Rapai Ágnes: HORZSOLÁS A szavak egyesülése Babilon Aranyeső Tavaszi utazás "Fellázadt játékszerek" Már nem vagy ott Gyerekkor Ének nagyanyámért Kínai agyagkatonák Tó Kilencedik hónap Sárga gyűrűkkel "Dal a rózsatôrôl" Alig érezhetô Mit akar tőlem Ki fedezhet fel Misztikus Hirtelen elfáradtam Láthattam zuhanásod Hogy a gonosztól megszabadíts Áhítat Judit Jól van Láz Elbocsátás Miért és hová A tárgyak is közönnyel Semmibe-oszlás A fény zuhanva Itt csupa ellentét Levél Határ Fekete korszak     A szavak egyesülése Ha a tájak mögötti tájra eljutunk, és gondolatainkról - mennyi nehéz kő! - lesöpri valami titokzatos ecset az élet porát, heverünk szemérmetlenül, önmagunkhoz mind közelebb, egy valódi mozdulatlanságban, és húnyt szemmel elszálló mítoszainkat látjuk - tovalengve hadd lobogjanak! - és zajtalan kattan a zár, becsukódva ájulatunkba az idegenektől érintetlenek leszünk, oldalaink egymáshoz nyomódnak, békés orgiában egyesülnek szavaink, minek, kitől kérdeznénk bármit, ha meztelen testünkre meztelen betűink simulnak. Babilon Összeolvadna bár ezzel a sok húron pendülő zenével, csodaváró lobogással tömérdek, ártó indulatom, és szorongó énekem csak lágyan, mintha óvatos ujjak szaladnának ékírásos kőtáblán, sodródnék öntudatlan valami mesében épült város főterére, ahol kék falakkal csengne össze a tekintet, és kék árnyak visszhangja takarna, lennék kiűzve, fűzve suttogásra szavaim, sorsotokra életem. tudom, hazaérnék. Aranyeső Nyéki Károlynak itt áll a páfrány és a fenyő mellett a rozsdaszín váza teli vízzel mintha ágaskodnának a sárga virágok kíváncsi szemük a sötétítőfüggönyt s a kínai naptárból kivágott festényt fürkészi a képen hömpölygő folyam sziklák és elgyötört fák odafönt vöröslő hegyek ormán roskatag árva kolostor most nem van Gogh napraforgói jutnak eszembe ilyenkor aranyesők nyílnak a Surányi úton gyöngéd fények cseppjei hullnak a földre és látni a Tettye égbe száguldó házait a Széchenyi téren gunnyasztó zöldhátú dzsámit csigaház volt nekünk ez a város könnyű biztonságot adó napjainkat vittük az arnyesős márciusban Allen Ginsberg Üvöltését üvöltöttük és Camus Sartre Mauriac József Attila Nagy László kicsinyei rohantak a szűk utcákon lobogó hajjal meg-megbotolva eszmék buktatóin és elindultunk a várost hátrahagyva emlékeinket letettük meg felvettük kitárva új utaknak domboknak arcoknak éveknek bebarangoltuk egymás lelkét most itt áll ez a rózsdaszín váza és sárga virágok lesnek átlátnak rajtunk és tekintetünk csupa kérdés Tavaszi utazás Ilyen lehet a várakozás Kiégett tekintetbôl sokfejű sárkány okádja a füstöt Lovak ágaskodnak Megkínzott balerínák Ablak szárnya leng Szemek Szemek Madárrá röppenők Pörög a kék a zöld Pörög Tegnap az égen gömbölyű fény villant zuhanva hirtelen kialudt A cukrászda asztalára krémest raknak Posta Ofotért Ápisz Apollinaire a fehér lövészárkot egy lágytojáshoz hasonlítja Mások máshoz Hölgyeim Uraim A világ : virágbolt Ez a virág-világ hasonlat nagyon jól kibontható A logika finom mint egy altató A hetes majdnem elvisz hazáig Kertes házak mellett kopogok és kutyák ugatnak Most azt kéne zöldre festeni mondja az asszony s a kerítés felé néz a férfi meg bólint tavasz van de a hó telehullja a képzeletet Jövôre ugye elutazunk Na'Conxypanba "Fellázadt játékszerek" Pókhákónak reszketése Árnyon lépünk imbolyogva Indulata szétfröccsenő Háborodott léttelennek Műanyagkar lendül éppen Kaucsukarc dühtől vörös Kóchajamban művirág Letakartak ezer éve Csipkerózsa