„Mi a költészet?
A rím? A ritmus? A kép? A szerkezet? A látomások logikus rendje?
Talán az indulat, a képzelet hangokká, szavakká, mondatokká változása?
A hit felülkerekedése a hitetlenségen?
A halálfélelem erőfeszítése, hogy leküzdje önmagát?
Játék?
Mesterség?
Az ihlet pillanata? A megvilágosodásé?
Az a perc, amikor már minden halogatható, csak igazunk kimondása halaszthatatlan?
Menekülés a világtól, vagy épp ellenkezőleg – tudatos beavatkozás a világ dolgaiba?
Szolgálat?
Kiszolgáltatottság?
Végső soron minden költő ezekre a kérdésekre keresi a választ. Mert azt hiszem, aki nem keresi, az nem költő, aki pedig válaszolni tud, nem ír többé verset.”
(Rapai Ágnes)
Éjszakát vásárolok
lepattog a levegő
a földről öreg
fazékról a zománc
hát így is ki
lehet fejezni nem
éppen kielégítően
mondta egy bölcs
költő és aztán még ezt-azt
egy kis fehéret némi
ezüsttel elkevernék
hogy vakítson látjá-
tok ilyen világosság
ütközik tekintetemnek
mondanám de egyik el-
ment az iskolába má-
sik számítógépekkel
társalog pedig a leg-
rejtettebb lények is
előbújnak sütkérezni
a fehér papíron már
elhagynám őket és csak
kiabálnék mint egy
ószeres hogy éjszakát
vásárolok és a zárt
ablakok mögül csak va-
kító függönyök lesel-
kednének hát valahogy
így
Ablak
Érintetlen vagyok.
Most jó lenne pókfonal.
Néhány esőcsepp a kényes felületen.
Vagy jönne az ingerült hajnal,
és lennék elviselhetetlen.
És csak kialvatlan képemet látná.
Vagy tekintetem összeforrna egy
befelé bámuló szemmel: a nappal.
Mert már nem vigasztal, hogy a vén
tölgy idővel rigócsonttá szerveződik.
S az erdőben megsebzett őz egy szőlő-
fürtben újra eszmél.
Gulácsy-táj
pedig este
még körülvettek
itt ültek ernyedt
tagjaikkal
időnként motyogtak
gyújtogattak
reszketeg idéztek
szellemet
szorongva járkáltak
dermedt képpel
mindegyik kezében
gyertya hajlott
fölkapaszkodtak
lengő kötélre
hamvukba szöktek
nemsokára
szaporán lépkedtek
föl-le
föl-le
percegő lépcsőt
nyikorgattak
pedig este
még mind itt voltak
csoszogó léptük
szinte súrolt
sarokból lestek
szuszogva nyögve
vén bohocók
vásári maszkban
tengermély harang
görbülő hangja
sok nyurga árnyék
szorítva fénybe
köd-sikátorban
mennyi ember
mindegyik kezében
gyertya olvad
fölkapaszkodnak
szálkás kötélre
nyirkos padlóman
szertekúsznak
sürögnek-forognak
fül-le
föl-le
roskatag lépcsőn
botladoznak
Délidő"Vetkőzni vágy a lelkünk, mert tenger az
ég most és part a világ..."
az elnyújtozó forró meztelenség
ott lüktetett a habzó levegőben
emelt zuhant betöltött még erősen
markolt hogy leejtsen lobogva testén
ültem egy fölmeredő fénylő alak
valami játékos szent esztelenség
hullámzott tolultak magasba fensé-
ges hangzásban rajzó áttetsző halak
már ellökött még engedett magamhoz
amint sodort átszűrődött arcomon
és megérkezett de tudtam nincs jelen
akkor hirtelen hozzáért a naphoz
a part elsötétült és fentről korom
hullt szemhéja mögött megpihent szemem
A nimfa éneke
Fölszabadult patakok ragyogásában,
fenyők levelén, madárszemű
tölgyek ráncaiba húzódva,
füvek illata és megújulásba lengető
fény; a néma zene szava,
halak uszonya, korallok ujjai,
kirajzó képzelet vagyok, tűzszalag,
bekerítem a rétet, dombokat.
Égjen, sercegjen belül és fájjon,
felemelt kezem, magamat bántom.
Homálymanna hull,
- mögöttem, előttem fordított éden -
jóllakat, már semmit nem látok.
Ragadozó ingereken túl, az öntudatlan
dallamot átörökítő kottáit bújva,
születőben, eltünőben, alázatosok
lábnyomában.
