, hogy tátott csőrrel
      ücsörög az ajtónk előtt, mint aki ülve akar meghalni;

      majd magához tér, gondolom, aztán elszáll,
      mint két éve az a kismadár, akivel ugyanilyen
      szerencsétlenség történt;

      de nem, de nem, de nem tud magához térni az a kismadár,
      aki nekiröpült az ablakunknak, kopp,
      aztán már csak az a kérdés fogalmazódik meg bennem,
      vajon mi volna rettenetesebb, látni, ahogy holtan az oldalára
      fordul, vagy látni, ahogy szempillantás alatt visszatér belé az élet;

      de nem ebben a versben, hanem egy másikban, amit még meg se írtam,
      ül teraszunk kék-fehér kockás, napsütötte kövén az a kismadár,
      aki nekiröpült az ablakunknak.

       

       

       

       



      Induljunk el

      Induljunk el hát, te meg én...
      Hogyan találjunk, öregem,
      magunknak vackot, meleget,
      új szívet, a szívünk helyén.

      Mert a régi, bizony, vacak.
      Nem hevíti öröm, se kín,
      mondják normális állapot,
      a tél, szívem, mindent kihűt.

      John Anderson elalszanak
      a rossz időben erdeink,
      az út mentén meszes falak,
      kornyadoznak a bokraink.

      Valami biztonságot adj,
      hogy ennél rosszabb nem lehet,
      hogy ennél tovább nem szabad
      fagyasztanunk az éveket.

      Induljunk el hát, te meg én,
      maradtunk több mint eleget,
      találjunk vackot, meleget,
      új szívet, a régi helyén.

       

       

       



      Megálló

      Ha 1960-ban nem költözünk Pécsre,
      nem tanulhattam volna meg,
      hogyan kell jeges, meredek utcán járni,
      mit jelent a stifolder,
      hogy a Dzsámi alkonyatkor olyan,
      akár egy szentjánosbogár,
      nem szánkózhattam volna a Tettyén,
      fogalmam sem lenne arról,
      milyen fagyit adnak a Mecsek cukrászdában,
      nem úszkálhattam volna a Balokányban,
      nem mondogatnám örökké azt, hogy ja,
      nem tudnám, hol áll meg a 33-as busz,
      nem találkozhattam volna veled a Pálosoknál,
      nem tudnám, milyen orkán kabátban
      végigsétálni a Surányi úton 1969 októberében,
      nem lett volna egyik osztálytársam sváb,
      másik horvát, harmadik zsidó,
      nem írhattam volna meg életem első versét.

       

       

       

       



      Vissza

      Karcsi, menjünk vissza ma Szentgyörgyre!
      Úgy unom ezt már! Pesten az ember
      csapkod a dühtől, jól berekedhet,
      mint ahogy én is, lásd, kiabálok!

      Mért? Fene tudja! Talán ez a stresszes
      hely! Ott fecskesereg vár, hogy fészkét
      falra tapassza. Nekem Schubert szól,
      holnap reggel! Majd várom a postást!

      Hogy szavazás lesz? Én nyugalomra,
      jó Somogyom pont arra való, szavazok!
      Hátrahagyom, szmogos életemet, meglásd,
      nézem a nyírfát... Karcsi, figyelsz rám?!?

      Hallod??? Menjünk vissza ma Szentgyörgyre!

       

       

       

       

       

       



      Rheumatoid arthritis

      Csak vissza, vissza! nincs itt kikelet,
      Az élet fagyva van s megdermedett

      Hadrendbe állítottad a hadsereged,
      mint Nagy Sándor, űzöd csapataidat
      tovább és tovább, embereid úgy
      isszák szavaidat, mintha az isten szólna,
      őrült diktátor idegrendszered
      adja csak adja a parancsokat,
      megtámadod az összes izületedet,
      hát ne csodálkozz,
      hogy nincs ellenfél, aki megálljt
      parancsolna,
      harcol csak harcol az immunrendszered
      egy sosemvolt ellenséggel,
      majd jövő héten csatlakozik hozzád
      hűséges társad az ORFI,
      egész nehézfegyverzetével,
      és azt mondja, beveti a nagyágyút;
      s jöhetnek a szteroid-seregek,
      megint támadnak, mondod, s visszatámadsz,
      űzöd csapataidat tovább és tovább,
      pedig már szédülsz, kiszárad a szád,
      már alig van erőd, hogy kiadd a parancsot.

       

       

       



      Mindig ég

      Valami lobog a szervezetében,
      mondta a doktornő, ilyen csodaszépen
      fejezte ki magát. Nahát! Valóban
      egyszer itt, egyszer ott lobban a láng.
      Mint kandallóban vizes fahasáb,
      már úgy látjuk, vége van, kihúnyt.
      De fölcsap ismét egy váratlan helyen,
      a térdben elhamvad, már ég a vállban,
      onnan is iszkol, nem leli helyét,
      lángol a könyökben, ujjaidban,
      mintha percenként új országba érne,
      futótűzként terjed a gyulladás.
      A sokizületi határán van éppen,
      mondta a doktornő, és kerget tovább,
      röntgentől röntgenig. Mennyi fotónk van!
      S mind a határról, a sorompó előtt.
      A pulmonológiára kellett ma menned,
      február 18.-án délelőtt.

       

       

       

       



      Sirály

      Talán a szerelmes szövegre még van kereslet.
      Majd a fiatalok megírják azt a verset, mit a hév
      diktál, meg a vágy. De emlékezni legalább kéne
      azokra a réges-régi időkre, a szép múltra
      visszalesni, és nem előre nézni, kutatni folyton,
      hogy a láb jó helyre kerüljön a girbegurba járdán,
      nehogy az történjen, mint múltkor, mikor
      kibicsaklott a jobb bokám, és térdre rogytam,
      míg a mező fölött egy sirály röpült el Balatonberény
      felé. Hiszen akkor se néztem a lábam elé,
      csak rég elszállt nyarakon elmerengtem,
      aztán bedagadt a bokám, és fájt a térdem.

 

 

 

 

 



HETEDIK FEJEZET

Megtalált versek

az olvasó tanúja lehet annak, hogy a szerzőt nagy meglepetés éri, rátalál rég elfelejtett gyerekversekre, töredékekre és “A nyolcadik szoba” című naplóra

       

       

       



      Elkapott a hév
        (e-mail vers a Spanyolnáthának a Bartók évfordulóra)

      Na és még az is van, az én forradalmam,
      nehéz ügy, ha kérded, ha nem, akkor is ezt
      muszáj konstatálnom. Hiszen rátalálhatsz
      közöttünk - kegyetlen valóság! -, szadistán
      vicsorgó kutyára, éppúgy, mint szelíden
      keringő kacsára. Most gyűrűi szépen,
      lám, körülpörögnek.       Ilyenkor lubickol
      a szellem, a lélek. Különben, de hagyjuk...
      Azt kell mérlegelnem, hogy ennyit megér-e,
      az én forradalmam, hát ez itt a kérdés
      egyetlen barátom, a randit lemondja
      Verizmó ezennel, bár jobb volna ottan,
      nyugodtabb felemmel rávágnám a választ:
      sietek Kékszakáll! Rohanok tehozzád!
      Hogy megnézzek ezt-azt, szakállas-e orcád,
      de folytatni kár is, hisz itt kell maradnom,
      kutyák és kacsák közt, a héttyúk, az megvár,
      ez itt a valóság, az ott, tán a légvár.

       

       

       

       

       



      Térdeplőszéket kéne venni

      Van lila, bordó, zöld és fehér.
      Vágyam mégis az okker.
      Rossz derekamra a Stokke az ír.
      Drága darab, de megéri.
      Jaj, ne hülyülj, nyolcvan ezer!?
      Van puha bőr, és van szövet is.
      Tartja a térdet, jó az ülése.
      Fekve is írhatsz. Ott van az ágy.
      Tényleg? Eszembe se jutna!
      Ezt sziszegem, de kimegy.
      Egy laptophoz mit szólsz?
      Sokba kerül! Kiabálja a kertből.
      Kész! Gyere, idd meg a kávét!
      Jaj, de finom, hizeleg, belekortyol.
      Még az adót is visszaigénylem!
      Százezret kapsz egy kötetért.
      Térdeplőszék kéne nekem.
      Van lila, bordó, zöld és fehér.
      Vágyam mégis az okker.

       

       

       

       

       



      Keverem-kavarom
            Esetleg ropogós gyászzenét adunk fel hozzá.