takarónak Portól hímes fejkendőnek Moccanása lebbenése Szédült-rémes villogása Hosszúra nyúlt álom alól Dúlva-fúlva előbújunk Szájunk nyitjuk hogy felébredj Acsarkodó zsémbes népség Kiáltozhatsz hangtalanul ellenséges ártó lények Csontfehéren honnan jöttök Mily országban tündököltök Köhintéstek mormogástok Fékeveszett ordítástok Úgysem hallja senki sem Szétporladó vén karokkal Ráncosképű álmotokkal Kajánkodó őrült szemmel Nyirkoshátú félelemmel Hová léptek mily porondra Kihúnyt süket csillagoknak Páncélhátán mért csörtettek Vakok előtt megvakultan Mért lázadtok oly vadul Már nem vagy ott Már nem vagy ott, ahol vagy, csak elragadtatott testek között fénylesz, talán megváltásodért, a mohó és idegen tér szorításában; mint préselt szirmokat, gerjedelemmel szemlél majd, ki gyötrelemért eped, élménnyé lényegülsz, mit nem koptat megszokás, pompázatos, szinte leven, már emlék sem lehet kutató nézése szeretteidnek, gépiesen emelkedő kezük simogatásra, a rádterített takaró alatt már nem Te vagy. Gyerekkor A pillanat tükrösre dörzsölt parkettjén csúszkál. A szálkás fényen. Rémületében Néha felsikolt. Voltaképpen egy öreg fotelben ül. Maga elé meredten. A nagyok mézes-mázos kórusa szétloccsan, a teret elöntve. "HÁTNEMEGYCUKORPOFA??? ÉDESÉDESÉDES!!!" Ki láthatna oda, abba a csöndbe, hol ő már réges- rég hozzávénült a múlthoz? Ének nagyanyámért I Ülök a sámlin, negyvennégy nyarán, a szemeddel nézem suszter nagyapámat. Eltűntél emlékeiddel, könyveid nélkül, különös most rád gondolni, nem ismertelek. Honnan indultatok? Mennyi halottat vezettél az új hazáig félretaposott cipődben? A Tate Galleryben lelkek trófeáit láttam. Hadd meséljek neked az elhagyatottságról, arról, hogy minden múzeum temetőszagú. Rohantam sápadtan a termeken át, láttam, szeretteim sírjai elgazosodtak. A halálról énekel minden halhatatlan. Mondatokat szakít az emlékezetből, a versek vázáiban hadd pompázzanak. Könyvtárainkban milliárd csendélet. II Tegnapelőtt kórházba mentem. Füstszínű felhőből néztél le rám. A kékes homályban pocakos doktor szemüvege villant. Forduljon balra! A fehér péptől émelyegni kezdtem, és arra gondoltam, nagyon szomorú lehet, aki belém lát. Rémületes ricsajt csaptok odabent: edényeket, ágyneműt, ruhát cipeltek, épül a házatok, hogy majd leégjen, születtek és sírtok, születtek és sírtok. Ó, a természetes halál elfordult tőled is, becsapottan, mint egy megcsalt szerető. Kezével nem érintette sűrű, fekete hajadat, szájával nem érintette érzéki ajkadat, nem simogatta gyöngyöző homlokod. A Te sírod ott domborul a szürke felhôben, Európa, Ázsia, Afrika; Amerika, Óceánia egén. III Most ide képzellek a Blaha Lujza térre, ahol szikrázik a nap a csoszogó, dagadt lábakon, a télikabátok, hamuszín arcok ráncain, a lyukas kötött kesztyűkön, a mocskos nejlonszatyrok MALÉV, SKÁLA feliratain. Vajon hava mennek az öregek? Hátuk mögött mocsarak és piramisok. Meg-megcsúszva a síkos járdán vonszolódnak a metró felé, hogy az aluljáróban magukba szívják a Jóisten savanykás leheletét. Látod, közöttük kereslek Téged. Pedig fiatalon repülsz az űrön át, emléktelen képzeletemben. Verseimben világolsz örökké, Te nyughatatlan, sárga csillag. (A versben Allen Ginsberg idézetek vannak.) Kínai agyagkatonák Mintha tudnák, hosszú még az út. Valaki eltakarította előlük a lét hangjait. Odadobva harangbongás, szétpattanó övek meleg zaja, formás és cseréppé tört beszéd, szárnysuhogás, vízcsobogás. Menetelnek a mozdulatlanok. Merev lábbal. Szétloccsant