Lüktető folyammal bolyongó csodában,
fenyők levelén, kiszolgáltatott tölgyek
sebe vagyok s a harkály nyelve, füvek
illata és megújulásba lengető fény, a
néma zene szava, egy parttalan haza.
Szabadíts meg!
Variáció egy Nemes Nagy Ágnes-témára
"Sose láttam ilyen éjet
Feketénél feketébbet"
Mintha gondom súlyos ága
Lehajolna mélybe zárna
Űz az úton át a réten
Mintha fegyver a kezében
Zúg az árnyék összerombol
Éj ölében éj dorombol
Sose láttam ilyen álmot
Sose féltem íly nagy árkot
Hol a penge érbe kóstol
"Szabadíts meg a gonosztól"
Balaton, 1980
Hát ennyi az eszelős forrás,
a halhatatlan ennyi csak!
Mielőtt tömbbé fagyok, bár lobogó
ágaskodás fonódna belém, szegődne társamul;
csőre-vesztett varjak zuhognak:
képzelt nyújtózásom pelyheké,
gerincem kívánó, ében puhaságé.
Ilyenkor sirályok miért is köröznének
a síkos levegőben?
Te ártó,
bájolva csobogó ismeretlen, bújsz
áttetsző simaság alá; tettenérni,
lemerülni kéne, akár a végső lehetne
e mozdulat, vagy kikászálódni fölébem
egyforma ködökben elvegyülni.
Kinek kiálthatnék a hínárrá kuszált
vidéken, messze tőletek, távol tőlem?
Füst és nyírfaág
Gyűrődik az éjszaka
Láttam vörös láng csobog
Felfénylett a csend haja
Rőten moccan fellobog
Hogyan mennél így haza
Szálló füst a nyírfaág
Üszkös már az út hava
Kormot sző a holdvilág
Kormot sző a holdvilág
Hogyan mennél így haza
Hajó az ég elmerül
Elmerül a csillaga
Mintha léggé bomlana
Szálló füst a nyírfaág
Hogyan mennél így haza
Álmod kéken lengi át
Rőten moccan fellobog
Mintha hajnal omlana
Láttam vörös láng csobog
Alatta az éjszaka
A jel
őszülő, szürkén homályló lombok felé,
ahol elszánt mosolyodban az üresség arca ring,
láthatatlan résein a törvényszabta egésznek
lézersugár, gyengédség hatol így a mélyekig.
Engedd hát magad kifoszlani, jeltelenül ne
múlj, gazdagon ömölj a végletektől hepehupás
tájra, éledjen leheletedből csalán és napraforgó.
Úgy menekülj, mint ki egyre
közeledne, ágadtól elszakadva hullj, sodródj
megint a tagjaidra csavarodó széllel, mutasd
meg milyen, akik otthon maradtak.
Szökési kísérlet után
Ha elvisel, osztozik veled, mohos nap
alatt, rozsdás évszak, ha bekerít, s mint
bogáncsot eső, gubancos érvekből kiold,
ki veled túlcsordulni kész, de talán gondo-
lattalan kiszikkad ... ha elvisel, föllobban,
fölkoronáz, töprengés, meglehet lázongás
szélesre tárt szárnya, s rozsdás évszak
ha támad, vele vénül időtlen, s kinek teste
sincsen, hirtelen széjjeloszlik...
Ne hagyd szikkadni, vénülni, ne hagyd nyomtalan
tűnni ... Ha elvisel, tartsd.
Menni
Út fakul, lassú, fehér lepke kering.
Tört ablakon az éjszaka kitekint.
Arctalan szemek visszfénye a hóban.
Váll nélküli karok távolodóban.
Hangtalan muzsika: hurok a mélyben.
Puha szemfedő, kihűlő szemérem.
Fuldokló vizek kőfedelű kútban.
Fölfelé a hegyen. Holnap vagy régen.
A varázsló éneke
Ezüst csillagban éltem én
Bámészkodtam kortalan
Kiürült városok egén
Elrejtőztem felhő-habban
Felragyogtam vak maradtam
Ezüst csillagban éltem én
Nyárfa lombján laktam én
Ringatóztam hangtalan
Merülő tájak hűs szelén
Megmártóztam száz alakban
Gazdagodtam elapadtam
Nyárfa lombján laktam én
Parázsból tűzzé szálltam én
Éledeztem láthatatlan
Moccanó szárnyak éjjelén
Megremegtem égre csaptam
Fellángoltam olthatatlan
Parázsból tűzzé szálltam én
Kavics
őrzi a forró
áradat medrét
a homok vásznán
ráncot vonó szelet
rögök alatt
megbúvó csigaházat
éledő homálykarok
neszét
idegen hangok
összezárt ajkait
kinyíló teret
füstölgő romokat
nyugalom
partjain
elsimult dagályt
őrzi a tűnékeny
mozdulat emlékét
a sötétség árkába
hanyatló napot
ég-párnán
könyöklő csillagot
távolban ködnyelvek
lobbanását
harangok
feszülő ajkait
ráncos szirmokon
meggyűrt fényeket
sziklapart
elől
hátráló habot
A baba
Nap voltál. Kaucsukfényű.