      Mindenütt ő van, bárhova nézek,
      csak Horváth Rozi paprika,
      szárított petrezselyem, babérle-
      vél, kakukkfű, bors és bazsa-
      likom. Olyan furcsa, hogy a holtak
      jutnak eszembe. Ha főzök: Petri.
      Nincs íze a versnek, amióta
      elment. Sápadtan hűl a gulyás. Gyá-
      szosan fonnyad a zöldség, a málna.
      Sótlan a pörkölt. Sótlan a mondat.
      Néha az ember jól bezabálna!

       

       

       

       

       

       



      Fölmegyek a netre

      Kinyílik lassan és világol,
      zöld szemű macskám működésre
      kész; azt mondják, most már szabályos
      körülmények között vadászni,
      ha kedvem szottyan, lehetne.

      Karmol, eközben áthasítja
      a drótkerítést, éji sávba
      hív, dorombol és dörgölődzik -
      így emlékeztet nick-nevemre.
      A szekrény előtt még filózok,

      milyen stílust öltsek magamra,
      bár senki nem lát, jó vigyázni,
      hiszen szellem(képem)re kényes
      voltam mindig, most sincs kivétel.
      Az avantgárdot félretoltam.

      Választásom sportos Chanelre
      esik, ma ebben kell vadászni,
      különben biztos elkerülnek.
      Kopott gúnyában társra lelni,
      reménytelen. Abban se győzni,

      sem veszíteni nem lehetne.

       

       

       

       

       



      Anakreoni sírvers R.Á.-nak

      Ha volna mersze futni
      Ha lenne kedve ülne
      Ha volna hajra sampon
      Azt is de rég csinálta
      Melírozott mosott és
      Rohant a boltba mintha
      És verset írt a gépbe
      Szentségelt sírt vigyorgott
      Dumált viccelt komor lett
      Aludt evett babázott
      Könyvet lapozni látta
      A postás és a szomszéd
      Kötött sálat magának
      Lottózott és sosem nyert
      Míg föl nem dobta talpát
      Vitézül élte éltét

       

       

       

       

       

       



      A nyolcadik szoba

      A nagymező utcán

      Földrengés a nyolcadik szobában,
      ez jó cím, mondod.
      És akkor megmozdul az asztal,
      kilöttyen a víz, mentőautók
      vijjognak a Nagymező utcán,
      menekülnöm kell a nyolcadik szobából,
      elkérni a kulcsot, a szomszédban elbújni,
      betörni az ajtót.
      A nyolcadik szobában üvegszilánkok
      között játékkutya fekszik,
      a farkát csóválja.
      A nyolcadik szobában nincsen senki,
      aki a helyembe állna vagy megváltana.
      Te zöld teát iszol, nyugodtan mesélsz.
      Hogyan is mernélek kizökkenteni?
      Odalép asztalunkhoz az egykedvű pincér,
      s csak annyit mond, hogy ezernégyszáz.

      2007. szeptember 2.

       

       

       

       

       



      Jól nézek ki

       Azt mondod, hidd el, semmiség
      kicsit jobban vigyáznod magadra.
      Le kéne szoknod néhány dologról.
      Kezdd el velem, hagyj a francba.

      2007. szeptember 4.

       

       

       

       

       



      Szép sál

      Mert el akarja kápráztatni.
      Vagy így tartja távol.
      Felkapja, hátradobja.
      Zsonglőrködik a szóval.
      Teheti.
      Jól áll neki.

      2007. szeptember 5.

       

       

       

       

       

       

       



      Kalapom-pom-pom-pom

       Mikor azt mondta, pár napja, nevetve,
      (bár nem láthattam) már terhére vagyok,
      “és jobban tenné, drága, hogyha menne”,
      nem sértődtem meg, csak vettem kalapot.

      Ha Szász Lulába szeretett az Endre,
      és is találok majd hasonló fazont;
      a Metróra szálltam, irány Szentendre,
      de egyetlen Bandit nem találtam ott.

      2007. szeptember 7.

       

       

       

       

       

       



      Piros heverő

       Már csak a régire emlékszem jó szívvel.
      Például a piros heverőre, amit Pécsen
      Vett anyám. Ó a csodás hatvanas évek.
      De nyolcvanban eladtuk és vettünk egy
      Rézágyat. Keskenyet, rövidet, dögnehéz volt.
      Gyakran költöztünk, de ezt már megírtam.
      Lumbágót kaptál az ágycipeléstől.
      Aztán bedőltünk egy bioágy-reklámnak,
      S megvettük ezt a Demko-fédert.
      Mintha koporsóban élve eltemetve,
      Úgy érzem magamat mostanában.
      Reggel majd kikelek, gondolom este.
      Még nyilall a nyakam. Már fáj a vállam.

      2007. szeptember 7.

       

       

       

       

       



      Halhatatlanság

       Nem halhat meg a költő,
      amikor cirkuszba viszi a gyerekeit,
      amikor kiveszi a mélyhűtőből a disznócombot,
      amikor a vécén ül,
      amikor prosztataszűrésen vesz részt,
      amikor a hasát sütteti a telkén,
      amikor képregényt olvas,
      amikor délutáni sorozatot néz,
      satöbbi, satöbbi, satöbbi.
      Nem halhat meg a költő.

      2007. szeptember 8.

       

       

       

       

       



      Leépítő líra

       Mikor nem volt jó a kedvem,
      A szomorúságot öleltem magamhoz.
      Akkor jó lett.

      Mikor nem volt pénzem,
      A szegénységemmel kérkedtem.
      Akkor jó lett.

      Mikor nem volt szeretőm,
      A magány karjaiba vetettem magam.
      Akkor jó lett.

      Mikor áthúzták a szándékaimat,
      Könnyű szívvel lemondtam róluk.
      Akkor jó lett.

      Mikor meghaltam,
      Akkor kezdtem élni.
      Akkor jó lett.

      2007 szeptember 9.

       

       

       

       

       

       



      Őszi haiku

       Ősz van Keszthelyen.
      A vadgesztenye héján
      Már barna az ég.

      2007. szeptember 17.

       

       

       

       

       

       

       

       



      Unt szerető
      Úgy van a költészettel, mintha megunt szeretője
      volna az. Minden mozdulatát ismeri, sajnos.
      Hogy tudná beleélni magát? Ripityára törött a
      kínzó vágy, amit érzett hajdan iránta.
      Csorba, utolsó poharát mégsem dobja szemétbe.

      2007. szeptember 18.

       

       

       

       

       

       

       



      Talán

       Talán majd az lesz
      hallgatunk
      bele a csöndbe
      kell majd nézni
      mikor már
      nem kell semmitől
      minek is kéne
      attól félni

      Aztán meg az lesz
      elleszünk
      mint az a körte
      hú de édes
      lepottyant épp
      a körtefáról
      őszi nap árnya
      szilvakékes

      2007. október 10.

       

       

       

       

       

       



      Isteni nyelvtan

       Benned, Uram,
      én sohase hittem,
      Elrongyolódott
      az a hittan,
      Régesrég elavult
      a stílus,
      Nem voltál már
      akkor divatban.

      Látod, Uram,
      tovalibben
      Legújabb, pompás
      szerzeményem.
      A sarki turkálóban
      vettem.
      Nézz le reám,
      jól áll rajtam.

      Egyszer ez van,
      máskor az van.
      Benned, Uram,
      én sohase hittem.
      Diskurálni
      sem akartam.
      Nem passzol rám
      az isteni nyelvtan.

      2007. november 25.

       

       

       



      Előszilveszter

       Hovatovább nem marad semmi,
      ami a versre emlékezne a versben,
      mégsem kérdezem, hova tovább.

      Leírhatnám, mi az,
      ami végérvényesen
      kihűlt, de nem teszem.

      Nem ravatalozó,
      csak egy bizonyos tér,
      az én terem.

      2007. december 30.-án
      egy tea és egy NeoCitran közé
      fektetett a szöveg.

      Nem vagyok kiterítve.
      A bal oldalamon fekszem.
      Mint egy éve, két éve.

      Majmok ugrálnak az avarban.
      Őket látom, ha jobbra nézek.
      A telefonom töltődik.

      Az óra jár.
      2007. december 30.

       

       

       

       

       



      Élvezet

       Nem arra gondolok.
      Sose fogod tudni, milyen.
      Nem.

      Ahhoz sincs köze.
      Amit, te gondolsz,
      azt pontosan tudom.

      Az én gondolatomat
      nem tudom még én sem.
      Csak érzem.

