Rapai Ágnes:
A DARÁZS SZEME
Fotó: Horváth Dávid
Invokáció
Szemközt az órával, a könyvekkel. Most igazán
enyém a tér. Indulatomra, mely vinne, nehezékül
beszédes szemlélődést raktak gyöngéd kezek,
s az ágbogas kinti világ, a megismerhetetlen
visszahőköl. És zuhan fekete lyukba, valaki
álmába, szálló tüllruhák, farmernadrágok között.
Hát áldozatul odadobtam a küszködő körmöknek,
fogaknak, falánk ajaknak, az éj odujába hullhat
a délelőtt s a délután. Micsoda fény! Még, ha
becsuknám szemem elindulni akkor is lehetne:
Biblia, Bihari, Bella, Kalász, Kosztolányi,
s a felső sorban: Parancs, Orbán, Shakespeare,
oda-vissza a csupa bizonyosság úton.
S hiába fekszem, lábamat felhúzva a kemény
skandináv fotelben, a mögöttem ücsörgők zöld
némasága nyűgöz, gyűjtöm a színt, bár láthatatlan,
eltelek páfránnyal, szobafenyővel. Fél egy van.
Odakint március, idebent augusztus. Mint egy
nudista napozóban, szememet lehunyva, nehogy
lássanak, csak sárga alapra mélykék karikákat
vetítek, lábaim összezárva, katonásan. Ki rakott
ide? Lógni a sugarak szörnyű láncán, moccanatlan
várni, majdcsak beborul, és mártírképű önimádat
nyaldossa a lelket, míg szempillák függönye
szertelibben, s a meztelen látvány összefogdos.
De kell a ruhátlan lét: a költészet.
Szemközt az órával, könyveimmel enyém a tér.
Hol fény ver csipkét füstből s éles ollóival
felhasogatja, hol minden nap felemel és lealjasít.
Indulatom vinne, de visszahőkölök.
Itt vannak szavaim - ez a hazám.
Ébredés
kezdetkor teremtette isten
az eget és a földet a föld
puszta volt és üres sötétség
borította a mélységeket és
isten lelke lebegett a vizek
fölött isten szólt legyen
világosság és világos lett
isten látta hogy a világosság
jó isten elválasztotta a vi-
lágosságot a sötétségtől a
világosságot nappalnak nevez-
te a sötétséget éjszakának
azután este lett és reggel az
első nap hét óra tizennégy
fótin pászt szeven szem csaszóv
csitirnagyszaty minut kedves
hallgatóink a csípős sőt néhol
fagyos éjszaka után csak lassan
kezd emelkedni a hőmérséklet a
halnali órákban sokfelé erősen
párás volt a levegő néhol köd
is kialakult sálá lálálá sá-
lálá lálá ofélia rágyújt mélyen
leszívja azt álmodtam hogy meg-
fogá csuklón felül kezem s
tartá erősen majd hátralépve
kar-hosszányira s másik kezét
így téve homloka fölé vizsgálni
kezdé arcomat mintha levenné
úr isten a kávé de csitt szívem
ezerkilencszáznyolcvannégy ok-
tóber tizennyolcadika sálá
lálálá lálálá lálá hol van a
kockás szoknya ádámhamletfauszt-
blum asszonya emlékezz hol a
francba az a kockás szoknya mikor
a költő magába roskadt és szólt
a líra alkonyul majd kinyitá sze-
meit és lőn világosság
(A versben idézek a Teremtés könyvéből és a Hamletből)
Fuga
“Mily hang vagyunk,
mily játékos kezekben.”
megszólítanálak de nem tudom
ki vagy
tékozolva így ki
szelídít magához
sértetlenül
az újjáébredésben
ki óvja meg
hangomat
szorongó kedves
árnyaimhoz simulva
mikor már
idegenbe tévednék és
újra
felemelkednék és
úsznék fél-
homályban felzengő
falak között
visszhangzó tekintetben
akár
fénylő panaszként
szállva
vagy termő
erő lehetnék mely
mégiscsak
visszatér
Hogy tudnak ragaszkodni!
Nem kell a felmentés.
Mindent vállalok.
Elviselem, hogy közöttük riad
Szavam, mozdulatom,
És csapong önfeledten,
A léten túlömölve.
Ó, kivel szeretkezem naponta?
Kit temetek?
Minden bizonytalan.
A szökőkutak kékje.
Ahogy ez a nap is magába visszahull -
A lezárt szemhéj mögé.
Túlcsorduló üresség kell,
És puszta gyönyör.
Kellenek a végletek.
Gyengéden mosolyognak -
Megannyi hű rokon.
Hogy tudnak ragaszkodni! Hogy ragyognak!
Azért jöttem
Azért jöttem, hogy nézz meg engem.
Nem vakoskodom itt tovább.
Alig érintem, már elejtem
Arcotok kényes gyöngysorát.
valahol hever elhagyottan.
Pedig hogy óvtam azelőtt!
Dobozba tettem, csillogtattam.
Magamra fűzöm a levegőt.
Tájkép
Igazán semmi.
A reggel ezen a vékony jelenléten lobogtat.
Apró fogak nyomát majd kivasalja valaki.
Az egyszínű anyagot mennyi horzsolás tarkítja!
Míg odakint száradt a fekete pulóver -
Vonatok lebegnek.
Ezt a dühöngő tájat
Csak a hangok támogatják.
Mézes, hintázó kertekben bogarak zörögnek.
És a közelben sínek kemény zaja.
Fejjel lefelé, mégis a napon.
Ki akarta ezt a magamutogató várakozást?
Akárcsak az üveglapra szórt vasreszelék,
A mágneses mező örvényébe hullna,
De csak kóvályog céltalan,
Határtól határig, szerteszét pereg.
Várok.
Pedig innen csodaszép a kilátás.
Semmi riasztó.
A családi házak puhazöldben lengnek.
Igazán semmi.
A tekintet keres és talál.
Mozgalmas bizonytalanságot ebben a puszta
bizonyosságban.
Hogy csak lobogás van.
Gyökér
Anyu, anyu - ott napraforgók
Satnyulnak.