A gyengédség mégsem feléd
fordult. És aki megszólalt
nem hozzád beszélt.
Nálad menedéket talált,
aki menedéket keresett.
Te öledbe fogadtad, aki
öledbe kívánkozott.
Nálad biztonságot tapintott
minden mozdulat.
Emlékszem
zilált hajadra.
A kevés mosolyra
ajkadon.
Látlak
a kikeményített pólyában
.
Látlak
a bársonyfotelben, szétvetett lábakkal.
Látom
az ablakpárkányon billegő egykedvűséget.
Látlak
amint a homokvár mögül kilesel,
s a délután árnya félbevágja arcod.
És látom
eltűnésed, örök kívülálló.
Úton
Ismerem az unalmat.
A szekéren zötyögő
éjszakát.
Aztán a nekilódulást.
A tajtékos ló hátát.
A csattogó ostort.
Fény felé nyerít.
A szőre vércsíkos.
És odafönt ül egy
szenvtelen kocsis.
Lópata koppan.
Lángba fut, lobog.
Alattunk messze:
világtalan út.
Zúzódunk, tudom.
Mintha bőrönk égne.
Minek hajszolom a
szakadékos égbe?
Kaland
Ott kell lenni, megtagadni, púpozodó
ítéletek elől, mik úgy omolnának.
akár a tűszegélyű, februári tetők,
menyasszonyi ruhák éjféli tánc után;
hogy kitombolta magát a hószőrű és
roskadozva szűköl a szürkületben,
azt kell hinni, mikor úgy adsz, mintha
ostoroznál, s a hála befalaz, vagy
rádgyújtani a házat, mert ez nem az a ház;
hiszen lustán és szakadatlanul pergeti
olvasóját a tél, s tekeredik szörnyű
láncolattá, már ajtód, ablakod helyén
hömpölyög, már homlokodik, hajadig
merészkedett a hó, nem kímél, s fehér
réteggé simulsz a nagy összhangzatokban,
mikor már a bütykös ujjak között meleg van.
Mielőtt meleg van, ott kell hagyni, megtagadni,
átsétálni szórakozottan egy másik valahova.
Amíg az aluljáróban
úgy kezdődik hogy a lelkem homlokod felé
hol álmodik ó halk nővér az ősz és most
következik hogy vörös folttal telik
mennyi emberrel megtelik ilyenkor az alul-
járó mindenütt még ily falba ütközöm írta
az imádkozó sáskában nagyon jó cím mindenütt
még ily falba azért egy szoknya sem ártana
az isten églő tenyerén írta lehettem volna
fény ragyog kegyetlen hőség miért is nincs
most április igen április a kegyetlen ki-
hajtja az orgonát az orgonát kihajtja hogy
is van tovább fogorvoshoz is el kéne már
menni április a kegyetlen kihajtja az orgo-
nát a holt földből beoltja az emléket a
vágyba felkavarja esőjével a tompa gyökeret
valami ilyesmit kéne írni az az öregasszony
megint ott ül rángatózik potyognak a kettesek
a szemközti automatába nem érzünk mást csak
ellenszenvet ki is írta csak ellenszenvet de
azért a fodrászhoz se ártana csak a lány olyan
mint az isten ha lenne isten írta nem lehetne
vele szóba állni a kisfiamnak cipő kellene
piros tisza és zöld vagy barnás bútorszövet
a lelkem homlokod felé hol álmodik és utána
(A versben idézek Mallarmétől, Kalász Mártontól,
Rilkétől, Bella Istvántól, T. S Eliottól)
Leonardo álmodik
ott fekszem a bülcsőben amikor
egy nagy keselyű száll le hoz-
zám farktollával szájamat kinyítja
sűrűn bökdösi ajkamat aztán a
fal mellett állok és fekete kí-
gyók nőnek ki kezemből körmeim
helyén öt pici festékszagú ha-
lálfej
délután tanítványaimmal sétálok
a kertben a festő szelleme mon-
dom váljék hasonlóvá a tükörhöz
amely folyamatosan változik az
előtte levő dolgok színe szerint
s annyi képmással telik meg ahány
tárgy áll vele szemben s akkor
megint az örjítő szárnycsattogás
odabentről de mintha észre sem
venném sétálok továnn mondandómra
összpontosítok miközben
mona lisa mosolyából kire-
pül anyám
Jelentés
"...tévelygésünk a szépség kedvére van"
Ez a mező.