      Senki se írta le.
      Nem mondta ki.
      Nincs mihez hasonlítani.

      Úgy van, hogy nincs.

      2008. január 21.

       

       

       

       



      A veréb és a szél

       Megpróbálta elhessegetni a szelet,
      de az erősebb volt, mint a halál,
      és hatalmasabb volt, mint az élet.

      Megpróbált szóba elegyedni a széllel,
      de száján nem jött ki hang,
      szeme könnyben úszott.

      Megpróbálta behízelegni magát a szélnél,
      de az így szólt: megmérettél, és könnyűnek találtattál.

      Megpróbált gyűlölettel gondolni a szélre,
      de ablaküveghez csapódott,
      és elvesztette az eszméletét.

      A szél, mint aki jól végezte dolgát,
      új áldozatra lesve, száguldott
      tovább, tovább.

      2008. január 30.

       

       

       

       

       



      Mosoly és pech

       A mosoly fészket keresett magának
      a hentes arcán, hogy fémesen
      csilloghasson.

      Meg szeretett volna kapaszkodni
      a meddő asszony könnyes szeme alatt,
      de nem talált fogást, lecsúszott.

      A hittérítőben reménykedett,
      pedig az ki volt fordulva magából,
      szörnyű átkait szórva.

      A katona szája szögletében
      is otthonra találhatott volna,
      de puff, azt meg eltalálta egy golyó.

      2008. február 2.

       

       

       

       

       



      Katarzis

      Nem volt ereje adakozással foglalkozni,
      se számbavenni tartozásait, mert felrobbant a hétfő,
      szilánkjai szertefröccsentek, s úgy tűnt,
      az elszenesedett történelem-darabkákból már sose lesz
      újjáteremtés.

      Vége van hát a világnak, szólt az Isten,
      mutatóujja és hüvelykujja közé csippentve
      21 évszázadot, majd szórakozottan az űrbe pöckölte,
      mint egy csikket.

      Kóválygott hontalanul jó sokáig.
      Aztán valami nedvesbe hullt,
      rózsaszín korallok, rákok, medúzák, tigriscápák,
      cikázó halrajok közé.

      Nemsokára megunta a víz alatti létet.
      A szárazföldön megrészegült a tenger sós illatától,
      a virágok, a fák, a homok, a meredező sziklák, az ég színétől.

      Aki szembejött, nem hiányzott neki.
      Valami derengett előző életéből,
      de elhessegette magától az érzést,
      hiszen nem volt misztikus.

      Egy liftben találkozott vele, a tizenkettedik emeleten.
      Pisztolyt nyomott a homlokához,
      megkínálta sós süteménnyel, előléptette, szeretkezett vele.
      Hiába próbált visszaemlékezni,
      úgy döntött tehát, hogy ilyesmik nem eshettek meg.

      Alkonyatkor a szél belemarkolt a hajába,
      belekarmolt a szemébe, a mellébe, a hátába, az ágyékába,
      egy közeli barlangba űzte.

      Ott megint találkozott az idegennel,
      de nem volt ideje csodálkozni,
      úgy zuhant álomba, mint a konyha kövére pottyant tojás.

      Éjszaka összefonódtak, kezet és lábat cseréltek,
      álmában foglyul ejtette az idegen emlékeit,
      reggel már a másik arcát viselte.

      2008. február 6.

       

       

       



      Kijelöl, kitöröl

       Reggeltől estig legelnek a szavak,
      elégedett tehéncsorda Astano legelőin;
      Reggeltől estig sulykolnak a szavak,
      indiai mosónők a Gangesz partján;

      Zuhognak postaládámból a fenyegető szavak,
      gázszámla, villanyszámla, tagdíj, szemétdíj;

      Jönnek, utolérnek a mézesmadzag-szavak,
      küldj tovább nyolc embernek, s minden oké lesz;

      Beúsznak agyamba a vérengző szavak,
      a zsarolás cápái gondolataimba tépnek;

      Hívnak szirénhangok, kígyószavak rémisztenek,
      mindent kijelöl, kitöröl az éjjel.

      2008. február 7.

       

       

       

       

       



      Múmia

       Hónod alá csapod.
      Megszokásból beviszed a házba,
      pedig nem is a kedvenc háziállatod.
      Ásítasz, s úgy dobod az ágyra,
      ahogy kulcsra zárod a bejárati ajtót,
      ahogy rágyújtasz,
      ahogy kávét főzöl,
      ahogy bekapcsolod a tévét.

      Voltaképpen jól érzed magad,
      amíg szét nem bomlik szinte magától.
      Kis időnek el kell telnie, hogy felfogd,
      A kezedben tartod.
      A bomlásnak tehát itt az ideje, gondolod,
      s abban a pillanatban eszedbe jut,
      milyen ragyogó testnek láttad
      még a múlt hónapban is.

      Belenézel.
      Fekete lyukat váj agyadban
      a kiváncsiság helyén.
      Elkezd forogni a szoba, megpörget.
      Fekszel az ágyadon, míg magábaszippant
      a huzatos hasadék, az ablaktalan kabin.
      Nem tudsz megmozdulni, a fizika nem enged,
      olyan vagy mint ő.
      Pontosan olyan.

      2008. február 15.

       

       

       

       

       



      Csupa élet

       Olyan kis helyes verseket írtok,
      tipp-topp cuccokat;

      csecsebecséket csatoltok,
      aztán mehet is a szerkibe.

      AH! OH! HÚ! HA!
      Hogy odanerohanjak.

      Csupa púder és hajlakk.
      Mit mondjak? Puff.

      Mindjárt elájulok!
      Csak előbb még becsukom a

      szememet, aztán kinyitom, és
      kiviszem a szemetet a kukába.

      Égetni valót gereblyézek.
      Kórházba megyek, vérvételre.

      Prózai dolgaim lesznek máma.

      2008. június 11.

       

       

       

       

       



      Kísérlet és kudarc

       Túl magasra akart repülni,
      pedig elég lett volna ott maradni a kályha mellett.
      Melegségre vágyott, hát megkapta.
      Elfeketült, a földre zuhant.

      Túl mélyre akart merülni,
      ameddig ember még nem merészkedett,
      Gyöngyöket szórjak a disznók elé? -
      futott át az agyán, elfehéredett.

      Túl messzire szeretett volna vándorolni,
      hátrahagyva fényképalbumát, jegyzetfüzetét,
      megfájdult a feje, ha belegondolt.
      A sivatagig jutott, vörösre égett.

       

      Túl közel akart jutni a fényhez,
      értelmével felfogni a világosság természetét,
      de az eltaszította magától,
      megvakult.

      2008. március 23.

       

       

       

       

       

       



      Gázolás

       Ott feküdt.
      Nem tudtam megmérni a pulzusát.
      Nem mozdult.

      Elgázoltam.
      Nem emlékszem, mivel.
      Neki annyi.

      Ezt gondoltam.
      Hátra se néztem.
      Na bumm.

      Egy hónapos volt.
      Elütöttem az időt.
      Nem fájt.

      2008. szeptember 2.

       

       

       

       

       



      Semmiség

      Múltkor meg az történt,
      hogy a Ferenciek terén
      fel akartam szállni
      a tizenötös buszra,
      de szokás szerint
      figyelmetlen voltam,
      és az ötössel visszamentem
      Budára;

      Elvesztem megint,
      gondoltam, amikor
      a második megállónál
      megnyomtam
      a leszállásjelző gombot.
      Utak, villamossínek, terek,
      napsütötte szerda délelőtt;

      Sehova nem siettem,
      volt tehát időm
      kiélvezni
      azt az izgató nyugtalanságot,
      amelyben
      újra meg újra
      magamra ismerek.

      2008. szeptember 15.

       

       

       

       



      Bérlet

       Az évek jöttek, mentek,
      és fogalma sem volt,
      hogyan adhatná ki magát -
      ez jutott eszébe,
      amikor
      a Deák téren beállt
      a pénztárnál a sorba,
      egy görbe hátú asszony
      mögé, ötödiknek;

      A hónapok jöttek, mentek,
      s neki nem volt bérlete,
      se bérlője, fűzte rögtön hozzá,
      és összefüggést keresett, de
      a huzat tönkretette a frizurájával
      együtt a gondolatait is, akkor a
      hideg kövön ülő koldusra nézett,
      de még ingerült sem lett,
      amin elcsodálkozott;

      A napok jöttek, mentek,
      lassan kitanulom a szakmát,
      jutott még eszébe, amikor végre
      sorra került és megvehette
      méregdrága bérletét, egy pillantást
      vetett saját fényképére, amit 10 perce
      készített az automatában, de csak
      egy büszke tulajdonost látott,
      aki nagyon idegen volt.

