Rapai Ágnes:

 A DARÁZS SZEME



Fotó: Horváth Dávid

 

 

      Invokáció


      Szemközt az órával, a könyvekkel. Most igazán
      enyém a tér. Indulatomra, mely vinne, nehezékül
      beszédes szemlélődést raktak gyöngéd kezek,
      s az ágbogas kinti világ, a megismerhetetlen
      visszahőköl. És zuhan fekete lyukba, valaki
      álmába, szálló tüllruhák, farmernadrágok között.
      Hát áldozatul odadobtam a küszködő körmöknek,
      fogaknak, falánk ajaknak, az éj odujába hullhat
      a délelőtt s a délután. Micsoda fény! Még, ha
      becsuknám szemem elindulni akkor is lehetne:
      Biblia, Bihari, Bella, Kalász, Kosztolányi,
      s a felső sorban: Parancs, Orbán, Shakespeare,
      oda-vissza a csupa bizonyosság úton.
      S hiába fekszem, lábamat felhúzva a kemény
      skandináv fotelben, a mögöttem ücsörgők zöld
      némasága nyűgöz, gyűjtöm a színt, bár láthatatlan,
      eltelek páfránnyal, szobafenyővel. Fél egy van.
      Odakint március, idebent augusztus. Mint egy
      nudista napozóban, szememet lehunyva, nehogy
      lássanak, csak sárga alapra mélykék karikákat
      vetítek, lábaim összezárva, katonásan. Ki rakott
      ide? Lógni a sugarak szörnyű láncán, moccanatlan
      várni, majdcsak beborul, és mártírképű önimádat
      nyaldossa a lelket, míg szempillák függönye
      szertelibben, s a meztelen látvány összefogdos.
      De kell a ruhátlan lét: a költészet.
      Szemközt az órával, könyveimmel enyém a tér.
      Hol fény ver csipkét füstből s éles ollóival
      felhasogatja, hol minden nap felemel és lealjasít.
      Indulatom vinne, de visszahőkölök.
      Itt vannak szavaim - ez a hazám.







      Ébredés


      kezdetkor teremtette isten
      az eget és a földet a föld
      puszta volt és üres sötétség
      borította a mélységeket és
      isten lelke lebegett a vizek
      fölött isten szólt legyen
      világosság és világos lett
      isten látta hogy a világosság
      jó isten elválasztotta a vi-
      lágosságot a sötétségtől a
      világosságot nappalnak nevez-
      te a sötétséget éjszakának
      azután este lett és reggel az
      első nap hét óra tizennégy
      fótin pászt szeven szem csaszóv
      csitirnagyszaty minut kedves
      hallgatóink a csípős sőt néhol
      fagyos éjszaka után csak lassan
      kezd emelkedni a hőmérséklet a
      halnali órákban sokfelé erősen
      párás volt a levegő néhol köd
      is kialakult sálá lálálá sá-
      lálá lálá ofélia rágyújt mélyen
      leszívja azt álmodtam hogy meg-
      fogá csuklón felül kezem s
      tartá erősen majd hátralépve
      kar-hosszányira s másik kezét
      így téve homloka fölé vizsgálni
      kezdé arcomat mintha levenné
      úr isten a kávé de csitt szívem
      ezerkilencszáznyolcvannégy ok-
      tóber tizennyolcadika sálá
      lálálá lálálá lálá hol van a
      kockás szoknya ádámhamletfauszt-
      blum asszonya emlékezz hol a
      francba az a kockás szoknya mikor
      a költő magába roskadt és szólt
      a líra alkonyul majd kinyitá sze-
      meit és lőn világosság

      (A versben idézek a Teremtés könyvéből és a Hamletből)






      Fuga
          “Mily hang vagyunk,
          mily játékos kezekben.”
                  (Rilke)

      megszólítanálak de nem tudom
      ki vagy
      tékozolva így ki
      szelídít magához
      sértetlenül
      az újjáébredésben
      ki óvja meg
      hangomat
      szorongó kedves
      árnyaimhoz simulva
      mikor már
      idegenbe tévednék és
      újra
      felemelkednék és
      úsznék fél-
      homályban felzengő
      falak között
      visszhangzó tekintetben
      akár
      fénylő panaszként
      szállva
      vagy termő
      erő lehetnék mely
      mégiscsak
      visszatér






      Hogy tudnak ragaszkodni!