Szelídségüket én nem ismerem.
De perzselődöm, látod,
Fordítom arcomat, veled,
Velük.
Visszagömbölyödöm és szakadok.
Fáj a fejem -
Fűlevest iszom,
Okádok.
Felnézve: a szögesdróton
Virágok.
Az ég füstlábon sétál.
Aranyfogak kitörve.
Héliosz-Jézus-Jahve.
Fordítom arcomat.
Merre?
Itt a vonat -
Sínek Ne tovább!-ja
Moccanatlan vagyok, kicsi csillag.
Emlékeid tava lebilincsel.
A nap felkelt
A nap felkelt.
A kör bezárult.
Elszürkült nejlonnal
Takarják az arcot.
Gyertya roskad:
Omladozó részvét.
Tegnap-törmelékek.
A rózsát, a narancshéjt
Szemétbe dobták.
Ültem a paplanán -
Ráncok közt mosoly.
Szolgálatkész manó,
Esti mesében.
Varázsszóra vár.
Aztán diszkréten
Semmivé bomol.
Bármit megtehetsz
annyira létezik hogy már semmi nem
marad belőle mítosszá lényegül
majd lassan oszló fehér homály
karcolná az ébredést mit elviszel
magaddal ősi kőzetet a napba
egymásra rakódik a volt a lesz
hangok szavakká színek képpé gyűlnek
a hétköznap pupilláján egy gesztus
felmutat mosolyoghatsz magadban
vagy bármit megtehetsz például
merengve ülnél képzelt helyeden
és levél-zörögve hullna a hó
és így tovább a semmi fonalán
melyről már-már hinnéd látható
Negatív
A valóság érzékelése: öröm,
Mondta a szent.
Téged azért visszataszít
Egy ragacsos
Joghurtos doboz.
Az egyre barnább almacsutka.
Hártyás margaréta
Hasztalan virít.
Képzeletedben elvirított.
A hamutartó majd
Megtelik csikkal.
És rongy dermed az út sarában.
És árnyas konyhaasztalon
A nagyapád.
Közel hajoltál.
Záróra
Legjobb a negyedik emeletre
menni
Ott nincsenek repedések.
Gyíkok.
Higany-mosolyom nem gurul
szanaszét.
Visszatöltögetem a lezárt
üvegbe.
Jó messze lenni a telt
kalászoktól.
Az érintetlen
füvektől.
A negyediken már zsibong
a násznép.
És csipke-ablak röpül.
A menyasszony fátyla.
Délelőtt, tíz óra
iszik rágyújt fizet menjünk
odabent a férfi ragacsos szürke
nadrágját nézegette a kurva
anyádat konyakban nyüszít a
szőke asszony borszag hajókázik
széktől porhálózta ablakig
figyelsz te egyáltalán mint a
kő olyan legyen a vers szemét-
ben fehérszakállú próféta turkál
milyen hideg vagy mondja tudod
azt álmodtam hogy a hajam a sze-
membe lógott de nem volt szemem
mint a kő olyan legyen a vers
iszik fizet menjünk már innen itt
mindenki magánhangzó a á a ó és
konyakban kezét tördeli a szőke
asszony te nem tudod milyen megölni
egy ötcentis gyereket a madár-
boltban valahol kezdet és vég között
lények csipkedik a levegőt írja és
boldog az eszelős vénasszony résnyire
nyitja az ajtót a legszebb por az
ember a legszebb hamu a legszebb füst
iszik rágyújt fizet maradjunk ennyiben
Ennyi zene
mindig idetolnak elém pedig
egyre gyakrabban elfordítom
az arcom de ők buzgólkodva
hurcolásznak tovább győztesen
körben ricsaj kürt meg cintányér
ennyi zene már vérré csenddé
ömlik hidd el nem kell ünnepelni
nincs kit hordozni villogó ezüst-
tálcán inkább szabadíts meg
e tisztátalan kezektől ne kelljen
néznem koponyáját szemét s bár
merő bűnt kínáljon ami eljöhet
hadd tapadjak rá hiszen fulladok
Bűn
Nem, ne menjen el, ordítottam.
Fekete, nagy szoknyájához vont.
Valamit súgott.
Egy halott a lámpában.
Ugye milyen meghitt
Ez a tejfehér koporsó?!
Felkiáltottam és ujjongtam.
Az asszony arrébb gurult.
Utánakaptam.
Reggel majd iszonyodhatsz magadtól -
Sziszegett.
Álmodban mindig kifosztod szegényt.
Sakk
Mily torz figurákat tologatsz?
Mily rémes asszony koronáját kell néznem?
Mily sereg indul ellenem, átkos feketén?
Bástyád a királyt védi, a futó meglódul,
A huszár is. se látva se hallva
Szoronghat néhány katonám,
S én érzéketlen, szótlan figyelem
Hogy véreznek az arctalanok.
Ginsberg odaát
allen mi van veled egymáshoz bújtak a
csontok oroszországból lengyelországból
magyarországról jöttek lehajtva csillagos
fejüket jöttek a csontok közéjük feküdtél
és gyöngéd voltál a szemüveged levetted és
felcicomáztad ôket hússal biliárd-fejükre
hajat simogattál a nemiszervükre szőrzetet
és otthon voltak veled és te is otthon voltál
emlékezz fiam a varangyok repülésére emlékezz
fiam hogy már nem vagyunk
mennyi képet láttunk
mennyi képet minden arcnak három arca volt
rögeszméinken zötyögtünk nevess csak nevess
anya azt igazán meg kell értened hogy a párhu-
zamosok sose találkoznak sose találkoznak a
párhuzamosok a járdán reggel hatkor harisnyát
melltartót rongyos alsónadrágot találtam a báb-
színházban még szükség lehet rájuk a tükör elé
álltam nevess csak nevess játszottam magamnak
félrehúzódtam imádkozni kéne valakiért mi van
veled allen
Bálvány
Csapong a függöny.
Elmyisszantott árnyék
Vergődik a padlószőnyegen.
Most jól megnézlek.
Szakad a fény
Az emlékezetben fölmagasodsz.