Tű-fuvallat.
Kórházszag és burjánzás
Néhol fecskefű vére hull.
Áttetsző gyanta megcsapolt fenyőből.
Ez a sötét madár.
Észrevétlenül kihül.
Mégsem ugyanúgy.
A tegnapi más volt.
Gyengülni, fogyni szép.
Majdhogynem öröm.
Szomorú, hogy hátatfordítok.
Hozzá sincs közöm.
Nézel
A homálytól
elhatárolja magát
a kirojtosodott
vászonpapucs.
A világosságtól
elhatárolja magát
az epezöld, domború
üresség: egy váza.
Mikor élettelen
dolgokhoz vonzódsz.
Hályogos szemű
üveghez a poros
padláson.
Széttépet papírlapokhoz
a szemétkosárban.
Újságkötegekhez a
pincében, melyek
homlokára a spárga
vet keresztet.
Kesergő
Súlytalan húzódik, hátrál az alkalom,
Hiába fészkelek hozzádig ágyamon,
Szégyell a szégyen is, esendő létemen,
Merre a te szemed? Mert ez az én szemem.
Leválok magamról, mint hogyha álmodom,
Játékát szétszedi, unott a fájdalom.
Kiköp az arcom is, csatakos énekem.
Ki vezet engemet, ha ez az én kezem?
Ritkuló nappalom sötétre gyászolom,
Mellemet, ölemet reggelig hurcolom.
Combomat feszítő világgá vetkezem,
Örökre erőtlen, örökkön vétkezem.
Ének a levegőről
semmi szellő nem fodrozza
kéken terül törzse lombra
víztükör a levegő
fehér madár úszik benne
mintha szánya gyolcsból lenne
frissen vasalt lepedő
mintha létem fölrepülne
szénsötétben itt feledne
víztükör alá merül
suhogtatva könnyű szárnyát
parton hagyja fénylő árnyát
alábukik egyedül
Megnyughatol panaszimtól
Psyché barátnőjének
egy magyar népdalra írott verse
Tíz ujjamnak száz hulláma,
tested belém ájulása,
nem kel félned fekhelyemtől,
tőlem többé jajt nem hallasz,
én elmegyek, te itt maradsz.
Megnyughatol panaszimtól,
gyenge szájam csókjaitól,
nem kell félned sirámomtól,
forró öltől, kívánástól,
tőlem többé jajt nem hallasz,
én elmegyek, te itt maradsz.
Vetélő fut piros szállal,
vadgalamb száll vérző szárnnyal,
most már ne félj örvényemtől,
sikolyröptű gyönyörömtől,
tőlem többé jajt nem hallasz,
én elmegyek, te itt maradsz.
Meztelen angyal
Szétpereg díszem.
Levetett egy angyal, üres lettem újra.
Leszakadt, mi takarhatott volna.
Most már a távolság,
Nyugtalan látványon, ízen, hangon túlra.
Elmoccant jelenlétem. Fölfoghatott volna.
Rámfeszül, mi hiányzik.
Szorít, összeprésel csonka-homorúra.
Magasba tévedtem, zuhanásom óta.
A zene
Valaki
áll a dombon
Vállát súrolja zsemleszín
holdfény
Keze piros hegedű
arca kék ártatlanság
Szeme fehér tisztaság
gondolata madár
szélbe fogózik
elsuhan
Sárga zavaros
Víz fölött képzelgése
Lombokdíszletéig ér
Jobbra cinóber alakok
ülnek
összekuporodva
Meztelen csendben
furulya szól
Széttépett szonett
"Itt lenni nem lehet, csak látszani ... "
(Kosztolányi Dezső)
nem kell semmi más
formázható anyag
valami lélek
indulatba zárva
az ég mélyén így
kagyló-éjszakába
nem kell semmi más
csak érzékeny anyag
mikor az árnyék
gyanútlan terében
a fényre ráhajol
egy roppant madár
tollán ragyog
némely gazdátlan határ
míg ellentétek
nyugszanak fehérben
hol sárga és zöld
együtt van egészen
egymásba olvad
mintha örök volna
biztos héjától
megválik a forma
aztán a nappal
mohazöld szemében
csodálkozva nézel
majd önmagadra
égtájat kutatsz
látszattá apadva
Gyerekrajzok
Selyemhernyó
sugarakat gombolyító
fényruhában pörgő orsó
körbefutnak elvakított
nappalok
Szentjánosbogár
titkaimmal bíbelődő
kicseimet zöldbe rejtő
bokrok tövén meghúzódó
emlék
Bagoly
csillagot merítő korsó
nappalt éjszakával oltó
leeresztett szemhéj mögött
a jövő
Asszonyének
Várakozásom medréből kiömölnek a percek.