      Nem kell a felmentés.
      Mindent vállalok.
      Elviselem, hogy közöttük riad
      Szavam, mozdulatom,
      És csapong önfeledten,
      A léten túlömölve.

      Ó, kivel szeretkezem naponta?
      Kit temetek?
      Minden bizonytalan.

      A szökőkutak kékje.
      Ahogy ez a nap is magába visszahull -
      A lezárt szemhéj mögé.

      Túlcsorduló üresség kell,
      És puszta gyönyör.
      Kellenek a végletek.

      Gyengéden mosolyognak -
      Megannyi hű rokon.
      Hogy tudnak ragaszkodni! Hogy ragyognak!






      Azért jöttem


      Azért jöttem, hogy nézz meg engem.
      Nem vakoskodom itt tovább.
      Alig érintem, már elejtem
      Arcotok kényes gyöngysorát.

      valahol hever elhagyottan.
      Pedig hogy óvtam azelőtt!
      Dobozba tettem, csillogtattam.
      Magamra fűzöm a levegőt.









      Tájkép


      Igazán semmi.
      A reggel ezen a vékony jelenléten lobogtat.
      Apró fogak nyomát majd kivasalja valaki.

      Az egyszínű anyagot mennyi horzsolás tarkítja!
      Míg odakint száradt a fekete pulóver -
      Vonatok lebegnek.

      Ezt a dühöngő tájat
      Csak a hangok támogatják.
      Mézes, hintázó kertekben bogarak zörögnek.

      És a közelben sínek kemény zaja.
      Fejjel lefelé, mégis a napon.
      Ki akarta ezt a magamutogató várakozást?

      Akárcsak az üveglapra szórt vasreszelék,
      A mágneses mező örvényébe hullna,
      De csak kóvályog céltalan,

      Határtól határig, szerteszét pereg.
      Várok.
      Pedig innen csodaszép a kilátás.

      Semmi riasztó.
      A családi házak puhazöldben lengnek.
      Igazán semmi.

      A tekintet keres és talál.
      Mozgalmas bizonytalanságot ebben a puszta
      bizonyosságban.

      Hogy csak lobogás van.




      Gyökér


      Anyu, anyu - ott napraforgók
      Satnyulnak.
      Szelídségüket én nem ismerem.

      De perzselődöm, látod,
      Fordítom arcomat, veled,
      Velük.

      Visszagömbölyödöm és szakadok.
      Fáj a fejem -
      Fűlevest iszom,

      Okádok.
      Felnézve: a szögesdróton
      Virágok.

      Az ég füstlábon sétál.
      Aranyfogak kitörve.
      Héliosz-Jézus-Jahve.

      Fordítom arcomat.
      Merre?
      Itt a vonat -

      Sínek Ne tovább!-ja
      Moccanatlan vagyok, kicsi csillag.
      Emlékeid tava lebilincsel.






      A nap felkelt


      A nap felkelt.
      A kör bezárult.
      Elszürkült nejlonnal

      Takarják az arcot.
      Gyertya roskad:
      Omladozó részvét.

      Tegnap-törmelékek.
      A rózsát, a narancshéjt
      Szemétbe dobták.

      Ültem a paplanán -
      Ráncok közt mosoly.
      Szolgálatkész manó,

      Esti mesében.
      Varázsszóra vár.
      Aztán diszkréten

      Semmivé bomol.






      Bármit megtehetsz


      annyira létezik hogy már semmi nem
      marad belőle mítosszá lényegül
      majd lassan oszló fehér homály
      karcolná az ébredést mit elviszel

      magaddal ősi kőzetet a napba
      egymásra rakódik a volt a lesz
      hangok szavakká színek képpé gyűlnek
      a hétköznap pupilláján egy gesztus

      felmutat mosolyoghatsz magadban
      vagy bármit megtehetsz például
      merengve ülnél képzelt helyeden

      és levél-zörögve hullna a hó
      és így tovább a semmi fonalán
      melyről már-már hinnéd látható





      Negatív


      A valóság érzékelése: öröm,
      Mondta a szent.
      Téged azért visszataszít

      Egy ragacsos
      Joghurtos doboz.
      Az egyre barnább almacsutka.