Megalkottalak.
Itt vagy.
Teljes vagy.
A hatodik napon
Odaadás.
Mert láttad a vesztest.
Hogy fellángolt!
Hamu a tó.
Lobog a sás.
A teljesség végtelen pillanata
ez így tökéletes hozzátenni esetleg
elvenni belőle az istenért se gyö-
nyörködjünk hát művünkben húnyjuk le
szemünket látva lássunk és szívünk-
be megváltó közöny szökken mind
hűvösebbek leszünk és összeolvadunk
a mindenséggel nem ostromoljuk
magunkat otromba kérdésekkel nem agya-
lunk ki pirospozsgás elméleteket nem
gyötrődünk a kétely nem marcangolja
zsenge lelkünket már nem rimánkodunk
nem félünk szavainktól nem húzzuk ke-
resztül számításainkat a fehér papír
láttán nem rándul görcsbe a gyomrunk
nem élvezkedünk nem latolgatunk a
titpkzatos erők nem kerítenek hatal-
mukba teszünk az ihletre és nem űzzük
magunkat a vezeklés sivatagába nem zu-
hanunk alá kecses albatrosz szárnyain-
kon a képzeleten és mind hűvösebbek
leszünk és nem mondunk nemet
Kastély
Micsoda gazdagság! Brokát meg ezüst.
Csillárok tátogató kelyhe néz.
Középütt esőcsepp - áttetsző fénybibe.
Bársony csillan. Törékeny asztalon
Kínai váza feszít. Szemközt mogorva úr
Lóg a falon. Csipkegallérja sárga tokát becéz.
Puha papucsban halkan lépkedek.
Magukhoz vonzanak a tárgyak, mint a húsevő
Növények. Tekintetet zabálnak.
Ellenséges a vízfolt a mennyezeten és a repedés
Két olajfestmény között,
Akárcsak lesben álló társaik.
A szobák tovább terelnek. Üres vagyok.
Ez az egész távoli és megfoghatatlan.
Összehúzom magam. Félek.
Kínai rajzok
I
Hiába, a hallgatás megvakítja
a szemlélőt, s ha gondolna is,
mintha a másik gondolna, ahogy
kecses mozdulatait felidézné,
most tesz-vesz, majd ô is hűs
lepel fonákjára festi képeit;
még ágak, lepkék díszlete, zöld
erezet a levélen, tekintete
földjén suhogó szirmok sodródnak,
elveszett rózsák, gondolná,
merengne, s hozzátenné: csakugyan
hiába.
II
Előbb fenyő, aztán virág, madár,
de itt semmi nem azonosítható
már magával; mi lett a hideg
fehéren megidézett fenyővel,
virággal, madárral; pedig színek
pompája, beszédes vonalak hullámba
szaladnak, eszményi csendbe, én
is futnék, oda, elmázolt jelek,
jelentés mögött meghúznám magam,
halott háttér, fenyő, virág, madár.
III
Vízbe lépnél, siklik, kanyarog,
föltornyosul, a kifogyhatatlan
jelennel eláraszt; lángtestű vadlúd
lankadatlan szárnya tekintetet
hasít; ráncos szemhéj a part homokja,
hunyorog, rebben, lecsukódik; a
sárkány siklása hangtalan, tüze nem
érlel kalászt, nem fonnyaszt füvet,
a sárkánynak nincs szeme, víz-föld-
fény megvakult apja, szemgödre
ravatalán mennyi lehetôség!
Próba
a költészet az ablakban könyököl
az éjszaka dekoltázsába bámul
az utca világít és piheg suttogja
átszellemülten majd egy végtelen-
gyöngéd pillantással körülnéz füst
vándorol odüsszeusz lelke elmosolyo-
dik váratlan-friss mozdulattal az
asztalra szökken szőke sörénye lobog
lobog közönsége csitulni kész jöjjön
a végszó a végsô rúzsos ajak nyílik
a duna szürke-mocskos iszonyú faágat
sodor a hetesen öregasszony fekete
aprócska kalapban jobbra néz sietősen
keresztet vet valaki belehajtott a
vízbe a hullát megtalálták a könnyű-
búvárok és jön a kicsike kerácsony
az édes hát mind örüljetek és vigadja-
tok szóljon a citera és a hárfa harsog-
jon a tenger és ami betölti a földkerek-
ség s akik lakják én részemről persze
az ártatlanság útján szeretnék járni
ha ha ha ha nézzétek irgalmatlan fényét
az angyalka szemének szűz őrülettel
összefekvő látó asszony mellét medve
oroszlán szívja ördögi nász lesz én mon-
dom néktek micsoda forróság a valóság
körülöttünk tesz-vesz de kedvessége is
megaláz most jeges lepedőbe emlékbe csa-
var és szívem remeg bensőmben halálfélelem
környékez félelem és aggódás kerít hatal-
mába és borzalom tölt el s így szólok
igen szeretnék elfutni innét ah pedig
nagyon fog hiányozni nézze az arcunkat
szép a vesztes arca
Levetett szárnyak
LEVETETT SZÁRNYAK MIKET NEM BÍRT EL A KÉZ
RÖPPENNEK KAVAROGNAK
ISZONYÚ NEHEZÉK
most lehasítva megszokott
terünkről mit színez és
árnyékol a pillanat s hir-
telen zuhanva s az ikrekre
kiket nem nélkülözhetsz
akár két szemedre vigyáztál
ÉS VAD SZIMMETRIA TOMBOLT
kitöltve napjaid fehér
vásznát
A TÖRTÉNET FESTÉK
KÉPZELET SODORTA
SZUROKFEKETE
ZÖLD
VÖRÖS
valami végigszántott a
hátgerincen lakkozott
körmök nyomán patakzott
A VÉR
VALAKI GÉZT HOZOTT
AKIT LEVETETTEM GYÖNYÖRŰ VOLT
ott vagyunk a léttelen folyamban
emléktelen szirmok sosemvolt halak
a semmi sodrához igazodva
BőRÜNK SZIKRÁZIK PIKKELYÜNK EZÜST
TEHOZZÁD AKKOR TÚL KÖZEL JUTOTTUNK
úgy égtünk porrá nem láttuk
A NAPOT
mi elveszett szavakban
születtünk haltunk
A KÉZ GYENGE VOLT
Éjjel
Virrasztva nyüzsgő ég alatt
Fekete vérem senkié
Kopog a csenden gondolat
Bicegve tart a hang felé
Melegen hull mi eltemet
Jövök talán vagy elmegyek
Virrasztva farkasom fölött
Megyek talán vagy épp jövök
A nap szemébe hold szalad
Árnyak hajában árnyszalag
Vékonyka űrön fekhetek
Jövök talán vagy elmegyek
Karnevál
majd pöttyös arcú bohócok ruhája
csilingel micsoda ünnep lesz talán
megjelenik közöttünk ő is aki örökké
apja után sóvárog a gyönyörű gyilkos
és bűnét felejti megérkezik a vak
aggastyán hogy elátkozzon bennünket
megbocsásson és belénk kapaszkodjon
jönnek a vastag ajkú szerelmes asz-
szonyok fekete függönyös ablakok
mögül pincék odvából előbujnak a sá-
padt kamaszok jaj csak megtaláljuk a
bolondot meztelen isten rejtőzik tűz-
zel a kezében szent tehenek kígyók
szkarabeuszok szemében eltününk körül-
táncoljuk az égigérő tölgyet magunkkal
vonszoljuk az ártatlanokat és életerős
csecsemőket szoptatunk
Hasadás
“A figyelem és a várakozás magatartása
illik a széphez.”