koponyával. Felkoncolva. Agyontaposva. Fess ruhában. Harcrakészen. Hihetetlen - a holt anyagból valaki kinéz. A pillantásra agyagszem zárul. Hallatlan, gyilkos csönd. Tó Weörös Sándor emlékének A forró homok fölött összegyűlve képre kép hajol - ahol sárgán szikrázik a parkett, s a fehér égre függesztett világ - mely csupa kék hívás - falánk ajkunkat vonzva vetkezik; Színei hulltán meglepetten hiába álltunk, a tág fenséges térség mindent magába szív, bomolva ruhákból tűnik a való, a légbe visszasüllyed - végenincs hajóba merül a tó; Káprázat éget, míg vonaglanak halványan a foltok, a forró sárga fölött összegyűlve, részhez rész nyomul, egésszé gyűrődik a forma, hogy csobogva szédüljön a fehér rétegekbe; És ődönghet megint szemközt a szavakkal, mik csábulva röpítik, s iszonnyal ledobják, ki tébolyultan kullog odalent a napban; Szétszórni bármi undort, kapkodva tiszta tó felé, és inni egy végtelen szomjúság után - bár zárulna be e puszta tér - s nem maradna semmi; Vagy fordulna inkább vissza, hol az irónia csermelye csobog, mi lent van hirtelen az égen átlobog, s maga lesz a fennség; Mallarmé kockát dobott, sorsát megtalálta, a hegyre ment Eliot, átkot szórva széjjel, körötte sivatag, fölötte a tó; A forró homok szélén képre kép zuhog, zajongva, homálylón tolongnak az évek, s a fehér égre függesztett világ, mire csak legyintenek, puszta forma, a legvalóbb való. Kilencedik hónap Fiamnak, Nyéki Attilának Ott ültem mellettük, kortyoltam a kávét, néztem a férfit, aki felolvasott, hűs fuvalomban a hangok szanaszét röppentek, a szétzilált gondolatot hajában koszorúval csak a langyos szél birtokolta; különös, vágytalan érintés volt az, de a lappangó csendből hirtelen kiáradt folyamban a dal, majd tovaömlött a tapétán, a bútorokon és az arcokon, és tündökölt, visszhangzott mindenen; szinte nem voltam már, olyan féktelen zuhatagként zengett a nyugalom, olyan mélyből fakadt, mi bűntelen. Sárga gyűrűkkel Kútba vetettem rejtekező Szűntelen hulló álmodozó Éjhűvös ölben csobban a nap Sárga gyűrűkkel zengedező Öt karikája egyre nagyobb Öt zene hallik körbekering Áttüzesülve dalba csavar Bolydul a felszín révedezőn Nyílik a szempár tárul az út Összeborulnak hegy meg a domb Összeborulva rejtekezőn Lüktet a zsongón ébredező Indul a hang és indul a szín Iz simogatja illatodat Sárga gyűrűkkel zengedező Éjhűvös ölben csobban a nap Öt karikája mind a tiéd Öt zene gyűrűz csillagosan Kútba vetettem fényesedő Csend csitulása dalt rügyező "Dal a rózsatôrôl" A gyengédséget üres lelkedre ragasztotta egy angyali kéz, s most káprázatos vagy, mint egy plakát, hadd időzzenek néhány percre, összefont kézzel, széttárt karokkal, akik majd az égbe veszve tán vígasztalódnak, hadd fonódjon dallamuk, mit tétován cipelnek kínlódva a lassú idôben, hol felépül torz maszkjaik tégláiból otthonuk, s zengve, roppanva hadd színezze szimfóniádat mind az átélt s a még átélhető - mert bármi tekintet, hegedűszó, zongora, üstdob neked szól, és nyári eső a te füleidnek, és egymáshoz mind hasonlít, ki színed elé járul, míg le nem tép egy angyali kéz Alig érezhetô selymes szabadság ez alig érezhetô könnyű nyári ruha mit fogvacogva próbálsz ezen a nyirkos éjjelen illeghetsz lúdbőrző testtel a tükör előtt tipeghetsz odakint a hóban ennyi bájjal akár tánc- ra perdülhetnél hívhatnád a könnyű szavakba tekert hol- takat megbeszélnél velük egy randevút hisz úgyis csak velük társalogsz kik fehér dunna alatt tán most is for- golódva rikácsolnak