      Hártyás margaréta
      Hasztalan virít.
      Képzeletedben elvirított.

      A hamutartó majd
      Megtelik csikkal.
      És rongy dermed az út sarában.

      És árnyas konyhaasztalon
      A nagyapád.
      Közel hajoltál.






      Záróra


      Legjobb a negyedik emeletre
      menni

      Ott nincsenek repedések.
      Gyíkok.

      Higany-mosolyom nem gurul
      szanaszét.

      Visszatöltögetem a lezárt
      üvegbe.

      Jó messze lenni a telt
      kalászoktól.

      Az érintetlen
      füvektől.

      A negyediken már zsibong
      a násznép.

      És csipke-ablak röpül.
      A menyasszony fátyla.






      Délelőtt, tíz óra

      iszik rágyújt fizet menjünk
      odabent a férfi ragacsos szürke
      nadrágját nézegette a kurva
      anyádat konyakban nyüszít a
      szőke asszony borszag hajókázik
      széktől porhálózta ablakig
      figyelsz te egyáltalán mint a
      kő olyan legyen a vers szemét-
      ben fehérszakállú próféta turkál
      milyen hideg vagy mondja tudod
      azt álmodtam hogy a hajam a sze-
      membe lógott de nem volt szemem
      mint a kő olyan legyen a vers
      iszik fizet menjünk már innen itt
      mindenki magánhangzó a á a ó és
      konyakban kezét tördeli a szőke
      asszony te nem tudod milyen megölni
      egy ötcentis gyereket a madár-
      boltban valahol kezdet és vég között
      lények csipkedik a levegőt írja és
      boldog az eszelős vénasszony résnyire
      nyitja az ajtót a legszebb por az
      ember a legszebb hamu a legszebb füst
      iszik rágyújt fizet maradjunk ennyiben






      Ennyi zene


      mindig idetolnak elém pedig
      egyre gyakrabban elfordítom
      az arcom de ők buzgólkodva
      hurcolásznak tovább győztesen
      körben ricsaj kürt meg cintányér
      ennyi zene már vérré csenddé
      ömlik hidd el nem kell ünnepelni
      nincs kit hordozni villogó ezüst-
      tálcán inkább szabadíts meg
      e tisztátalan kezektől ne kelljen
      néznem koponyáját szemét s bár
      merő bűnt kínáljon ami eljöhet
      hadd tapadjak rá hiszen fulladok






      Bűn


      Nem, ne menjen el, ordítottam.
      Fekete, nagy szoknyájához vont.
      Valamit súgott.

      Egy halott a lámpában.
      Ugye milyen meghitt
      Ez a tejfehér koporsó?!

      Felkiáltottam és ujjongtam.
      Az asszony arrébb gurult.
      Utánakaptam.

      Reggel majd iszonyodhatsz magadtól -
      Sziszegett.
      Álmodban mindig kifosztod szegényt.







      Sakk


      Mily torz figurákat tologatsz?
      Mily rémes asszony koronáját kell néznem?

      Mily sereg indul ellenem, átkos feketén?
      Bástyád a királyt védi, a futó meglódul,

      A huszár is. se látva se hallva
      Szoronghat néhány katonám,

      S én érzéketlen, szótlan figyelem
      Hogy véreznek az arctalanok.