Mit akarhattak tôle?
Azt tudom, hogy elutasította a kedvességet.
Bámult a mennyezetre. Az még egész volt.
Tegnap kinézett:
Az ég - félbevágottt citrom,
A felhő-cikkelyek összeaszalódtak, és fekete csíkok
Közepén a nap,
Át- meg átszelve.
Aztán odabent egy zöld üveggolyó
Gurult,
Fák törzsén, romos utcán, pince sötétjén,
Drótok alatt, tovább, a dülöngélôk között,
De nem vették észre.
Itt valószerűtlen társai lesték,
Belecsimpaszkodtak, követelőztek,
A fülébe sugdostak és nevettek.
Pedig ő már
Odalökte magát,
Árny meg árny közé harmadiknak.
Adakozó volt, a reggelt várta,
Mint egy tengerszem.
Fotó
Félelmetes voltam.
Negatív társaság.
Aztán izgató, fehér árny az éjen.
Kő.
Kő.
Szisszenô szilánk.
Álmodban sírsz.
Fekszel a gyűrt-fehér árnyon.
Nincs, aki védjen. Aki ártson.
Itt vagyok
itt vagyok megalkotva
frissen vasalt alkalmi ruhában
kezemben szent papírokat szorongatok
eszmék hűsítenek
mint japán legyezô
az ablak kitárva
odaképzeltem magam a rózsaszín meg sárga
virágok közé ahol kimonóban gésa lépked
haját ében tű
fúrja át
ugye megdöbbentett
a bajuszos mona lisa
rajongó hívének végül engedett
és sosemlátott combjait felvillantva
hátrahanyatlott
a szoba ablakából
őszi tájra látni mellettem egy bolond
festő gesztenyefára körtét
barackot varázsol s az égre vattábav
pólyált katedrálist
kapkodó ecset
borzolja a folyót ne félj mondanám
a feledés örvényében alámerülnek
a szédület teremtményei
de hallgatok
eszembe se jut
hogy mást is tehetnék
képzelődöm hár papírjaimat szorongatva
odaadó vagyok rejtélyes mosolyú
szégyentelen és kiszolgáltatott
Repülés
Gyere nézd meg köd a házam
Köd előttem köd utánam
Ma gomolygó köd a kémény
Köd a szekrény a szobában
Köd a toll és köd a tinta
Odakint leng köd a hinta
Köd előttem köd utánam
Ugye látod köd a szárnyam
Napom eltűnt de ki bánja
Belebújtam hideg árnyba
Tovaszálltam gomolyogtam
A világon mosolyogtam
Távozás
nem volt könny se zsebkendőlengetés
izgató mütyűrök olcsó díszei a szív-
nek szomorkás mosoly nem csillogott
kihívóan és bársonyos fájdalom pa-
lástja nem burkolt kicsinyke szavakat
hogy nahát ah jaj ó akkor ékesen nem
tárta szárnyait az adakozás és anyás
karmok helyét szél szórta szét és
egész nap zuhogott és nem becézett már
semmi indulat és a szív otthon volt
egyedül nem adott magára de tiszta volt
nagyon tiszta volt
Királynô
Nagyon kezesek a dolgok.
Intek - jönnek versengve, mosollyal
.
Árnyéktalanul, mint egy operettben:
Bármit tehettem,
Ők talányos-
Gyöngéden követtek. Fázós
Lábamra langyos pléd röppen.
Ez a roppant figyelmesség émelyít.
Szelíd
Szüzek tolongnak - szavak.
Mindent szabad
Tenni és nem tenni.
Elborzadok: ennyi
Tisztaság előbb-utóbb romlásba dönthet.
itt vagyok megalkotva
frissen vasalt alkalmi ruhában
kezemben szent papírokat szorongatok
eszmék hűsítenek
mint japán legyezô
az ablak kitárva
odaképzeltem magam a rózsaszín meg sárga
virágok közé ahol kimonóban gésa lépked
haját ében tű
fúrja át
ugye megdöbbentett
a bajuszos mona lisa
rajongó hívének végül engedett
és sosemlátott combjait felvillantva
hátrahanyatlott
a szoba ablakából
őszi tájra látni mellettem egy bolond
festő gesztenyefára körtét
barackot varázsol s az égre vattába
pólyált katedrálist
kapkodó ecset
borzolja a folyót ne félj mondanám
a feledés örvényében alámerülnek
a szédület teremtményei
de hallgatok
eszembe se jut
hogy mást is tehetnék
képzelődöm hár papírjaimat szorongatva
odaadó vagyok rejtélyes mosolyú
szégyentelen és kiszolgáltatott
A darázs szeme
Tudod, csak nézem ezt a kietlen virágzást.