      2008. szeptember 17.

       

       

       



      Mögött

       A gyengéd szavak mögött
      vérengző fenevadat látott.

      A mosolyra húzódó ajak mögött
      óriáskígyót.

      Az ajándékba kapott óra mögött
      öngyilkos terroristát.

      A nevetés mögött
      könnyeket.

      A gyász mögött
      látta a megkönnyebbülést.

      A zene mögött
      hallotta a legmélyebb csöndet.

      A tűzijáték mögött
      a fegyverropogást.

      A szőlő illata mögött
      érezte az erjedést.

      A csók íze mögött
      az árulást.

      A simogatás mögött
      a fojtogatást.

      2008. szeptember 19.

       

       



      Feltételes mód

       Eszembe jutna néha
      Kinek szabó az ember
      Aligha tűbe cérna
      Például most de hagyjuk
      Pedig oly fess lehetne
      Mindenki őt csodálná
      A nászmenet követné
      Tartást adna a forma
      Abban szeretne hinni
      Megint feltételes mód
      Nyolcvan felé ez így megy
      Leül a zongorához
      Nem hallja hogy melléüt
      Esetleg nyitna ajtót
      A parkba kimehetne
      Ha jó cipője volna
      Vagy fáradó szemével
      A múltra visszanézne
      De képe elmosódik
      Nem baj esetleg holnap
      Talán talán talán majd
      Talán talán talán még
      Meleg maradt az ágya
      Esetleg visszabújna
      És hinné hogy elalszik
      Vagy főzne még egy kávét
      Kezdődik a Napkelte
      Nem nézné csak hallgatná
      Nem írná ezt a verset

      2008 szeptember 30.

       

       

       



      Ez van, az van

       Amíg ez van, nem nagy a baj,
      Amíg az van, kétségbeeshetsz,
      Ez van, az van árapálya.


      Emlékezz, hogy mi volt tavaly,
      Nem mertél az utcára menni,
      Ne méricskéld mennyi az annyi.

      2008. október 1.

       

       

       

       

       



      A vég kezdete

       Megérkezel egy idegen városba,
      sajnos.

      Végigmész az idegen utcákon,
      sajnos.

      Megérkezel egy idegen szállásra,
      sajnos.

      Végigfekszel az idegen ágyon,
      sajnos.

      Fogat mosol egy idegen fürdőben,
      sajnos.

      Ideges vagy az idegen csaptól,
      sajnos.

      Felháborít egy idegen szappan,
      sajnos.

      Kicsomagolsz az idegen szobában,
      sajnos.

      Bekapcsolod az idegen tévét,
      sajnos.

      Végigfekszel az idegen ágyon,
      sajnos.

      Aludni akarsz, de nem tudsz elaludni,
      sajnos.

      2008. november 12.

       

       

       

       

       



      Mint a Rózsadombon

      Ötödfeles jambusokba zárva lenni jó
      lehet. Kábé olyan, mint a Rózsadombon
      egy éltes úr villájában lakni. Ódon
      falak. Gyöngeszemű bútorok. A rádió

      recseg-ropog. Hiába tekergetem. Dió-
      fa néz be szürke ablakon. Hűs komódon
      por. És a porban horgolt terítő. Mondom:
      "Tökéletes hely! Éppen nekem való", "Mió-

      Ta vágytam erre!" Itt nincs tuszkolódás.
      Préselődés. Senki nem téríthet el.
      A háziúr csoszog. Kérdez és felel

      magának. Egyszóval: haláli lakás.

       

       

       



      Régi rímek, régi bútorok

      Ha Kosztolányi egy forró délelőttön
      kiült a kertbe, napsugárba zárva,
      ha leírhatta azt, hogy milyen árva,
      ki szélviharban eltéved az erdőn,

      ha rímelt kéjjel, nevetve, kesergőn,
      tavaszt a rőt őszben elővarázsolt,
      hogyha álmában az éjszaka rászólt:
      a vánkosok között is ott a börtön;

      ha jól állt neki kesztyű és fehér sál,
      langyos ború, derengő bútorok,
      régi óra, régi album, naptár...

      Az nem jelenti, hogy neked is jól áll.
      Hidd el, szegény a sírjában forog.

       

       

       



      Amikor belemerülök

      a tóba,
      nem érdekelnek a grínpíszes aktivisták,
      akik a bálnák fennmaradásáért küzdenek;

      nem
      törődöm azzal, hogy a magyar férfiak
      60 %-a potenciazavarokkal küszködik;

      nem gondolok a végtelenre,
      ahol még az is előfordulhat, hogy egy
      másik földön ugyanebben a meleg vízben
      úszkál a hasonmásom;

      nem
      érdekel Spinoza teológiája,
      az, hogy az isteni csodákban
      csak a gyengeelméjűek
      hisznek;

      nem
      gondolok az elsüllyedt esztétikára,
      a szabadságra, az egyenlőségre,
      a testvériségre;

      csak
      a gerincoszlopom negyedik csigolyájára
      figyelek, de arra nagyon.

       

       

       



      Cézanne-tavirózsa

      Visszaaludana
      az ember, álmos még,
      talán csütörtök van,
      csöpög a vízcsap,
      ha ablakot tárnék,
      jönne a kinti
      zaj, és a kinti kép,
      a megszokott lárma,
      verdes a nád és
      cserreg a csóka.
      Cézanne-tavirózsa
      tükröz a tóra,
      mióta, mióta
      gondolom azt, hogy
      ha ablakot nyitnék,
      jönne a kinti
      zaj, és a kinti kép,
      tükörbe rántva át
      kibomló szirmait,
      beszédes önmagát.
      Ki tudja, mióta
      gondolom azt, hogy
      lelátni a tóra,
      és meg kéne nézni.

       

       



      Húsz év Tandorival

      Már húsz éve tart,
      Hogy Maga után,
      Vagy Maga alatt
      Találom magam.
      Még hull a hó,
      Már zöld a fű,
      Bizony, odafönt
      Jól mutat!
      Régen a kendő,
      Ma a kalap.
      Vasárnap? Hétfő?
      Egyremegy!
      Mit szólna ehhő
      Sylvia Plath?
      Tudomisén.
      Majd írja meg.
      Emlékszik, hogy a
      Tettamanti
      Béla egy-
      Kor mily képeket
      Rajzolt nékünk
      Karácsonykor?
      És a Jeszenyin
      fordítás?
      S mit látok megin:
      Két rotesz g-et
      Biggyesztett fölém!
      Még mi kő?
      Megszoktam Magát.
      Nekem nem nyóc,
      Hogy szilva van,
      Vagy szilvásgombóc,
      Hús után jön-e
      Meggybefőtt!
      Hát dűtse, dűtse
      A betűt!

       

       



      Már nem halok

      Már nem hallak, nem jutsz eszembe,
      nem érdekel reggel, se este,
      hogy éppen mit csinálsz.
      Már nélküled fekszem keresztbe
      jó széles ágyamon, mikor te
      párnát, paplant cibálsz.

      A távirányító kezembe
      simul, most már kávém se gyönge.
      És nem reszketek én,
      hogy szép ropogós-e a zsömle,
      vajon mit főzzek ma ebédre,
      ha a bab kőkemény.

       

       

       

       

       



      Visszanézek félutamból

      Visszanézek
      félutamból
      Visszanézek
      hogyha másra
      Nem futja
      a pillanatból
      Nincsen kedvem
      ebből-abból
      Komoly képpel
      válogatni
      Célt keresni
      célt találni
      Visszanézni
      félutamból
      Visszanézni
      hogyha másra
      És a többi
      és a többi

       

       

       

       

       

       



      Piréziában lenni jó

      Az lehet, hogy Na’ Conxipánban
      hull a hó,
      viszont Piréziában mindig nyár van,
      piréz nap süt
      a piréz tavakra,
      nem úgy, mint Na’ Conxipánban.

      Piréziában lenni jó,
      pedig Piréziában nincs más évszak,
      vagy épp azért,
      a piréz gyerekeknek nincs iskolájuk,
      ott mindig szünet van,
      nem úgy, mint Na’ Conxipánban.

      Piréziában nincsen földrajz,
      se számtan,
      ott csak a játékot kell megtanulni,
      lehetetlen
      az életet megunni,
      nem úgy, mint Na’ Conxipánban.