      Ginsberg odaát


      allen mi van veled egymáshoz bújtak a
      csontok oroszországból lengyelországból
      magyarországról jöttek lehajtva csillagos
      fejüket jöttek a csontok közéjük feküdtél
      és gyöngéd voltál a szemüveged levetted és
      felcicomáztad ôket hússal biliárd-fejükre
      hajat simogattál a nemiszervükre szőrzetet
      és otthon voltak veled és te is otthon voltál
      emlékezz fiam a varangyok repülésére emlékezz
      fiam hogy már nem vagyunk

      mennyi képet láttunk
      mennyi képet minden arcnak három arca volt
      rögeszméinken zötyögtünk nevess csak nevess
      anya azt igazán meg kell értened hogy a párhu-
      zamosok sose találkoznak sose találkoznak a
      párhuzamosok a járdán reggel hatkor harisnyát
      melltartót rongyos alsónadrágot találtam a báb-
      színházban még szükség lehet rájuk a tükör elé
      álltam nevess csak nevess játszottam magamnak
      félrehúzódtam imádkozni kéne valakiért mi van
      veled allen







      Bálvány


      Csapong a függöny.
      Elmyisszantott árnyék
      Vergődik a padlószőnyegen.

      Most jól megnézlek.
      Szakad a fény
      Az emlékezetben fölmagasodsz.

      Megalkottalak.
      Itt vagy.
      Teljes vagy.

      A hatodik napon
      Odaadás.
      Mert láttad a vesztest.

      Hogy fellángolt!
      Hamu a tó.
      Lobog a sás.








      A teljesség végtelen pillanata


      ez így tökéletes hozzátenni esetleg
      elvenni belőle az istenért se gyö-
      nyörködjünk hát művünkben húnyjuk le
      szemünket látva lássunk és szívünk-
      be megváltó közöny szökken mind
      hűvösebbek leszünk és összeolvadunk
      a mindenséggel nem ostromoljuk
      magunkat otromba kérdésekkel nem agya-
      lunk ki pirospozsgás elméleteket nem
      gyötrődünk a kétely nem marcangolja
      zsenge lelkünket már nem rimánkodunk
      nem félünk szavainktól nem húzzuk ke-
      resztül számításainkat a fehér papír
      láttán nem rándul görcsbe a gyomrunk
      nem élvezkedünk nem latolgatunk a
      titpkzatos erők nem kerítenek hatal-
      mukba teszünk az ihletre és nem űzzük
      magunkat a vezeklés sivatagába nem zu-
      hanunk alá kecses albatrosz szárnyain-
      kon a képzeleten és mind hűvösebbek
      leszünk és nem mondunk nemet







      Kastély


      Micsoda gazdagság! Brokát meg ezüst.
      Csillárok tátogató kelyhe néz.
      Középütt esőcsepp - áttetsző fénybibe.

      Bársony csillan. Törékeny asztalon
      Kínai váza feszít. Szemközt mogorva úr
      Lóg a falon. Csipkegallérja sárga tokát becéz.

      Puha papucsban halkan lépkedek.
      Magukhoz vonzanak a tárgyak, mint a húsevő
      Növények. Tekintetet zabálnak.

      Ellenséges a vízfolt a mennyezeten és a repedés
      Két olajfestmény között,
      Akárcsak lesben álló társaik.

      A szobák tovább terelnek. Üres vagyok.
      Ez az egész távoli és megfoghatatlan.
      Összehúzom magam. Félek.







      Kínai rajzok


      I

      Hiába, a hallgatás megvakítja
      a szemlélőt, s ha gondolna is,
      mintha a másik gondolna, ahogy
      kecses mozdulatait felidézné,
      most tesz-vesz, majd ô is hűs
      lepel fonákjára festi képeit;
      még ágak, lepkék díszlete, zöld
      erezet a levélen, tekintete
      földjén suhogó szirmok sodródnak,
      elveszett rózsák, gondolná,
      merengne, s hozzátenné: csakugyan
      hiába.


      II

      Előbb fenyő, aztán virág, madár,
      de itt semmi nem azonosítható
      már magával; mi lett a hideg
      fehéren megidézett fenyővel,
      virággal, madárral; pedig színek
      pompája, beszédes vonalak hullámba
      szaladnak, eszményi csendbe, én
      is futnék, oda, elmázolt jelek,
      jelentés mögött meghúznám magam,
      halott háttér, fenyő, virág, madár.


      III

      Vízbe lépnél, siklik, kanyarog,
      föltornyosul, a kifogyhatatlan
      jelennel eláraszt; lángtestű vadlúd
      lankadatlan szárnya tekintetet
      hasít; ráncos szemhéj a part homokja,
      hunyorog, rebben, lecsukódik; a
      sárkány siklása hangtalan, tüze nem
      érlel kalászt, nem fonnyaszt füvet,
      a sárkánynak nincs szeme, víz-föld-
      fény megvakult apja, szemgödre
      ravatalán mennyi lehetôség!