Mintha iszonyatban akarna kiteljesedni
A mai nap.
És nincsenek szirmok.
Csak a darázs szeme.
Kutat. A tekintethez csapódik.
Azt hiszem, azért meleg van.
Ilyenkor végleg szekrénybe akasztják a kabátot.
Én meg lehántom - akárcsak álmomban -
A mellemet, az ölemet.
Az eggyéválást és a különállást.
Valami szent közönnyel áradhatok valahova.
Mintha áradat volna.
Aztán egy sima lap.
A dél. A dél.
Perzselő moccanatlan test.
Sárga tó.
Tudod, csak nézek fölfelé.
Nekem verődik,
Megcsillogtat, körülindáz.
Régebben még elkápráztatott.
A bohóc álma
A lég alatt
A föld alatt
A víz mélyén
A régi kerten
Napsütéses
Holdvilágú
Meggypiros
Szilvakék
Havon fekszem
Elhagyottan
Szirmon alszom
Illat koppan
Báli termen
Bohócsipkám
Bolyhos csúcsa
Lengedez
A lég alatt
A föld alatt
A víz mélyén
Napsütésnek
Hodvilágnak
Árnya mozdul
Megcsörrenve
Imbolyog
Szirmon ülök
Beleroppan
Havon fekszem
Elhagyottan
Szirtek csendjén
Mosoly pukkan
Légbe bomló
Buborék
Utószó
A fű túl zöld.
A virágok nagyon élnek .
Kavicsok között üvegszilánk.
Kikötött csónakban sirályok ürüléke.
A szél - dobgártyára tapadó sikoly.
Szemben a tó: dermedt medúza.
Asszony közeledik: nehéz, szőke konty.
Domború hasán rózsás fürdőköpeny.
Amott kockás pléd.
Petyhüdt gumimatracon
Elomló hús.
Napolaj zabálja, hányja a fényt.
Szemhéj-tüzijáték alatt kiégett tekintet.
Megérkeztem hát.
Felismerhetetlen vagyok.
Beavatás
nem engedhetem meg neki
hogy a küszöbre feküdjön
ábrázatát gondolataimra
emelve ez a hűséges szem-
pár lemosdat majd fekhetek
múmia-érzékeimmel fonnyadok
légkondicionált napjaiban
ó inkább bundát növesztek
nyelvem kilóg a számból
nyüszítve tornácán takaros
odaadás leszek majd ápolhat
és becézhet odaláncolva
saját jóságához majd nem bír
ellenállni és nem lesz kiút
Kábulat
Drágáim,
Virultam és
Nyöszörögtem.
Könnyű lettem,
Szerteszét
Omoltam.
Anyatej voltam.
Kicsinyeim torkán
Micsoda édesség!
Ki hasította szét
Blúzom,
Súlyos szoknyám?
Koppanás volt
Ez?
Koppanás koporsón?
Nincs, aki
Szóljon.
Nyomorultul
Úszkáltok. Vakító
Üveghengerbe
Csúsztatott embriók.
Mozi
ebben a savanykás szagban
éreztem otthon vagyok ré-
szeg makogás testvérem
vagy te ideák langyos me-
zején ölébe fúrtam az ar-
comat és lüktettem vérével
ne félj most gyönyörűvé
teszlek dülöngélve az úr-
ban átszellemülünk most
átvarázsollak megkínzott
ajkamat összezárom idegen
nézd lelkeink hogy szállnak
ennyi esztétikával istenem
hol vagyunk
Mézeskalácszív
Van ebben valami visszataszító.
Talán az édességbe ágyazott
Tükör.
Páva-színpompa.
Ki tud ellenállni?
Ez a dísz csaknem tökéletes.
Rózsásképű apáca,
Odaadó leszek.
Csupaszív. Én istenek
Gyékényén hagytam a testemet.
Nézz a tükörbe, azután harapj.
Ennél többet nem kockáztatok.
Salome
Rendezett vonásai megdöbbentenek.
Odafönt vagyok,
Lobogok.
Ajkán alvadt vér.
A hallgatag isten imádott feje
Két tenyerem között.
Szeme üres.
Sárgás bőre simogatásom
Melegét érzi.
Az ablakon túl
Életteli mozgás.
Zaj, szünet, zaj.
Itt bent visszacsapódó
Fények áradnak.
Lobogásom arcomat nyeli.
Lépj elô
Az a lehelet szinte önmagába
visszahajol, szirmok sötétedésben;
ahogy a lüktető, éles virágra
csukódik, ráolvad, és egészen
olyan, mitha pohár száján ajak,
gyermeki és mohó. Szorongás lobban így
valónkra, mi oltanánk, de nem fakad
derű, hát megbékélünk vele. Amíg
ösztönök türelmetlensége forr,
félelmeid hátterébe nem húzódhatsz.
Nyugodtan lépj elő.
Mintha várnánk
Felszúrjuk magunkat a körző hegyére,
De létünk középpontjából meddig látunk?
Ki húzza a kört? S az a kéz miféle
Távolt engedélyez? S az elviselhetőn túl
A tériszony miért sodorja vissza
Tekintetünk a megjelölt korongra,
Hova a hétköznapok kellékeit -
Mint mániákus árusok - kirakjuk:
Teáscsészét, könyvet, jegygyűrűt, cigit,
Kezes emlékeinket sorjában, s úgy
Teszünk, mintha várnánk, mintha jöhetne
Bárki, hogy portékánkban gyönyörködve
Csak álljon ott, ittasultan örökre?