       

       

       

       



      O

       Képzeljétek eltévedtem
      Innen már nem lesz kiút
      Sötét erdő sűrűjében
      Zúgó álom közepében
      Ott ahol csak árnyak járnak
      Kísértetek ráncigálnak
      Dülöngélnek vagy hevernek
      Árnyszemükkel nézegetnek
      Szájuk szörnyű O betű
      Minden szavuk keserű
      Most mélységes kútba dobnak
      Odalent csak árnyak úsznak
      Zúgó álom közepében
      Sötét erdő sűrűjében
      Összegyűlhet mind ki rút
      Innen már nem lesz kiút

       

       

       

       



      Ének a levegőről

      semmi szellő nem fodrozza
      kéken terül törzse lombra
      víztükör a levegő

      fehér madár úszik benne
      mintha szánya gyolcsból lenne
      frissen vasalt lepedő

      mintha létem fölrepülne
      szénsötétben itt feledne
      víztükör alá merül

      suhogtatva könnyű szárnyát
      parton hagyja fénylő árnyát
      alábukik egyedül

       

       

       

       

       

       

       



      Ma gulyás lesz

      Marha jó lesz marhalábszár
      Sárgarépa zellerlevél
      Petrezselymet se felejtsem
      Hold utcában körbejárni
      Nézelődni válogatni
      Erre-arra rámutatni
      Jó arányra rátalálni
      Marha jó lesz

       

       

       

       

       

       

       



      Dal

      Fenyőfa illatában
      A csillagok tüzében
      A táncoló falakkal
      Egy angyal arca lebben
      A dal kavarta légben
      Aranyhajú fenyő és
      Fenyőfa fénykörében
      Zsuzsánna Atti Illés

       

       

       

       

       

       

       



      Gozlán Dzsamila

      Hol volt, hol nem volt,
      Pestnek városában volt
      egy kislány, egy fekete.
      Golán Dzsamila
      világra szóló neve.

      Gozlán Dzsamila?
      Gozlán Dzsamila?
      Kérdezi Pisti,
      firtatja Kamilla:

      hogy kerültél ide,
      Pestnek városába,
      épp a nyócadikba,
      hogy kerültél oda?

      Az úgy volt, hogy apám
      összejött anyámmal,
      Londonban, sej,
      Párizsban baj.

      Én már itt születtem
      Pestnek városában.
      Itthon arab vagyok,
      otthon meg magyar.

       

       

       



      Egyik ilyen, másik olyan

       Én anorexiás vagyok.
      Te bulémiás vagy.
      Ő agorafóbiás.

      Mi félünk a repüléstől.
      Ti bándzsidzsámpingoltok.
      Ők otthon ülnek.

      Én nem fogadlak el téged.
      Te nem fogadsz el engem.
      Ők nem fogadnak el minket.

       

       

       

       

       



      Aki fázik vacogjon

       Aki fázik vacogjon,
      Fújja körmét, topogjon,
      Földig érő kucsmában,
      Nyakig érő csizmában,
      Bújjon be a dunyhába,
      Üljön rá a kályhára,.
      Mindjárt megmelegszik.

      Akinek melege van ma,
      Ússzon be a Balatoba,
      Másszon föl a hegytetőre,
      Meglásd lehül egykettőre.
      Lubickoljon hideg vízben,
      Bandukoljon hűs erdőben,
      Mindjárt meghidegszik.

       

       

       

       



      Házasodik a csiga

       Réce, ruca, vadliba,
      jöjjenek a lagziba!

      Házasodik a csiga,
      Elveszi a katica!

      Elindultak öt éve,
      Megérkeznek izibe.

      Kést, kanalat hozzanak,
      hogy éhen ne haljanak.

      Megnősül a katica?
      Ma férjhez megy a kis csiga?

      Réce, ruca, vadliba,
      jöjjenek a lagziba!

      Ha jönnek, lesznek,
      ha hoznak, esznek.

       

       

       

       



      Téli mondóka

      Láttam egy nagy csókát.
      Hiszed-e?

      Megcsípte az arcom.
      Látod-e?

      Jeges volt a csőre.
      Hallod-e?

      Minden télen így van.
      Tudod-e?

      Minden télen így van.
      Tudod-e?

       

       

       

       

       



      Repülés

      Gyere nézd meg köd a házam
      Köd előttem köd utánam
      Ma gomolygó köd a kémény
      Köd a szekrény a szobában
      Köd a toll és köd a tinta
      Odakint leng köd a hinta
      Köd előttem köd utánam
      Ugye látod köd a szárnyam
      Napom eltűnt de ki bánja
      Belebújtam hideg árnyba
      Tovaszálltam gomolyogtam
      A világon mosolyogtam

       

       

       

       

       



      Karácsony

      De sok játék!
      Bontsuk ki!
      Itt egy labda.
      No, meg mi?
      Hogy leüljél,
      Hokedli,
      Elsuhanjál,
      Bicikli.
      Nem vagy éhes,
      Noémi?
      Pörkölt van meg
      Nokedli.
      Inkább kell a
      Bicikli?
      Hová szalad
      Noémi?

       

       

       

       

       

       

       



      Atti verse

      Szaharában bandukol,
      A tappancsa
      szaruból.
      Hátán viszi utasát,
      a Szahara
      kutasát.
      Johanosi Ede,
      ez a teve
      neve.
      Szaszarasza Kesevé,
      ez a teve
      utasé.

       

       

       

       

       

       

       



      Balzac utca

      A sarkon laktunk,
      egyik szoba ablaka a Pannóniára
      nézett.
      Nagy szoknyás asszony
      hozta hetente a túrót,
      a mézet.
      Ószeres is jött.
      A gangon papírba csavartuk
      az aprót.
      Egy féllábú ember
      állt odalent, egy slágert
      játszott.
      Cserépkályhánk
      reggelre kihült, a pincébe
      mentünk.
      Télen aprófát,
      nyáron jeget vödörbe
      tettünk.
      Jó volt, szép volt
      ötvennyolcban a Balzac
      utca.
      Loptunk egy százast,
      aputól kikaptunk,
      emlékszel, Márta?

       

       



      Tél

       Nézd
              szikrázik az jég
      Hóban
              izzik a nap
      Jaj
              hogy fázik az ég
      Perdül
              szélgomolyag
      Siklik
              szánkaraván
      Nyárfák
              ága remeg
      Kéklő
              lombkoronák
      Fák
              tartják az eget

       

       

       

       

       

       



      Violinkulcs a nyolcadik szobához

                                  A
                                        n
                                  ny    y
                                  o   o
                                   l
                             c    c
                          a       a
                       d         d
                      i            i
                     k            k          a
                      s           s           b 
                       z          z         á
                         o       o      b
                                 bá
                                  b
                                  a
                                  Z
                                  á
                                  r
                      káll       t 
                     a           b
                      sz        e
                           Kék







Jegyzetek

ELSŐ FEJEZET

A statisztikus szerelmes éneke

 

Amíg az aluljáróban.

Idézet Mallarmétól, akit Weöres Sándor fordított magyarra, Kalász Mártontól,
Rilkétől (fordította Nemes Nagy Ágnes) T. S Eliottól (szintén Nemes Nagy Ágnes fordítása)

 

 

Ébredés

A Teremtés könyvéből és a Hamletből (fordította Arany János) idézek.

Ateista családban nevelkedtem, anyám a 25. születésnapomra meglepett a Bibliával.

A kötetben található valamennyi bibliai idézet a Szent István Társulat által Budapesten, 1976-ban kiadott Bibliából való. Központozás nélkül írt szabad verseimet - például ezt is - James Joyce Ulysses című regényének az a része ihlette, amelyben Molly monológja olvasható.

 

Délelőtt tíz óra

“Mint a kő, olyan legyen a vers!” mondta Bihari Sándor költő, akivel a nyolcvanas évek elején ismerkedtem meg. Az Új Írás folyóirat versrovatát szerkesztette, amely akkoriban egyik legrangosabb irodalmi folyóirat volt. S itt meg kell említeni Juhász Ferencet is, a főszerkesztőt.

- Hogy van, kedves Rapai Zsuzsa?

- És Maga, kedves Juhász Gyula?

Hm. Ilyen szemtelen választ engedtem meg magamnak a költőfejedelemmel szemben.

 

Negatív

Simone Weil idézet.