      Próba


      a költészet az ablakban könyököl
      az éjszaka dekoltázsába bámul
      az utca világít és piheg suttogja
      átszellemülten majd egy végtelen-
      gyöngéd pillantással körülnéz füst
      vándorol odüsszeusz lelke elmosolyo-
      dik váratlan-friss mozdulattal az
      asztalra szökken szőke sörénye lobog
      lobog közönsége csitulni kész jöjjön
      a végszó a végsô rúzsos ajak nyílik
      a duna szürke-mocskos iszonyú faágat
      sodor a hetesen öregasszony fekete
      aprócska kalapban jobbra néz sietősen
      keresztet vet valaki belehajtott a
      vízbe a hullát megtalálták a könnyű-
      búvárok és jön a kicsike kerácsony
      az édes hát mind örüljetek és vigadja-
      tok szóljon a citera és a hárfa harsog-
      jon a tenger és ami betölti a földkerek-
      ség s akik lakják én részemről persze
      az ártatlanság útján szeretnék járni
      ha ha ha ha nézzétek irgalmatlan fényét
      az angyalka szemének szűz őrülettel
      összefekvő látó asszony mellét medve
      oroszlán szívja ördögi nász lesz én mon-
      dom néktek micsoda forróság a valóság
      körülöttünk tesz-vesz de kedvessége is
      megaláz most jeges lepedőbe emlékbe csa-
      var és szívem remeg bensőmben halálfélelem
      környékez félelem és aggódás kerít hatal-
      mába és borzalom tölt el s így szólok
      igen szeretnék elfutni innét ah pedig
      nagyon fog hiányozni nézze az arcunkat
      szép a vesztes arca





      Levetett szárnyak
          Mallarmé sírjára
      LEVETETT SZÁRNYAK MIKET NEM BÍRT EL A KÉZ
      RÖPPENNEK KAVAROGNAK

      ISZONYÚ NEHEZÉK

      most lehasítva megszokott
      terünkről mit színez és
      árnyékol a pillanat s hir-
      telen zuhanva s az ikrekre
      kiket nem nélkülözhetsz
      akár két szemedre vigyáztál
      ÉS VAD SZIMMETRIA TOMBOLT

      kitöltve napjaid fehér
      vásznát

      A TÖRTÉNET FESTÉK
      KÉPZELET SODORTA

      SZUROKFEKETE
      ZÖLD
      VÖRÖS

      valami végigszántott a
      hátgerincen lakkozott
      körmök nyomán patakzott
      A VÉR
      VALAKI GÉZT HOZOTT

      AKIT LEVETETTEM GYÖNYÖRŰ VOLT

      ott vagyunk a léttelen folyamban
      emléktelen szirmok sosemvolt halak
      a semmi sodrához igazodva

      BőRÜNK SZIKRÁZIK PIKKELYÜNK EZÜST

      TEHOZZÁD AKKOR TÚL KÖZEL JUTOTTUNK

      úgy égtünk porrá nem láttuk

      A NAPOT

      mi elveszett szavakban
      születtünk haltunk
      A KÉZ GYENGE VOLT






      Éjjel


      Virrasztva nyüzsgő ég alatt
      Fekete vérem senkié

      Kopog a csenden gondolat
      Bicegve tart a hang felé

      Melegen hull mi eltemet
      Jövök talán vagy elmegyek

      Virrasztva farkasom fölött
      Megyek talán vagy épp jövök

      A nap szemébe hold szalad
      Árnyak hajában árnyszalag

      Vékonyka űrön fekhetek
      Jövök talán vagy elmegyek






      Karnevál


      majd pöttyös arcú bohócok ruhája
      csilingel micsoda ünnep lesz talán
      megjelenik közöttünk ő is aki örökké
      apja után sóvárog a gyönyörű gyilkos
      és bűnét felejti megérkezik a vak
      aggastyán hogy elátkozzon bennünket
      megbocsásson és belénk kapaszkodjon
      jönnek a vastag ajkú szerelmes asz-
      szonyok fekete függönyös ablakok
      mögül pincék odvából előbujnak a sá-
      padt kamaszok jaj csak megtaláljuk a
      bolondot meztelen isten rejtőzik tűz-
      zel a kezében szent tehenek kígyók
      szkarabeuszok szemében eltününk körül-
      táncoljuk az égigérő tölgyet magunkkal
      vonszoljuk az ártatlanokat és életerős
      csecsemőket szoptatunk