Hűs, puha ábránd oszlik, míg az idő elinal, s a
lengő ég lilafoltos uszálya kitisztul: elárul.
Meddő órák árnya kisért, kaparászgat az elmén
részegen, és leomolnak a gátak, a tegnap emeltek,
szétmállik minden tehetetlen a fényben, akárha
apró lények forró lávatavak gomolyában.
S mint Ikarosz lebegő szárnyán viasz olvadozott szét,
lám, szúrós csonkká csupaszodnak, elűznek az eszmék.
kapkod az értelem és csorbult élével az űrbe
vág. Szép, életadó ösztön, te segíts legalább, most
sződd hálód körülöttem, kússz az agyamba, ne fuss el
zsákmányod mellett, a hiúságod láthatod őssze-
görnyedt már, térj vissza a testbe, te távoli bálvány,
mert kiömölnek a percek, s elfolyik, iszkol az élet...
Pára
áttetsző burokban köldökzsinóron
csak ringatózol te kis szerencsétlen
súlyos bura alatt gyökeremből nyárfa
márványverítékben hallhatatlan
ki meg sem született mégis mintha
állna és himbálózna öntudatlanul
szárny nélkül ődöng árnytól sűrű
égben a magzatvízzel elfolyott
anyád és lesz belőle semmi partján
pára rózsaszín burokban sehonnan
sehova pólyád az üresség csak for-
golódsz alattam te kis szerencsétlen
csúszkálsz a pillanat hólyagos jegén
és látom soványodsz árnyékod meg-
reped és szüntelen zuhogsz rám
Hétfő
Környező zavaradottság. Ahányszor
szánandó sűrűjében lépkedek,
kívánatosra súrolt kényszerek
vonzásában, mintha cseppben a zápor;
vállalnám ezt az összevisszaságot,
és folytatnám megegyezés szerint
útamat. Könnyűn lebegnék megint,
mint akiben megfogant az átok.
Igen, mehetnék bő egyhangúságban,
lebontogatnám korábbi álmaim,
módszeres lehetnék és végtelen.
Sokszorozódva egy kalász zugában,
érzéketlenségem óvó karmain,
éjjelükké lapulna éjjelem.
Kedd
Míg szerteszáll, pitypangernyők neszeznek,
sorsára hagyva száll a képzelet,
míg átsuhognak termékeny szelek
a homlokon, fillérje hull az ősznek;
hallani, látni a kavargáson át
széjjelnyíló és hideg arcomat,
. . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . .
ne a kifejezéstelen süketség
tipródjon utánam szűkös réteken,
kimerülésig szemét meresztve,
hanem fogékony, mélyről indult kétség
lopakodjon a felmetszett fényeken.
Emeljen föl azután az este.
Szerda
Egyenetlen mindenütt. Ily nyugtalan
irdatlan távolból nézve talán
rendszert mutat - gyűrűk a lét falán,
ily törődéseknek onnan útja van.
A közeli lény távolából nézve
e kuszaság nem lehet céltalan
fonódás önmagam köré. Szavam
selyemszál gombolyítható sövénye,
gyűrött, színtelen még, alakítható.
Hinném, rögzítetlen indulat társa,
mely hangokon fut s látvánnyal telik.
Ahogy vonatablakba loccsan a tó,
kék földjébe gyökerezik a nyárfa,
végül felölti, akit elveszít.
Csütörtök
Az egészen átvonul valamennyi
magasság. Emelkedett magányban.
Ki lent áll, korlátok közt, aranyban,
annak az éggel szemezgetni semmi.
Kényes, összehajló lombok, törések.
Zöldje mondat, mely csenddel ütközik.
Issza. Képmásába temetkezik.
Hisz orvosságnek ott vannak a rések:
a tennivaló édes pirulái,
meg a gond, a hűvös borogatás,
az, hogy innen bármikor elmehet.
Neki az éggel szemezgetni semmi,
benne nem sajog a csenddé hasadás.
Néha akarom, ne is értse meg.
Péntek
Gyökérbe váj. Hiába rejti kő.
Érintés éles, forrás után kutat.