őrjöngnek szelíden motyognak mondják a magukét hát figyelj vála- szolj és reménykedj tán nemsokára mások is követnek tán fordul az évszak Mit akar tőlem mit akar tőlem még szegény- ségemet is feldúlja ezt az agyonhordott ruháimmal de- geszre tömött ócska útitás- kát egykedvűen kotorászik mintha kábulatban merev mo- sollyal kiemelve ezt-azt rongyos selyemruhát ütött- kopott farmert a zsebek mé- lyére nyúl mindent kifordít érzéketlen ábrázata elnagyolt szoborfej majd aléltan csóko- lom csicsergek visongok mu- száj lesz elkápráztatni s meglátod kizökken rám emeli szemét mintha férfi volna és megragadom őt és hozzásimulok a csizmáját fényesítem lehele- temmel majd lealjasulok hogy ne kelljen látnom Ki fedezhet fel hóna alatt a lázmérővel járkál föl-le föl-le hát micsoda csen- det bolygatnak szavaim mikor a forró ürességbe ágyazottan már úgy vagyok csordultig magammal hogy nem tudhatom ki használ fel engem és miért hiszen per- szelődve a kiszabott léthez sur- lódva már mindenképp úgy ér- zem csak üvegnyelvtanba zárt ragyogás vagyok valaki eszköze s csak kényszerűségbôl mutatom a veszélyt de olyan tehetetlen akár egy tiltótábla mit az út szélére raktak hol ellepi a gyom pedig hogy rámtekintsenek igen azt kívánnam a félelmükben kell itt tündökölni Misztikus szinte hallottam ordított odalent elkeseredve dön- gette az ajtót ódon szo- bákban sípolt a sötét és füst szoptatta a tátogó ré- seket nem mertem lemenni fé- lelmem legyőzve a súlyos falak közt moccanatlan áll- tam      átlendülve végre der- medtségemen remegőn lép- tem a zárt ajtó elé őrjöng- ve ütöttem a vértől ittasul- tat de tudtam nem jöhet oda- fentről senki hiába nyöször- gök várva magamra Hirtelen elfáradtam hirtelen elfáradtam a feltolakvó képek egymásra csorrannak és ma- szatos szürkeség lesz mi előbb még ideges lüktetés könnyű ének volt bennem így ellengni sodrától a szélnek mely hidegen gurul nagy udvarával s rombol eggyé korhadt ágat gyümölcsöt és áthatol feltö- retlen emlékem így szétzilálódjon ami volt és vesszen el egészen valahol messze a vízesés morajú ürességben hol minden megdejtett szavam alámerül Láthattam zuhanásod én láthattam zuhanásod és porrá pusztulásom pedig gondolhattam jó lesz ily gazdagon belőled tekinteni szerteszét ki szikla vol- tam s máris szemedben tün- dököl nézésem én belőled tekintettem adóra és vevő- re de ennyi változást már nem bírhattam el hisz lát- nom kellett lábad elé mint görgetem köveimet hogy meg- kapaszkodhass és látnom kel- lett zuhanásod porrá pusztu- lásom Hogy a gonosztól megszabadíts hogy a gonosztól megszabadíts azt nem akarom csak látogasson egyre gyakrabban isten bizony úgy megnyílok elötte oly adako- zón csaknem szétpattanok szol- gaibb leszek bármely tárgynál én szakadatlan csillogni szeret- nék katedrálisként igézni és ígérni kimerülésig mindegyre to- vább míg csodálatommal eltelik remegve s bennem majd nyugvó- pontra talál csak ő emelhet föl hisz láttam akiket otthagyott rossz játékként hányódnak szer- teszét nem éreznek semmit az elkülönítettek nem frissülnek fel és nem merülnek ki ők pár- náik között olyan elhagyottak mint a gyógyíthatatlanok Áhítat az érzelem karavánútjain nyomukat izzó homok takarja messzire vándoroltak a mondatok te istennel összebilincselt örök tudás kit nem fenyegethet már szédület nem hatolhatsz a felkínálkozó szavakba csend prófétája fagyosan ülhetsz buddha pózodban elmerenghetsz csak ujjaimmal meztelen karodat simogassam szobor arcodat nézzem