      Hasadás
          “A figyelem és a várakozás magatartása
          illik a széphez.”
                    (Simon Weil)
      Mit akarhattak tôle?
      Azt tudom, hogy elutasította a kedvességet.
      Bámult a mennyezetre. Az még egész volt.

      Tegnap kinézett:
      Az ég - félbevágottt citrom,
      A felhő-cikkelyek összeaszalódtak, és fekete csíkok

      Közepén a nap,
      Át- meg átszelve.
      Aztán odabent egy zöld üveggolyó

      Gurult,
      Fák törzsén, romos utcán, pince sötétjén,
      Drótok alatt, tovább, a dülöngélôk között,

      De nem vették észre.

      Itt valószerűtlen társai lesték,
      Belecsimpaszkodtak, követelőztek,

      A fülébe sugdostak és nevettek.
      Pedig ő már
      Odalökte magát,

      Árny meg árny közé harmadiknak.
      Adakozó volt, a reggelt várta,
      Mint egy tengerszem.






      Fotó


      Félelmetes voltam.
      Negatív társaság.
      Aztán izgató, fehér árny az éjen.

      Kő.
      Kő.
      Szisszenô szilánk.

      Álmodban sírsz.
      Fekszel a gyűrt-fehér árnyon.
      Nincs, aki védjen. Aki ártson.



      Itt vagyok


      itt vagyok megalkotva
      frissen vasalt alkalmi ruhában
      kezemben szent papírokat szorongatok
      eszmék hűsítenek
      mint japán legyezô

      az ablak kitárva
      odaképzeltem magam a rózsaszín meg sárga
      virágok közé ahol kimonóban gésa lépked
      haját ében tű
      fúrja át

      ugye megdöbbentett
      a bajuszos mona lisa
      rajongó hívének végül engedett
      és sosemlátott combjait felvillantva
      hátrahanyatlott

      a szoba ablakából
      őszi tájra látni mellettem egy bolond
      festő gesztenyefára körtét
      barackot varázsol s az égre vattábav
      pólyált katedrálist

      kapkodó ecset
      borzolja a folyót ne félj mondanám
      a feledés örvényében alámerülnek
      a szédület teremtményei
      de hallgatok

      eszembe se jut
      hogy mást is tehetnék
      képzelődöm hár papírjaimat szorongatva
      odaadó vagyok rejtélyes mosolyú
      szégyentelen és kiszolgáltatott





      Repülés


      Gyere nézd meg köd a házam
      Köd előttem köd utánam
      Ma gomolygó köd a kémény
      Köd a szekrény a szobában
      Köd a toll és köd a tinta
      Odakint leng köd a hinta
      Köd előttem köd utánam
      Ugye látod köd a szárnyam
      Napom eltűnt de ki bánja
      Belebújtam hideg árnyba
      Tovaszálltam gomolyogtam
      A világon mosolyogtam







      Távozás


      nem volt könny se zsebkendőlengetés
      izgató mütyűrök olcsó díszei a szív-
      nek szomorkás mosoly nem csillogott
      kihívóan és bársonyos fájdalom pa-
      lástja nem burkolt kicsinyke szavakat
      hogy nahát ah jaj ó akkor ékesen nem
      tárta szárnyait az adakozás és anyás
      karmok helyét szél szórta szét és
      egész nap zuhogott és nem becézett már
      semmi indulat és a szív otthon volt
      egyedül nem adott magára de tiszta volt
      nagyon tiszta volt






      Királynô


      Nagyon kezesek a dolgok.
      Intek - jönnek versengve, mosollyal

      . Árnyéktalanul, mint egy operettben:
      Bármit tehettem,

      Ők talányos-
      Gyöngéden követtek. Fázós

      Lábamra langyos pléd röppen.
      Ez a roppant figyelmesség émelyít.