Habár rejtőzködésre volt idő,
a törzsön melegség, avarfény-utak.
Hol táplálékaképp az ösztönös
szélnek röppen a fogalom zajtalan.
Vállvetve szárnyal sárga és vörös,
erény, bizonyosság lebeg súlytalan.
Mindenütt már. Hiába rejti kő.
A lángod elsüllyed, avarfény kutak,
pedig megmaradásra volt idő.
Ahol nem hallani, a csend forog,
malomkerék a forrás tükrén szalad.
Belül hullámzó, ezüstös folyók.
Szombat
Egy fűszálon botladozom, remélem
jó leszel, nyugodt, hogy majd hajnalig
veled társalog az álom, amíg
egyensúlyozgatok e keskeny éjen,
gyámoltalan, illúziótól sikos
talajon, a veszélyes-szelíden,
kicsit ott hagysz napjaid tövében,
fájdalomérzet nélkül, ha már tilos
maradnod, fekete fénynyaláb sötét
vásznon, olyan képek ábráit lesem,
alámerészkedni mind mélyebbre
egy fűszálon, szomjasan fény mögé,
bebújni árnyba, talán ha megteszem,
a hangomból futja majd énekre.
Vasárnap
Senki nem hív. Senki nem szól utánad.
Jeges évszak. derengő messzeség
ködéből senki nem jön eléd.
A hold tavában lélek. Homlokárnyak.
Lejtő, üres tölgyek, leszakadt szavak,
éltem köztetek. Láttam szemetekkel.
Egyértelmű volt nekünk a reggel,
és esőmeleg minden gondolat.
Ma hideg van, és fehér, fehér, fehér
havak sugarában elizott a
nyelv, emlék a jelentés is, nyomtalan
szertehullt; tekintetem összeér
az űrrel, valami fölragyog. Ma
kint-bent hangtalan, nagyon hangtalan.
Sylvia Plath levele
Eloldódva, bódultan,
mióta ődöngök itt, közönyös
árny oldalán szorongva, nem
tudom miért a hibbant illatok közé,
miféle renddé rongyolódott,
milyen mocsokkal púderez a szél,
s a védtelen azonosíthatóval is mi lesz,
ha rezzenetlen arccal, hűvös, steril
tárgyak mentőövébe csúsztatva, elereszt
az egyetlen, még hozzám tartozó,
s rángatózó, epilepsziás fehérbe lök;
közönyös hasonmás oldalán szorongva
nem tudom miért, mióta, anyu.
Elfelejtett vers
meztelen kuporogni
zihálni
önkívületbe esni
lábaidnál
gyengédségért
esedezni jó volt
már nem kellett
tartanom a nyirkos
selyem érintésétől
kezedtől
már nem kellett
fölöttem magasodó
érzéketlen kedves
rémült izgalommal
kutatni utánad
már nyugodtan
megalázkodhattam
a tárgyak előtt
Azt gondoltam
Azt gondoltam, kedvesem, hogy a
befejezetlen dolgok hirtelen befejeződnek,
mert a vizi virágokat biztonságos ládákba
zárták, és rögtön utána azt gondoltam,
hogy fűtetlen cserépkályha a hangod,
s hogy a legszebb hasonlat is olyan,
mint a tűre szúrt lepke, és jó lenne, ha
meghalnál, azt gondoltam, legalább
megmozdulhatnék, hogy följebb húzzam
magamon a paplant, vagy elképzelhetném
legalább...
Majd holnap
álmos nap után éber éjszaka,
megzsikordul a lámpa fényfoga,
kivert emlék eloldalog,
beteg zsiger a lét: kotyog
a világ sudár testében.
Ma oly sűrű vagyok,
csordultig magammal,
magamnak kehely,
befedett a
kétely,
s nem
értek
el.
Nem sejthettem
nem sejthettem
hogy ilyen pusztítás lesz
ennyi lángom lobban gyújtogatásra
nem sejthettem hogy odalent valaki
fejét vesztve kapkod eszelősen
ordibálva csapkod vörös nyelvét kinyújtja
végighúz házam legrejtettebb zugain és
kutyákat uszít rám
nem sejthettem
hogy minden erőfeszítésem
hiábavaló mert saját nagyanyám vagyok
és muszáj már elégnem azt igazán nem
gondolhattam hogy ilyen pusztítást végzek
hogy csak vergődöm itt mikor talán
kilopakodhatnék ragyogni
Végül
A mennyezeten
szakadékká zuhant
az erezet.
A nővér szőke
feje a semmibe
omlott.
A múlt
mint hirtelen
ötlet
habzott
el
fölöttem.