szótlanul ajkam nedves legyen zilálódjon lángolva merô költé- szetté a testem némán halhatat- lanul Judit hamut szórnak fejükre a gyászba öltözettek mily áram sodra viszi bűneinket mikbe úgy kapaszkodnak akárha fuldoklók e hívás önnön dicséretüket zengi könyörgés ká- romlás itt boldogítobb bármi tett- nél én szórakozottan fölfedem ve- zeklőruhámat testemet drága kenet- tel bekenem hajam elrendezem az öröm leplébe öltözöm csalfa nyel- vemmel sebezni fogok csípőmet rin- gatva bűbájosan igézek meztelen combjaimat kitárom önfeledten hogy vétkemmel a cinkosuk lehessek hogy hamut szórhassak bűnös fejemre Jól van jól van gyönyörködj a láthatat- lanban ujjongj térdre ereszkedve hadard el bűneid könnyebbülj meg gondolj meghittséget hidd el hogy te is lehetsz még szent hidd azt hogy az ábécéből ostort fonhatsz és kacsints az ég felé miközben csípős suhintásaid alatt megvonaglik a tested és remélj magadnak csendes öregséget hogy gyengülő szemeddel mégiscsak látva látsz addig meg gyönyörködj a láthatatlanban imádd teremtmé- nyedet szeretkezz a sosemvolt lénnyel simogasd magad a kéjig azután zokogj gyónd meg bűneid hidd el szorongva nézlek de nincs bocsánat Láz szárítókötélen lobogó ruháknak minek a mozgás kavicsnak kristálynak asztalomon egy ébenarcú férfi állhatatos régi kezekre bámul a kifaragott fejben meddig tolonghat apja gondolta gondolat és másé parkettát csiszolnak barát jön postás csapzott szôke asszony a távfűtőművektől mennyi torlódik ott fekete tekintet visszfénye eszmének ürességnek forrásánál csendnek harsonák dalolnak adatik szorongás vétetik rémület mikor a semmi nyújtózkodni kezdett susogni és zúgni önelégedetten s burkából kitört szökellt a magasba ércesen elhalón támasztva eget szikrázó tömérdek levegőt repülni sisteregni szállni bealkonyulni s mintegy tévedésből megint világlani tükrözni és várni várni és tükrözni Elbocsátás hát legyen tiéd a föld te gőgös hallgatás ki tükörképem voltál kire most hiába néznék kavargásom a zengéssel betelt mit áradni belőled hallottam mert túl közel általad jutott ki most futni próbál hisz önmaga peremére pende- rült s lehántott maszkjait hátra- hagyva csak az elsimult mélység csöndjére vágyik legyen tiéd a fény érzéketlen csorogjon arcodon mint a szenteltvíz hajlítsd magadhoz a fogékony napraforgót legyen tiéd az ég emeld fel magadhoz madaraidat ki szinte ellenségem voltál ennyi kinccsel hagylak itt halott Miért és hová szököm a kidöntött időből hol rikoltva zuhannak bomlott szir- mok fölszszabadult helyszínek ma- radékát figyelhetem tudóskodó képpel sárga drapéria száll könyvek és páfrány jobbra álló- lámpa arcok arcok miért és hová hogyha kifutni innen nem lehet majd egy új lét káprázatában terepem felmérve rám szakad a zöld csönd elmélázgatok s dol- gomhoz látva fűrész becéz törzset jaj én már napot is holdat is zúgó lombnak látok A tárgyak is közönnyel hisz én sem ismertem senkit az angyalok rendjéből nem szólított senki a tárgyak közönnyel látták jöttömet minden szoba kiürült tekintet az élet nem moccan gipszbe feszítve ájultan fekszik az ég lásd ilyen némán kell fi- gyelni betegszobák felől mi- féle nesz jöhet én félek a frissenmosott lepedő szagától Semmibe-oszlás jó lenne hinni hogy az érzés semmibe-oszlás elhalványulna ez az izgatott csupaszín szi- várvány odafönt hát én ennyi indulatommal ezerszer halálba térve feküdnék majd a közöny visszahívna ó éltetô üresség s akkor megint itt lépkednék köztetek unottan lustán mint egy görög istennő