Teremtsünk
vagyok vagyok vagyok
szavak pezsegnek mióta
már körülöttem bennem
álmatlan ingerlő halot-
tak mellett virrasztottam
kezüket összekulcsoltam
a hasukon a párnát meg-
igazítottam a fejük alatt
széttártam combomat leré-
szegedtem ó hitvány függet-
lenség ne hagyj el teremt-
sünk embert képmásunkra ma-
gunkhoz hasonlóvá ők ural-
kodjanak a tenger halai az
ég madarai a háziállatok a
mezei vadak és az összes csú-
szómászó fölött szavak szavak
motyogtam szórakozottan a kép-
zelt szobában recsegô bútoraim
tövében kihajt az orgona arany-
esô árvácska gyom napraforgó
suszterbogarak vonulnak az el-
mosodó háttér elôtt egy hatalmas
lúd valahonnan a gyerekkorból
sziszeg sziszeg anyám a magasban
énekel a levegőre kislányom majd
csillagokat hímezünk ki vagy te
ki vagy
A bolt
Kosztolányi Dezsô emlékének
Meghalok
Megyek
Csecsemô vagyok
Meleg
Pólyában
Jóllakott
Amott
Egy férfi
Elmereng
Részeg
Meghibbant
Csend
Azt hiszem
Valaki
Rámnyitott
A lélek
Polcain
Száz titok
Tűpárna
Gyűszű
Rengeteg kacat
Szívem
Üzletében
Szavak
A látogatás
A takaró nyugodt csónak volt akkor.
Fénytelen képek ringatóztak:
egy amerikai utazás pasztelljei,
egy fekete kalap halvány körvonala,
egy négylevelű lóhere.
Festetlen arcú nő - jóllakott gyerek,
csövek ölelnek: rózsaszín anyák.
Egyszer emelkedtél, aztán letűntél.
Elhervadtál, mint a sósfű, amelyet
gyűjtenek.
Valaki megszólít, elmélázik.
Szája csupa betű. Ó, fekete rózsa!
Nyílik-csukódik, nyílik-csukódik:
"Bojtorján nő majd palotáidban,
csalán és bogáncs váraidban.
Sakálok nyugvóhelye lesz lakásod,
és struccmadarak tanyája.
Vadmacskák találkoznak hiénákkal,
ott fészkel majd a vipera,
és tojást rak."
Az éjjeliszekrényt televarrták
gombbal -
felizzanak a keserű golyók.
Papírzsebkendő, vászonpapucs, óra.
Minden elérhető téged jelent.
(Az idézet Ézsaiás könyvéből való)
Búcsú
Az emlékek praktikus böröndben.
Még könnyű vagy. Csaknem emelkedett.
Körben a tér: csupa semmiség.
Néhány kórházszagú bútor, fehér szekrény, ágy.
Már nem tudod, mindez mire való.
Miért hasít a fény a homályba.
Miért vérzik a levegő.
És miért szivárog a sebből annyi por.
Nem fenyeget, nem hiteget senki.
A könyvedbe bújsz.
Aztán a nyirkos tenyér.
Aztán a vasatag ajak nedvesen csúszik
Az ablaküvegen.
A kaktuszt az erkélyen meglocsoltad.
Tegnap még ki mertél menni.
Sír
nagyon fogunk vigyázni mondja a fiatal-
ember
lapátkeze lendül
nagyon fogunk vi-
gyázni
reklámszatyor zörög
tessék megnyu-
godni mondja
részvétem
málló vakolaton
kereszt
a szürke ruháját és ezt a köröm-
cipőt
tudod a fekete olyan komor ő sem
szeretné
sír
nagyon fogunk vigyázni igen
szépen felöltöztetjük ne tessék aggódni
egykedvű kórházkert fák
tavasz
a konyha
előtt megáll egy teherautó
a férfi ki-
csapja az ajtót
odabent hosszú rúdon ró-
zsaszín húsok
tessék megnyugodni mondja
részvétem
igen a haját szépen megfésüljük
az ablakokban pizsamás árnyak
a bimbozó
fákon madarak émelyítő dala
tessék megnyu-
godni
fehér köpenyben lány lépked a kezében
kémcső
kopog kopog aztán eltűnik
tudod a feketét
ő soha nem szerette
az olyan komor mondja
és sír
A temetés
“Fekszel mozdulatlan,
nem vagy már a felsô világban,
jaj, jaj.”
(Oravecz Imre: A hopik könyve)
Látod, ez itt a fagyos föld,
A halottat belerakják.
Arcán gyökértelen fű-ráncok.
A szem nem izzik.
Őt már nem érintheti
Garbó-, ing-, zsabóvirág
Kíméletlen illata.
Nincs, aki tapintson.
Nincs, aki halljon.
Közönyös lábára fekete harisnya simul.
Elsötétített idő van.
Emlékeink táncparkettjén
Hibátlan lépkedünk
Elôre-hátra, elôre-hátra.
Önkívületben, vakon.
Fű
Nagy fejet égre tár,
Semmit nem vár tőlünk.
Ő érvényes csak -
A sok virág.
Netán összeforr itt
Két felhő-profil?
A véletlent lessük.
Megriadunk.
És lökdösődünk,
Közönségesen.
Éleinket koptatjuk.
Nem tudunk másról.
Valami gurul.
Valaki ránk hever.
Így-úgy mi is
Teljesek vagyunk.
Elégia délután
ebben a között idôben felgyorsul
a történet pedig a perc mint az
egykedvű rák azért a munka haladt
haladt megneveztem ezt meg azt nem
sétálóutca ez kérem mi a fene min-
denki apróval fizet szerelmem mi-
lyen kék a legszebb kék holnap
muszáj lesz nőgyógyászhoz menni
nincs nagyobb csapás mint az ele-
get nem ismerni tejet gyümölcsöt
mit is még jó annak aki nem lép ki
az ajtón és világot megismer nem
néz ki az ablakon és égi utat meg-
ismer mennél messzebb megy annál
kevesebbet ismer gondolta lao ce jó
annak aki nem cselekszik hanem végbe-
visz a hetes elindul ebben a között
idôben lökdösôdünk én mégis ôket sze-
retem akik nem tudnak élni csak letű-
nőkként mert ôk az átalmenők olvasta
valamikor valahol valaki
Tükör
Ki gondolhatta,
hogy a hízelgés szebbé
varázsolja arcomat, mint a
vitaminpakolás, hogy hazudok majd
boldog-boldogtalannak, hogy neurotikus
leszek, s csak ehhez tartom
magam?