Kányára mentünk, nagyapám temetésére. Amikor odaértünk, a rokonok szigorúan megtiltották nekünk, gyerekeknek, hogy bemenjünk a konyhába, ahol a konyhaasztalon feküdt halott nagyapám. Nővéremmel mégis belopóztunk a konyhába, és azon tanakodtunk, talán nem is halt meg. Ujjamat nagyapám orra alá tettem, nem lélegzett. Nem lélegzik, mondtam Mártának, és rémülten kirohantam az udvarra. Életemben először és utoljára akkor láttam halottat.

 

 

 

Elégia délután

Lao Ce: Az út és az erény könyve

fordította Weöres Sándor

 

De finom a szapphói

Kertész Imre: Sorstalanság

 

Ideje lesz a némaságnak

Biblia, T. S. Eliot: J. ALFRED PRUFROCK SZERELMES ÉNEKE

Kálnoky László fordítása.

 

Tó

Ezt a verset Domokos Mátyás kérte tőlem a Magyar Orpheus - Weöres Sándor emlékezetére

című könyvbe. Domokos Mátyásról eszembe jut Lengyel Balázs, akivel gyakran találkoztam a 90-es években. Őt minden érdekelte, ami az irodalommal kapcsolatos. Élvezettel olvasta el Arc poétika című paródiakötetemet, amelyben 50 magyar kortárs költőről írt verseim olvashatók. Nagy örömömre előszót is írt hozzá. Lengyel Balázs rengeteg sztorit mesélt Ottlikról, Mészöly Miklósról, Nemes Nagy Ágnesről, Szabó Magdáról, Pilinszkyről és Weöres Sándorról is.

Egy téli napon beállított “Sanyika” Domokos Mátyáshoz, a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztőjéhez. Leadta a kéziratot, s már rohant is volna tovább, de Domokos Mátyás elővett negyven gyerekrajzot, és az asztalra tette.

- Sanyika, ezeket vidd haza, s majd írj a rajzokhoz verseket!

Weöres Sándor ránézett az első képre, s ráírt négy sort. Azután vette a második rajzot, s arra is ráírt egy négysoros verset.

- De Sanyika - szólt elképedve Domokos Mátyás a húszadik lapnál - legalább vedd le a kabátodat!

Ám Weöres Sándor rá sem hederített, az asztal sarkánál állva megírta az egész verseskötetet.

 

Séta Hölderlinnel

Idézetek Friedrich Hölderlintől, Rónay László fordítása.

 

Kérdések

A nyolcvanas évek elején megérintettek Ludvig Wittgenstein gondolatai, ma már inkább Bertrand Russell kételyeivel értek egyet, aki a Tractatushoz írt előszavában így csipkelődik Wittgensteinnek azon a határozott követelményén, hogy “amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”: “Ami habozásra késztet, az az a tény, hogy Wittgenstein úr végül is megoldja, hogy egészen sokat beszéljen olyasmiről, amiről nem lehet beszélni, s így a szkeptikus olvasóban azt a benyomást kelti, mintha mégis nyílna egy kiskapu a nyelvek hierarchiáján vagy valamely más úton át.” Manfred Eigen- Ruthild Winkler: A játék (ford. Koch Sándor)

 

Mi a költészet

Első verseskötetem fülszövege. (Máshol, 1985, Magvető)

 

 

MÁSODIK FEJEZET

József Attila

 

Én rossz leszek

Witold Gombrowicz

Sylvia Plath levele

Kezdő költő koromban nagy hatással volt rám Sylvia Plath. A nyolcvanas évek depressziós hangulatához épp ilyen versek illettek. Egészen 1989-ig, amíg felmondtam a munkahelyemen, és elhatároztam, hogy soha többé nem helyezkedem el, majd próbálok szabadúszóként megélni, költészetemre rányomta bélyegét Sylvia Plath. Néhány versét férjemmel lefordítottam akkoriban, és meg is jelentettem az Új Írásban.

 

Jelentés

Mallarmé idézet.

Elutaztál

Részletek az Énekek énekéből

 

Egy mozdulat hármas oltára

Witold Gombrowicz: Ivonne, burgundi hercegnő.

 

A szellemet mocsokban...

Idézet William Shakespeare-től

 

Fekete korszak

Idézet az Új szövetségből

Áldozati ének

      Ezt a verset 1984-ben jelentettem meg a Magyar Nemzetben, de legkevésbé sem számítottam arra, hogy botrány kerekedik belőle, ráadásul az ÉS-ben. Majdnem elájultam, amikor megláttam Rákos Sándor kirohanását ellenem a páratlan oldalon. Akkoriban az Ország-Világ szerkesztőségében dolgoztam, amely a New-York palotában volt, felrohantam gyorsan a harmadik emeletre, az Új Írás szerkesztőségébe, hogy tanácsot kérjek Bihari Sándortól. Ő csak mosolygott izgatottságomon, Kalász Márton pedig nagy bölcsen Illyés Gyulát idézte: “Támadásra sohasem válaszolunk!” Engem még mindig hajtott tovább a rémület, úgy éreztem magam, mint egy betörő, akit nyakon csíptek. Lerohantam a másodikra Berkes Erzsébethez, a Magyar Nemzet versrovat-szerkesztőjéhez, aki az ő keresetlen stílusában elkezdte szidni Rákos Sándort. “Mi van? Vak ez a …?! Nem látja az idézőjelet ez a … ?! Majd én megírom ennek a …-nak!”

      S úgy is lett, Berkes leteremtette hazánk nagy költőjét, úgy harcolt értem, mint egy eszét vesztett anyatigris. Ekkor jött be a képbe váratlanul Komoróczy Géza, a legbékésebbnek látszó filosz:

      “Nagy dérrel-dúrral támadja Rákos Sándor Rapai Ágnest, Áldozati ének című verse miatt, mert a költőnő nem mondta ki vagy jelezte, hogy versszövegében Rákos egy “akkád (…) fordításának” néhány sorát idézte-variálta. Berkes Erzsébet, válaszul, már utalt arra, hogy az inkriminált versben a fordításrészletek idézőjelben szerepelnek. De a leckéztetés előtt ez az érv sem állhat meg. S Rákos Sándor végtére valóban súlyos kérdést tesz fel: “Meddig ér a költő-műfordító szerzői joga, vagy - hol kezdődik a plágium?”

      Még heteken keresztül vitatkoztak a versemről, s én - kezdő költőként -  semmi mást nem éreztem csak rettegést, azt gondoltam, ezek után egyetlen lap sem fog közölni, hiszen a napnál is világosabb, hogy tolvaj vagyok. Minek kellett nekem beleszerelmesednem a sumér-akkád költészetbe? Ezt kérdezgettem magamtól. Szerencsére Komoróczy Géza az én oldalamra állt:

“Rapai Ágnes verse valójában kollázsvers, ha úgy tetszik, montázs vagy mozaik. Ilyen szövegekben rendszerint még idézőjel sem jelzi az anyag idegen eredetét. A régiségből példaként az újasszír Gilgames-eposz, az Istar alvilágjárása és a Nergal és Ereskigal közös-azonos sorait említem csupán; ezeket Rákosnak is jól kell ismernie. Nálunk Vas István írt a jelenségről saját tapasztalataiból, a technika modern nagymestere, Eliot fordítása kapcsán. A kollázsvers mesteri építmény, s mesteri tudás kell az építőelemek felismeréséhez is. Mesteri tudás, nem pedig szájba rágó utalások. De mi történt tulajdonképpen? Egy akkád töredék magyar fordításából valaki néhány sort a saját versévé szőtt. Mint filológus csak azt mondhatom: az akkád költészet nagyobb dicsőségére. A vers eleven. Köszönet érte."

      Természetesen majd kiugrottam a bőrömből, olyan büszke voltam magamra. Csak azt nem vettem észre, hogy az engem ért támadás alkalmat adott a nagyhírű tudósnak, hogy helyére tegyen egy számára fontos, több évtizede tisztázásra váró ügyet: NEM RÁKOS SÁNDOR FORDÍTOTTA MAGYARRA AZ AGYAGTÁBLÁK ÜZENETÉT, HANEM Ő, KOMORÓCZY GÉZA!

      Illyés bölcs tanácsára akkor még hallgattam, dehogy szóltam bele hármójuk vitájába. Komoróczy Géza barátként mosolygott rám, amikor összefutottam vele az egyik irodalmi esten. Berkes Erzsébet kedvencévé váltam, mikor elrobogott mellettem, felordított: Kisfiam, írj nekem egy szép szerelmes verset! Felhívott Rákos Sándor, aki harminc éve nem mozdult ki a lakásából a fóbiája miatt, és meghívott magához teázni. Kicsit csodálkoztam, amikor megszólalt és sokatmondóan kijelentette, mi ketten rokonlelkek vagyunk.