mennék az ápiszba indigóért az ábécében mirelit zöldbabot kávét kenye- ret vajat tejfölt vásárolnék s a buszra várakozva megtelne sorstalan arcotokkal két szemem A fény zuhanva a kizökkent idô plüssdíványra ömlik vad táncot járnak nyerí- tő lovak meztelen ücsörgő fér- fiak zenélnek elszálló nyírfá- hoz nővérek simulnak csapzott madarak vijjogását hallom ka- vicsasszonyoknak néma ordítását mi átkozottul itt volt szerte- széled már nincs sehol jaj fel- robbant az árnyék a fény zuhan- va les csőrébe ránt Itt csupa ellentét mi már nem csodálhatjuk meg azokat a házakat mikről a te éneked szólt itt csupa ellen- tét didergés fogadna jóslatod valóság nem csobbanna lelkeden az áhítat mi istenes szavakat merítene s meghitt békében nem motyognál versengve a tolakvó reményvesztettséggel mit le- küzdeni csak egy pillanat műve volna naponta százszor nem pottyannál a földre hogy század- szor is fölpattanj nem filozo- fálnál mozgásról és erőről mert romba dőlt a színtér mert nem hallgatna senki mert felállni már nem volna miért Levél lement a nap elcsitultál bennem már nem ijeszt pillantásod nem ébreszt reményt késő van sötét van csend van mikor először ta- lálkoztunk úgy éreztem megtudhatok rólad valamit amit nem tudok mert nagyon hinni akartam s amikor az utcán sétáltunk és késôbb is valahányszor hallgattalak úgy tet- szett elvezetsz engem az ismeretle- nig és el vezettél csakhogy utun- kat mindig más irányba fordítottad szinte észre se vettem már hozzám értünk s érintésünk nyomán egyre bizonytalanabb lett az eredeti szán- dék hogy megismerjelek és túlontúl veszélyes hogy magamba lássak Határ ékszereim nélkül társat hát- rahagyva a legvégső határig könnyű léptekkel megyek nem fontolva semmit únt ruháimat gondolataimat a szobában az utcán a téren eldobáltam kö- zönséges ölbe hullt megannyi kedvesem ott magasztos alan- tassal egykedvűn összeérhet a valódi ligetben úgyis a sem- mit ragyogtatva zizegve és hull- va minden levél mikor az álmok gúnyos fölénye sóbálvánnyá der- med nem nézek vissza a végső határig elmegyek hol ledőlni jó lesz és aludni aludni aludni aludni Fekete korszak tarts vissza magamtól ennyi odaadástól én visszarettenek a játékosságot akaratomon túldobta valami kéz Ó tenger Ó este Ó áradó jövendő ily szavakkal rejtőzni hidd el túl prófétás volna                              s ha el- pepecselnék az apró részletek- kel úgy ragaszkodva a valóság- hoz mint egy kényelmes fotel- hoz             vagy hazudnék dörgölőzve magamhoz csiklandoznám önnön jóságomat mígnem a glóriás gyönyörben végleg elmerülnék álom-pityókásan szertelen- szomjasan kortyolgatnám a bódí- tó bűnt             erős lennék mint ama kisded ki bölcsöjéből kimászott és végzett a rút betolakodóval mint csatában vívó ki fedetlen fővel száll szembe a vérszomjas ellenel             s oly alázatos mint Ő ki rászedetvén az Ő gonoszai ál- tal ruháitól megfosztaték és megostoroztaték keresztre fel- szögelteték mint denevér a pajta ajtajára s ott kiszárasz- tatott aki eltemette magát fel- emelkedett alászálla a pokolra felméne a mennyekbe                              és ott ül mindmáig tulajdon magának jobbján és eljövendô lesz ítél- ni eleveneket és holtakat mi- dőn az elevenek már holtak                              de én ennyi odaadástól istenem hogy viszolygok                              te aki itt heversz a lábaimnál tarts vissza ma- gamtól hisz bármit mondanék a halottat gyaláznám ámen (A versben idézek a Bibliából)  Főoldal