Ki gondolhatta,
hogy ellopom az őrültek
gondolatait, és szétzilálom
meleg fészkemet, a józanságot,
fiókáimmal mit sem törôdve, és kígyó
vér, béka, szúnyog, bögöly, dögvész, fekély,
jégesô, sáska pusztít?
Ki gondolhatta,
hogy rám néznek, akik
mindentől idegenek és a
sajnálatot, mint mogyorós
svájci csokoládét szopogatják,
élvetegen, hogy fontoskodva járkálnak föl-le,
hogy kitapintják a pulzusomat, szájamba lázmérôt
dugnak, és nem ismernek magukra?
Horzsolás
a padon felejtett játékmackó
akinek már nem nézhetsz a szemébe
s ott messzebb az utcák e hangtalan
szájak melyek nappal csak idegen
nyelven beszélnek nézd a kirakatot
szemben a fényreklámmal hol hasztalan
vár némi homályra egy ruhátlan
kirakati bábú fején félrecsúszott
vörös paróka
mint mikor
a liftben állsz moccanatlan és az
emeletek zuhanó sirályok fénycsőrük
horzsolja a sötét nyugodt felszínt
s te idegen szomjas lényeket itatsz
vagy a nyirkos levegő mellé fekszel
és szavakat mormolsz öntudatlanul és
ítélkezni késő
Az opiumszívó álma
hol riasztó állandóságot találsz
a végtelenbe nyújtózó mozdulat
mögött mintha egyhúrú lant heverne
imbolygó hínárok árnyán odalenn
vágyódva bár a céltalan moccanó
vízsodorta kő után mely simulva
mélyek medréhez tekintetet bolygat
de koccanása értelemmel telít
akár egyetlen hang felvillanna itt
nyugtalanító hullám-homály alatt
köröttem lobogó növények árnyán
egy láthatatlan fölizzó mozdulat
mögött bár felszikrázhatna a szándék
magamra tán mégegyszer visszalátnék
Pügmalion
Azt hiszem, már minden hiába.
Micsoda képzelet gótikus magánya
Véste, simogatta a százarcú követ?
Mily erő pusztítja a fölösleget?
Nem fél, hogy nincs megállás?
Hogy létéről hirtelen lehasítva
Ott kuporog majd teremtménye árnyán?
Hogy vétkes, mert hitetlent taszít áhitatba?
A terméketlen
Nincs olyan akarat, mi engem elszakíthat!
De a csecsemősírás odaátról
Már nehezen elviselhető.
Veszélyes madarakra gondolok,
Hibbant színeikre. Sárga, vörös csőrük
Megjelöl.
Lábam égnek vetem, hadd imádjon!
Tájam misztikus.
Maga az isten.
Lehet, hogy kő vagyok,
Nap, kígyó vagy bogár.
A lelkem klasszikus angol kosztüm.
Gyülekezet
fürdőruhánk csípőig mintha
felhasítva idén rózsaszín
van meg világoskék té-
vonal a rövid comb a múlté
kedvesem a vasárnap szinte
elviselhetetlen fekete re-
dőnyünk félig leeresztve
fények dobpergés bronzszínű
férfiak
vakító tollaik álma
árulása a tűzben amikor
még nyüszítés voltunk vad
virágok testvére farkasok
éles fogai voltunk rousseau
voltunk meg nietzsche én a
költeményben utálok minden
bölcsességet ha medrek rohan-
nak valami cél felé eszmék
partjai közt szomjas folyamok
gyönyörű súlyukkal óceánba
szennybe ha követelnek bármi
zengő hangon hogy ne csinálj
magadnak öntött istenképmást
ne szemetelj ne ölj ne lépj
a fűre ne tégy hamis tanúságot
embertársad ellen ne dohányozz
ne lopj hogy ím egybegyűltünk
Eszedbe juthatna
az utolsó sort húzd ki képzeletben
a többi nagyjából stimmel valahogy
így kezdted volna ha meg nem zavarnak
a sötétből menekvő hangokkal meg fénnyel
mik feldobnak téged is vakítón az égre
majd visszacsobbannak rajzolva karikát
még eszedbe juthatna néhány apróság
még eszedbe juthatna egy kínai váza
hogy a szép üresség aztán semmi se
hogy szilánk-ropogva züllene szerteszét
szobád rejtekén a formás valóság
míg ülnél valahol egy mélykék fotelben
és felhúzva lábad biztonságban lennél
és padlón karmolászna tört festék meg ábra
Háromnegyed nyolc
ez a huszadik század vége és beleszúrta
villáját a kocsonyába majd valami bölcs
megjegyzés a sarokból amire sajnos már
nem emlékszem de az arca színesben csil-
logott-villogott ó istenem micsoda ször-
nyűség nem találom a pirospaprikát pedig
nélküle de lássuk csak szívecském ez a hu-
szadik század vége miközben kikapcsoltam
vadonatúj triumph melltartómat igazán nem
is olyan rossz a mellem ahhoz képest a ra-
kétatelepítés ide meg oda és egészen tűz-
bejött hát cicuska ez a valami iszonyú így
mindenkinek a maga frontján természetesen
mindenkinek na ja mindazonáltal néhány éve
ott az intercontinental kertjében a túlon-
túl kék víz és a diplomatafeleségek apró
bikinije meg haboskávéra whisky de a kerí-
tés mögött indiai kisfiú ácsorgott felpuffadt
hassal jól emlékszem ma is a szemére emlék-
szel amikor először megfogtam a melled és te
úgy tettél mintha ellenkeznél légy oly kedves
igazítsd meg a lepedőt tudod mennyire utálom
ha meggyűrôdik alattam mit gondolsz egy atom-
bomba azt hiszem semmi nyugodtan elzárhatod
fordulj meg tudod úgy jobban szeretem és me-
gint mint egy darab fa igazán kitalálhatnál
végre valamit
Médium
Levegő-koporsóban alszik a nő.
Erotikus póz. Vízszintes alak.
Előtte a férfi
Feketében.
Odalent suttognak, rémüldöznek.
Valaki az orrát fújja, valaki köhög.
Valaki visszeres lábát tapogatja.