Az ablak
mögött, a levegőben
béna esők
ácsorogtak.
Láttam a
félelemtől
homorú
Holdat.
A mozdulat
szenesedő
profilját
a feltámadás
előtt.
Végül
a felsíró
erőt.
Árnyjáték
Te fonódj a szél hajába
Te hajolj a víztükörre
Miután napom kilobbant
Te vigyázz a gyenge tűzre
Kopogó kövek zenéje
Halak éjed ablakában
Ma a semmi hang kolompol
Feketén a félhomályban
Dobolása árnykezeknek
Huhogása árnymadárnak
Kerek alma éjnek ágán
Guruló gyümölcs az álom
A nyomában ott a sárkány
Zakatolva száll az égbolt
Közelében ott a füstcsík
Tetején a hold kolompol
Te fonódj a szél hajába
Te hajolj a víztükörre
Miután napom kilobbant
Te vigyázz a gyenge tűzre
Énekek éneke
Menyasszony:
Csókoljon meg a szája. Vad, égő két szeme mély kút.
Ifjak közt gyönyörű, hasad érintése a vágyam.
Fond márvány combod derekamra, borulj ma egészen
rám szeretőm, szabadok lehetünk, az idő fonalát vágd
szét, hisz rút az idő, csak az elmúlás etetője,
hű dajkája a bomlásnak, telitett, ezer emlőt
kínál, és soha el nem válik a rátapadótól.
Vőlegény:
öt kiapadt kút érte kiált. Hűs, barna a teste:
templom, amelybe ha este betérsz, eliramlik a kétely.
S míg körülöttünk langyos fény bugyog, érleli magját
küzdve, alélva a szép gyönyör, ágyékára simulva
barlang csendje fogad, már távol a város, az ég is.
Csak csend van, feketén izzó. Szétfoszlik a tér is.
Menyasszony:
Dús csobogása az ujjaknak. Szeme nyitva, de nem lát
engem. Most nyüszitett fel a nappal a messzi veremben.
Fond márvány combod derekamra, borulj ma egészen
rám, szeretőm, párnás formának apálya, dagálya,
szétterülő, zöld hínár hullámzó lebegése,
sárga borostyán zár be: a nemlét; s feltör az élet...
Vőlegény:
Eggyéolvadnak fortyogva, sikongnak a fémek,
összemosódnak a tárgyak, míg felfeslik a látás,
villásfarkú képzetek ék alakú röpülése
vonz a magasba, elomlik a föld, képlékeny anyaggá
gyűrődik tenyeremben a lét, kristálypagodában
hétrét görbül a pillanat, ér dobolása a szájon...
"Hymen, ó Hymenaios, Hymen, jöjj, ó Hymenaios!"
Jézus Rilke kötettel a kezében
Könnyű neked, melegkezű, nyugtat cselédlány,
vézna szeptember,
betűid körében elüldögélsz,
kiülteted magad tömjénfüstös kaktuszok árnyékába,
imádkozol,
belecsimpaszkodsz a teremtés soraiba, vonszolódsz
meztelen, penészzöld kavicsokon vérezed a
szemed,
miközben a végtelennek lecsüng a keze,
a határtalant pedig régen kiitták a szomjazók.
Jézus az írógép előtt
Háttal az ajtónak.
Háttal a seduxen-napnak.
Háttal a fecskendővel röppenő
angyaloknak.
Háttal a sántának.
Háttal a bénának.
Háttal a vaknak.
Háttal a némának.
V
É
D
E
L
E
M
B
E
N
Szemben a hátformájú
írógéppel.
Jézus Rilkénél, Muzotban
Fehérre fakult szirmok. Csak remény
maradjon, szűnjön a rettenet;
fehér szirmok verődnek ősi falakhoz,
szárnyak, idő előtt terhesek.
Csak remény, hogy az átlényegített,
halandó dolgok elnézik neked,
lelküket mítosszá nyesegetted a
kertben.
S mennyi tanítvány akadt!
Késed fényében mindenütt rózsa
nyílott, kelyhükből falvak, városok
lehelték vegyes illatuk, s a föld
teremtményei mind virágaiddá cserepedtek
Muzotban.
Megértenek majd, mondod ágyadon
forgolódva, kik zajonganak még a
nyirkos toronyban, lassan elhallgatnak
a halandó-szépek.
Áldozati ének
Ó, Uram, míg a Te szemedből nyugalom árad,
az ő szemében a nyugalom elapad,
a nyugalom elapad, ó, Uram.
"Ó, Uram, míg az áldozatra készülődtél,
már remegett,
szeme is fölakadt,
arcának és fülének bőre megvonaglott!