      Sok idő eltelt azóta, de még ma sem tudom, hogyan is kell idézni. Amikor Svájcban megjelent a verseskötetem, kiadóm kötelezett arra, hogy részletes jegyzetet fűzzek verseimhez. Még Orbán Ottót - akinek neve szerepel egyik versemben - is meg kellett magyaráznom, a Balzac utcát is, sőt még a bibliai idézetek sem maradhattak jegyzet nélkül.

 

Astanoi elégiák

A kilencvenes években többször jártam Astanoban, a svájci írószövetség alkotóházában.

Werner Bucher költő, az Orte Kiadó igazgatója kiadta két könyvemet (“Séta Hölderlinnel” “Budapest…”) mindkettőt Sándor András fordította le németre.

 

HARMADIK FEJEZET

 


Hasadás

Idézet Simon Weiltől.

 

Ó, jesz!

Csoóri Sándor: Nappali Hold (1990) című esszéjében a következőt írta: "…fordított asszimilációs törekvések mutatkoznak az országban: a szabadelvű magyar zsidóság kívánja stílusban és gondolatilag "asszimilálni" a magyarságot. Ehhez olyan parlamenti dobbantót ácsolhatott magának, amilyet eddig még nem ácsolhatott soha."

Ez a nyílt antiszemita szöveg felháborította az írótársadalom nagy részét. Sorra léptünk ki az Írószövetségből, mivel a Jókai Anna vezette egyetlen írószervezet nem ítélte el Csoóri Sándort.

A népies-urbánus megosztottság mindig jelen volt a magyar irodalomban, de a Magyar Köztársaságban Csoóri antiszemita esszéje indította el azt a lavinát, amely nem tudni milyen pusztítást okozhat még.

 

 

Zsoltáros-vers

Részletek Dávid zsoltáraiból

Anyám a kiterjedt családból egyedül maradt életben Auschwitz után. 16 éves volt akkor.

 

Ének nagyanyámért

Allen Ginsberg: Kaddis Naomi Ginsbergért (ford. Eörsi István)

 

Próza

Ady Endre

 

Mint egy altató

Allen Ginsberg,

József Attila: Altató

 

Az arany tigrisben

2007-ben voltam először Prágában, egy felolvasás kapcsán.

Amikor bementünk a sörözőbe, nem vettem észre a falra függesztett figyelmeztetetést:

“Söralátétet “elvitelre” ne az asztalról vegyük el, hanem a csapostól kérjünk.”

 

 

 

NEGYEDIK FEJEZET

 

Méltó

Idézet A teremtés könyvéből.

 

Örök mondóka

Özv. Kovács Józsefné, Tera néni, Márta nővérem születése után került hozzánk, Ozoráról. Mivel anyu hónapokig nem tudott lábra állni, apu úgy döntött, hoz egy parasztasszonyt Pestre, aki majd gondoskodik a családról. Tera néni csak három dolgot szabott feltételül: 1. Főzni ne kelljen. 2. Úgy szólítsuk, hogy Tera néni, 3. Magázzuk. Tizennégy évig főzött, mosott, takarított a családra. Úgy szerettem, mintha a nagymamám lett volna. Az ő emlékének ajánlottam Örök mondóka című versemet. Mert férje az első világháborúban halt meg, fia pedig a másodikban.

Az Örök mondóka rengeteg nyelven elolvasható Esterházy Péter Harmonia Caelestisében.

 

Nincs tovább

William Blake: Tigris c. versére (Ford.: Füst Milán)

Amikor a Nincs tovább megjelent az És-ben, találkoztam Gergely Ágnessel.

  • Ugye majd kijavítod?
  • Mit? - kérdeztem ijedten.
  • A Blake idézetet nem Füst Milán fordította, hanem Szabó Lőrinc!
  • Ági, én ezt Füst Milán összes verseiben olvastam. A Feket Sas Kiadó adta ki.
  • Ugyan! - csattant föl Gergely Ágnes - harminc éve tanítom ezt a Blake verset az egyetemen. Majd nézz utána! Szabó Lőrinc a fordító!

Amikor hazamentem, megnéztem a “Tigris” összes, interneten fellelhető fordítását.

Így derült ki, hogy mindkettőnknek igaza van. Tudniillik, Füst Milán a vers első versszakát Szabó Lőrinctől vette át. (Igen, megint ez a fránya szövegmozgás!)

 

Csak száj vagyunk...

Idézet Rainer Maria Rilke-től

 

Ima szükség idején

A 38. zsoltárra

 

Az ég utánagondol...

Idézet Nikolaus Lenau-tól

 

Velünk kezdődik el

A 89. és a 90. zsoltárra

 

 

ÖTÖDIK FEJEZET

  
Népiesek és urbánusok egy dologban mindig közös nevezőre tudtak jutni. Nőügyben semmi különbség nem volt a két tábor között, egyik is, másik is évszázados előítéletekkel teli leereszkedéssel fordultak felénk. Megsimogatták a buksinkat, sőt még puszikát is kaptunk, ha jól viselkedtünk.
   
   Milyen a költőnő?
   
   1. Ledér, mint amilyennek Weöres Sándor leföstötte a Pszichében, viszont annyira azért nem tehetséges;
   2. Szemüveges, csapzott veréb, egyik hóna alatt Hegel, másik hóna alatt Pilinszky, a szíve férfiszív;
   3. Depressziós-alkoholista-kurva.
   
   Próbáltam harcba szállni ezen előítéletekkel. "Majdénmegmutatomnektek!" gyilkos indulatokkal ifjú szívemben Láng Olivérre kereszteltem át magam, s fiú álorcámban ott ragyogtam az És, a Holmi, a Mozgó Világ lapjain.

“Tisztelt Várady Szabolcs!

Nagy örömömre szolgálna, hogyha verseim elnyernék a tetszését.

Minden jót kívánva üdvözli

Láng Olivér

Budapest, 1996. júius 26.”

 

“Kedves Láng Olivér!

Nevében a láng meg a vér noha más költőt igér - a prózaian semmitmondó anyag verssé kanyarításában érzek valami jólesően latinos ízt. Ki is választottam kettőt (Szerva ott; Ivasivka tanár úr…) - ezek jönnek majd a Holmiban.

Kérem, írja meg vagy diktálja be telefonon a személyi igazolványának a számát, hogy a szerződést el tudjuk küldeni.

Üdvözlettel: Várady Szabolcs

Budapest, 1996. július 5.”

Ennek a levélnek különösen örültem. S valami győzelemfélét is éreztem, hiszen amióta verset írok, Várady Szabolcs ízlésének próbáltam leginkább megfelelni.

 

 

Mikor megszerettem

A Beszélő c. folyóirat 1996 júniusi számában erről a versről Sipulusz (Tamás Gáspár Miklós) a következőket írta:

"És, május 24. Láng Olivér koeltoe nagy bajban van. Bár értékeljük, hogy - akár Krausz Tivadar- a saját...öö...nevén mer írni,vö. Talamon Alfonz,, most mégis be kell vallanunk, hogy így dall: "A legpontosabb az, hogy előkelő volt. / Szolid, bézs plisszérozott (helyesen: plisszírozott) szoknyája passzolt / a sárga blúzhoz, csakúgy a tintakéken / tündöklő cipellőhöz, és a derékon, // mely kábé hatvan centi volt, jó szorosra / összehúzott övhöz, ez utóbbi rozsda- /barna ékszer..." No most jól értsük meg egymást: Láng koeltoe szerint előkelő az a nő, aki sárga blúzhoz világosdrapp rakott szoknyát visel - pokol! - barna övvel és kék cipővel.

Ez még a kiskundorozsmai OTP-ben is fejcsóválást idézne elő. Az sem világos, mikor látott utoljára nőt poétánk, ha azt képzeli, a mai harisnyákon is úgy szaladgálnak a szemek, mint hajdan. No de előkelő... Ráadásul "körömlakkja érett / meggyszínéhez rózsás ajakpírt varázsolt / szájára..." Brrr."