Köröm száguld le-föl. Harisnya zizeg.
Öntudatlan vagyok.
A halál, az más.
Olyan lehet, akár a macska szeme.
Büszke, szórakozott, tekintélyt parancsol.
Nézd csak a vakot. Feje hátraszegve.
Azt hiszem, neki az ég jelez.
Akaratod megtart, erős kötél.
Engedj el nyugodtan. Lebegek.
Vadászat
Azt kell gondolni,
Hogy minden rendben. És
Napod: koronád.
De mit kezdhetnél
Ennyi
Ragyogással?
Magasodván,
Háttal,
Nagy árnyékot vetve
Ölel itt valaki
Vak láthatárt.
Gémberedett lombok
Tapadnak a
Törzsre.
Fönt - kioltott
Dombok.
Ujjak közt fehér bot -
Foglyul estek a fák.
Ilyenkor
Hatalmas
A tér figyelme.
Csak
Újszülött sejthet
Ennyit önmagáról.
A fej
Dísztelen.
A szív gyengéden aljas.
A szép
Kezdete a vér.
Szót se gyilkosságról.
Még észrevétlen vagyok
Hát nem tudok búcsúzni,
Nem tudok.
Pedig szép lehetnék -
Arany keretben mozdulatlan
Nő.
Drága,
Mint egy ikon-madonna.
Vagy lehetnék higany:
Ezüst kiáltás.
Lelkiismeretes ápoló.
Lényem a mártírfényben
Felragyogna.
Lehetnék vércsepp
A mikroszkóp szemében.
Nem tudok búcsúzni.
Nem tudok.
Én féltelek, hogy felfigyelsz rám.
Míg észrevétlen vagyok,
Maradok.
Halkan, halkan
Most halkan halkan
Az éj hatalmas
Vaksi habokra
Rávetül
Nappalok úsznak
Kicsinyke árnyak
Pikkelyük csillog
Elmerül
Sötétség moccan
Hámály kúszik
Álom-barázda
Látva látó
Valami hullám
Csalhatatlan
Oszlat sikolyt
És suttogást
Olyan fekete
Olyan hűvös
Izgatott föveny
Hold-sugárzó
Mered az űrbe
Mintha kőszem
Márványban égő
Hangtalan
Simogat hűsít
Már nem égek
Kitépett engem
Fény kezéből
Elold ároktól
Úttól égtôl
Messzire nézek
Messzire
Ó éj, ó éj
Montázs T.S. Eliot verseibôl
Ó éj, ó éj.
Mind eltűnnek az éjben.
Könyörögj értünk,
Akik választottak s szembeszálltak,
születés, meghalás között
Ez álomjárta félhomályban
Világosságuk felragyog,
Könyörögj értük.
Feszültség ideje ez.
Magányosság helye.
Ne tűrd, hogy hamissággal hitessük magunkat,
Könyörögj értünk most és születésünk óráján.
Könyörögj értünk.
Azt gondolom,
Patkány-közben vagyunk.
Itt vesztek el a holtak csontjai.
Léptek visszhangja az emlékezetben.
Tudjuk, mi a kényszer, a kínzás.
Tudjuk, mi az elnyomás, az erőszak.
Halunk a halókkal:
Nézd, távoznak és mi velük megyünk.
Ó éj, ó éj.
Mind eltűnnek az éjben.
Könyörögj értük,
Akik egyedül maradtak fegyvertelen
Rettegésükkel, fölösleges tudásukat
Szentségként hordozva,
Akik tudták, mi a kényszer, a kínzás,
Tudták, mi az elnyomás, az erőszak.
Ó éj, ó éj.
Könyörögj értük.
Teátrális
óvakodjunk a nyájasoktól a kóbor komoraktól
halottkék nézése bájahullott lim-lomoknak
íme a bölcs anyag színeváltozása fehér karját
a nő kinyújtja mint bergman filmjében
az a szürke lehelet s az a hang érintésedért
ó tán homályos szókkal esdeklő de homálya
lelkünknek is örökkön örökké gáncs a gondolatnak
hullámod sodorjon nyaldossa mélyemet csak
finoman finoman miféle beszéd ez fehér karját
a nő kinyújtja a férfi felé gyertyák púpos jegén
ujjbegy siklik rózsaszín álmon csúszkál a valóság
emlékszel mint egy bergman-filmben felravatalozva
és képzeleted csigalépcsőjén a lármás gyászmenet
is én voltam egyébként megrezdülnek az ablakok itt
de te nyúlj hozzám még hát gőzöm sincs hogy feltettem-e
a teát kop kop kop kop világosodik lassacskán
mondom kop kop kop kop de messze még a reggel ugye
felhúztad az órát
Krónika
késô van sötét van csend van
de ti
ott vagytok a macska puha lépteiben
a rózsák szemérmetlen kitárulkozásában
hol élénkszín szőttesek és tulipános
ládák pompáznak
és tükrös vitrinekben
porcelánszarvas mosolygós lúdas matyi
karcsú hattyú tekintget
ott vagytok
hol bömböl a magnó hozza viszi az
évszakokat megbújtok picasso ráncaiban
és a kertitörpe vérvörös sipkáján
egymáshoz préselődtök s én úgy viszlek
titeket mint egy nevekkel teleírt noteszt
az emlék lapozgat
felhívja ezt meg azt
például a régi tanítónőt a hatvanas
évek elejéről aki sötétkék irhabundájában
büszkén lépkedett a balzac utcán
mikor
nagyon sütött a nap
ahogy utána néztem úgy
tűnt nem árnyék követi hanem sötét szavai
kúsznak a szürke latyakban
és ott van a
lány aki szilveszterkor begubózott
mint egy selyemhernyó
a szőnyegbe tekeredve
részegen röhögött de megfeledkeztünk
róla is
összezáruló ajkunk vízszintese
lassan kihúzza a múltunkat történeteinkből
késő van sötét van csend van
a konyhában
írom ezt a verset
a hűtőszekrény megrázkódik
felzúg hirtelen elhallgat
már csak az erkély
lángol ez a nászra készülő madár
vadul
lobognak kimosott szárnyaink
|
|