Ó, Uram, míg áldoztál, üvöltött!"
Ó, Uram, míg arcodon a béke fényessége,
az ő arca a rémülettől felismerhetetlen,
szinte már nincs is arca, ó, Uram.
"Ó, Uram, a vére, a vére!
Vére vörös, mint a kökörcsin!"
Ó, Uram, míg a Te némaságod megrémít,
az ő ordítása ismerős fülünknek,
ismerős fülünknek, ó, Uram.
Ó, Uram, míg a Te nyugalmad visszataszít,
az ő szorongása visszhangzik mibennünk,
visszhangzik mibenünk, ó, Uram.
Nagypéntek
"Álmunkban láttuk a tenger alatti termet,
A sellőket, akik rőt koszorúkat adtak,
S megfulladunk, ha majd emberek hívogatnak."
Nem lesz ideje a közeledésnek
Nem lesz ideje a megnyílásnak
Nem lesz ideje a kételkedésnek
Nem lesz ideje a növekedésnek
Nem lesz ideje az akarásnak
Nem lesz ideje a megtalálásnak
Nem lesz ideje a megújulásnak
Csak ideje lesz a távolodásnak
És ideje lesz a bezáródásnak
És ideje lesz a tudásnak
És ideje lesz a zsugorodásnak
És ideje lesz a belenyugvásnak
És ideje lesz az elvaszítésnek
És ideje lesz a pusztulásnak
Nem lesz ideje a születésnek
Nem lesz ideje az ültetésnek
Nem lesz ideje az építésnek
Nem lesz ideje a táncnak
Nem lesz ideje az ölelkezésnek
Nem lesz ideje a megőrzésnek
Nem lesz ideje a szólásnak
Csak ideje lesz a halálnak
És ideje lesz a magtalanságnak
És ideje lesz a rombolásnak
És ideje lesz a földre rogyásnak
És ideje lesz az elszakadásnak
És ideje lesz a szétszóródásnak
És ideje lesz a némaságnak
Beteg költő imája
"Ha számon tartod a vétkeket,
ki állhat meg akkor szined előtt,
Segíts,
hogy méltó legyek
a dombok, síkságok, hegyek és
szakadékok egyszerűségéhez, az ég madaraihoz.
Hadd
nyűgözzön le a pillanat.
Hadd kényszerítsen arra, hogy résen
legyek a jelenben, hiszen testem világa szemem,
de ha a szemem rossz, egész testemre
sötétség borul.
Add,
hogy múljon az elhagyatottság
érzése, lombosodjon türelmem,
kacéran ne hajoljak a kés, a folyó fölé.
Vezess,
hogy megint tisztának hihessem magam,
és ledobjam fölösleges gönceim, az önzés
szálaiból szövött lepleket.
Add,
hogy a mélységből a fényre feljussak,
ne legyek túl szigorú önmagamhoz,
és ne hagyjam idelent magam.
Jézus betegágyánál
oly céltalan vagy
szép haldoklásodat csodálom
a gyengeséget mely tovahajt
elmozdíthatatlan kövek
napmelengette sziklák
tövébe
álmodban ráncos földeket
mély kutakat láthatsz
majd és a sivatag lépteidtől
süppedő porát
most felelőtlen vagy
mert az ébrenlét
elveszített
most gondolattalan vagy
eltökélt és kiapadt
most a felszínen úszol
mint ofélia kibomlott haja
most hangtalan vagy amíg
tüdőd ismét levgővel telik
és "látástalan amíg
a szemek újra felragyognak"
Naphimnusz
"Te vagy a távoli egek határán kibomló fény,
te vagy a föld peremén lobogó égi máglya"
(Részlet egy sumer-akkád tábla szövegéből.
Komoróczy Géza nyersfordítása alapján
fordította Rákos Sándor)
Világítsd meg
a gyermek arcát,
ki sötét szobában, padlóreccsenés
múltán álomba szédül,
hol végtelen valóság az egykori hiány,
bőrén fölragyog anyja keze,
s idegeiben szerteárad a gyengédség;
Világítsd meg
két test egymásba hatolását,
a beszéd és hallgatás között kanyargó
ösvényt, a vörös rózsákkal teli
kertet és a kerítést, amelyen túl
soha nem juthatunk;
Világítsd meg
a bábú arcát az esőben,
amint lepereg a máz és a tükrök
üresen szemlélődnek;
Világítsd meg
a növények és állatok
mindentudó mozdulatait,
a tárgyak emlékeit, taníts
meg helyet változtatni és
oszlasd el a sötétséget.
|
|