Beszélő 1996 júliusi számában válaszoltam TGM-nek:

“tisztelt baraatom stop a kiskundorozsmai oteepeeben reprezentatiiv felmeereest keesziitettem stop ime az eredmeeny mi felteetelezeeseet napnaal is feenyesebben bizonyiitja stop a dallas noeszereploeit tartjaak eloekeloenek stop most samantaarool iirok picinyke oodaat stop hiive laang oliveer koeltoe

  1. U. i. Pliszíroz! (Magyar Értelmező kéziszótár), 1972, ISBN 9630507310 + Nyelvművelő kézikönyv, 1985, ISBN 9630523507 és 8) Tehát így Egy (ein) sz. És: nem drapp! Bézs! Bézs fr., div., nyersgyapjúszínű, homokszínű, szürkéssárga! (Idegen szavak és kifejezések szótára, 1973, 130 Ft!)”

Sipulusz megjegyzése válaszomhoz:

Olivér, a drapp is homokszínű, az értelmező szótár fabatkát sem ér, a taktaszadai OTP pedig bennünket igazol.Bodor Béla (És): a “lap” verzus “oldal” vitában mi Kosztolányi, Fülep, Kodály és Illyés mellett állunk. Sok szeretettel üdv. Sipulusz (NB. Nem “u. i.”, hanem “ui.”)

 

Jaj, Máriával!

Lázáry René Sándor (KAF)

 

Ivasivka tanár úr éneket tanított

Berzsenyi Dániel

 

Panel-vers

Omar Khajjám: Rubáíját

 

 

HATODIK FEJEZET

 

Apám szegényparaszt családban született, a Somogy megyei Kányán. Ő volt a kilencedik, a legkisebb gyerek. S ahogy a népmesékben történni szokott, a legkisebb vitte a legtöbbre.

Részlet a Rapai családfát kutatók íméljeiből:

2007/06/26, 01:49:15

Rapai Barnabás: családfa

Üdvözlök minden kedves rokont!!

 

  


 
   

 

2007/09/13, 18:26:10

kozakp: Re: családfa

Üdvözlet!

Az apai nagymamámat Rapai Ilonának hívták. 1907-ben született (most lett volna 100 éves) és 1965-ben halt meg.

Heten voltak testvérek: négy leány: Ilona, Emma, Mária, Rózsi és három fiú: Dezsô, Mihály, Vilmos. De nem tudok róluk semmit!

A családi hagyomány szerint somogyi eredetűek a Rapaiak, s ha nem magyarosítottak, akkor minden Rapai valamilyen fokon rokon. (Legalábbis a nagymamám ezt mondta, de persze ez sem biztos)

Üdv.

K. P.

 

  

 

 

 
   

 

2008/01/24, 22:13:09

Rapai Ágnes: Re: családfa

Nagyapám Rapai Mihály a somogy megyei Kánya faluban élt. 1964-ben halt meg, 94 éves korában. Talán rokonok vagyunk.

 

  

 

 

 
   

 

2008/01/25, 09:58:05

Kozák Péter: Re: családfa

Kedves Ágnes!

Valószínűleg rokonok lehetünk. Nagymamám, Rapai Ilona Nyim községből való (ez is a tabi járásban van, akárcsak Kányapuszta.) Az ő édesapját Rapai Mihálynak hívták! Bár a család úgy tudja, hogy már az 1940-es években meghalt (de lehet, hogy csak eltűnt).
A családban egyébként több Rapai Mihályról is tudtak. Az nem legenda, hogy volt egy Rapai Mihály csizmadiamester a pesti Kalap utcában (ma: Irányi utca). A Vasárnapi Ujság is beszámolt arról, hogy az 1870-es években velocipéden Párizsba hajtott, s hazatérése után a cégérébe a velocipédet is beletette. Persze azt nem tudom, hogy milyen rokonság lehet a Rapai Mihályok között, talán ebben is tud segíteni!

Üdvözlettel:

Kozák Péter

 

  

 

 

 
   

 

2008/01/25, 12:56:52

Rapai Ágnes

Valaki már jelentkezett nálam egy éve, sajnos a nevére nem emlékszem, aki - valami dinnyési ágat is emlegetett - azt állította, hogy egyik ősünk Buda ostrománál olyan kitűnően harcolt, hogy megkapta a kisnemesi rangot. Nővérem egyik munkatársa is foglalkozott a Rapai családfával, ő megesküdött rá, hogy Erdélyből származik a család.

 

  

 

 

 
   

 

2008/01/26, 11:13:04

Rapai Ágnes: család

Utánanéztem a noteszomban, Mihály nagyapám három fiútestvére, Pál, József és Ferenc Amerikába mentek a gazdasági válság idején, itthon maradt egy lánytestvére, Teréz.

 

  

 

 

 
   

 

2008/01/27, 14:25:22

Kozák Péter : Re: család

Kedves Ágnes!

Sajnos a család nem tud szinte semmit arról a Rapai Mihályról, aki a nagymamám édesapja volt, csak annyit, hogy valószínüleg több testvére lehetett és leszármazottai a tabi járás (= kistérség) községeiben és talán Tolnában élhettek. (Talán első) feleségét Kiss Máriának hívták, ő volt az én dédanyám (az apám nagyanyja), igen magas kort élt meg, 1945 után halt meg. Az apám őt már személyesen ismerte.
A család esetleges erdélyi kapcsolatairól nincsenek adataink, de az valószínü, hogy nem nemesek a Rapaiak (bár több helyen Rappai, sőt Rappaynak is írták a családot)
Az biztos, hogy igen kiterjedt család volt, családtagonként 5-6 testvérrel.

Üdvözlettel:

K. P.
U. i.: elnézést a karakterekért, otthon Macintosh-gépem van!

 

  

 

 

 
   

 

2008/01/28, 21:23:11

Rapai Barnabás: Hajrá

Örülök, hogy érdeklődést tapasztalok. Ajánlanám figyelmetekbe az iwiw-et. Rappay Rappai néven már 91-en vagyunk:)

 

  

 

 

 
   

 

2008/01/29, 11:28:51

Kozák Péter: család

Kedves Barnabás!

Természetesen tudok az IWIW-ről, az ott lévő Rappay (i) oldalról. Tudomásom szerint azonban a Rapai család nem rokona a Rappai(y) családnak, jóllehet apai nagymamám családja egyes tagjait a korabeli helyesírási bizonytalanság miatt többféleképpen is írták.
Mint írtam, a Rapaiak zömmel Somogy megyeiek, ill. a család egyes ágai Tolna megyében (Szekszárd) környékén is megtalálhatóak.

Üdvözlettel:

K. P.

 

  

 

 

 
   

 

2008/05/07, 23:05:55

RapaiJ: Re: családfa

Sárosd ,Aba , Sárkeresztúr területén is nagyszámú Rapai él.
Az Erdély vonal igaznak tünik mivel dokumentum került elő
egy jobbágy felszabadításról ami 1622 -ben történt ott és
Rapai Anna volt a "felszabadító". Rapai Ágnes költővel én
váltottam e-mailt egy éve kb. Üdv mindenkinek !

Rapai József

 

  

 

 

 
   

 

 

Balatonszentgyörgyi lapok

Ebben a vesrsciklusban az alábbi művekből és szerzőktől idézek:

Teremtés könyve,

Heinrich Heine,

Agyagtáblák üzenete (Sumér-akkád költészet) Komoróczi Géza nyersfordítása alapján fordította Rákos Sándor.

Vörösmarty Mihály: Előszó.

 

A szép egyhangúság

Tóth Krisztinától idézek.

 

Mángorol széllel és esővel

Takáts Gyula: Élővé zöldülő című versére

 

Rheumatoid arthritis

Tompa Mihály: A gólyához

HETEDIK FEJEZET

 

 

A nyolcadik szoba

A versek megszületésére nagy hatással volt Ted Hughes: Varjú című kötete (fordította Báthory Csaba).

Gozlán Dzsamila

Kormos István: Mörrenmorcogi Micó című versére

 

Aki fázik vacogjon, Házasodik a csiga, Téli mondóka

Mindhárom verset mondókából csináltam.

 

 

Atti verse

A fiam nyolc éves korában írt néhány verset. Amikor ezt a művét elolvastam, felkiáltottam: megszületett a második Weöres Sándor! Atti azonban válaszával lelombozott:

  • Nem akarok költő lenni. Mert verset írni túl könnyű!

 

Elkapott a hév

Radnóti Miklóstól idézek.

 

Keverem-kavarom

Petri György

 

A nyolcadik szoba

A napló-versek megszületésére nagy hatással volt Ted Hughes: Varjú című kötete (fordította Báthory Csaba).

 

Ajándék

Oscar Wilde idézet.

 

Kalapom-pom-pom-pom

Kurdi Imre soraira

 

Bérlet

Juhász Gyula

 

Visszanézek félutamból

“Elindultam szép hazámból” című csángó énekre




 Főoldal