      Szelíd
      Szüzek tolongnak - szavak.

      Mindent szabad
      Tenni és nem tenni.

      Elborzadok: ennyi
      Tisztaság előbb-utóbb romlásba dönthet.

      itt vagyok megalkotva
      frissen vasalt alkalmi ruhában
      kezemben szent papírokat szorongatok
      eszmék hűsítenek
      mint japán legyezô

      az ablak kitárva
      odaképzeltem magam a rózsaszín meg sárga
      virágok közé ahol kimonóban gésa lépked
      haját ében tű
      fúrja át

      ugye megdöbbentett
      a bajuszos mona lisa
      rajongó hívének végül engedett
      és sosemlátott combjait felvillantva
      hátrahanyatlott

      a szoba ablakából
      őszi tájra látni mellettem egy bolond
      festő gesztenyefára körtét
      barackot varázsol s az égre vattába
      pólyált katedrálist

      kapkodó ecset
      borzolja a folyót ne félj mondanám
      a feledés örvényében alámerülnek
      a szédület teremtményei
      de hallgatok

      eszembe se jut
      hogy mást is tehetnék
      képzelődöm hár papírjaimat szorongatva
      odaadó vagyok rejtélyes mosolyú
      szégyentelen és kiszolgáltatott





      A darázs szeme


      Tudod, csak nézem ezt a kietlen virágzást.
      Mintha iszonyatban akarna kiteljesedni
      A mai nap.

      És nincsenek szirmok.
      Csak a darázs szeme.
      Kutat. A tekintethez csapódik.


      Azt hiszem, azért meleg van.
      Ilyenkor végleg szekrénybe akasztják a kabátot.
      Én meg lehántom - akárcsak álmomban -

      A mellemet, az ölemet.
      Az eggyéválást és a különállást.
      Valami szent közönnyel áradhatok valahova.

      Mintha áradat volna.
      Aztán egy sima lap.
      A dél. A dél.

      Perzselő moccanatlan test.
      Sárga tó.
      Tudod, csak nézek fölfelé.

      Nekem verődik,
      Megcsillogtat, körülindáz.
      Régebben még elkápráztatott.





      A bohóc álma


      A lég alatt
      A föld alatt
      A víz mélyén
      A régi kerten
      Napsütéses
      Holdvilágú
      Meggypiros
      Szilvakék

      Havon fekszem
      Elhagyottan
      Szirmon alszom
      Illat koppan
      Báli termen
      Bohócsipkám
      Bolyhos csúcsa
      Lengedez

      A lég alatt
      A föld alatt
      A víz mélyén
      Napsütésnek
      Hodvilágnak
      Árnya mozdul
      Megcsörrenve
      Imbolyog

      Szirmon ülök
      Beleroppan
      Havon fekszem
      Elhagyottan
      Szirtek csendjén
      Mosoly pukkan
      Légbe bomló
      Buborék






      Utószó


      A fű túl zöld.
      A virágok nagyon élnek
      . Kavicsok között üvegszilánk.

      Kikötött csónakban sirályok ürüléke.
      A szél - dobgártyára tapadó sikoly.
      Szemben a tó: dermedt medúza.

      Asszony közeledik: nehéz, szőke konty.
      Domború hasán rózsás fürdőköpeny.
      Amott kockás pléd.

      Petyhüdt gumimatracon
      Elomló hús.
      Napolaj zabálja, hányja a fényt.

      Szemhéj-tüzijáték alatt kiégett tekintet.
      Megérkeztem hát.
      Felismerhetetlen vagyok.






      Beavatás


      nem engedhetem meg neki
      hogy a küszöbre feküdjön
      ábrázatát gondolataimra
      emelve ez a hűséges szem-
      pár lemosdat majd fekhetek
      múmia-érzékeimmel fonnyadok
      légkondicionált napjaiban

      ó inkább bundát növesztek
      nyelvem kilóg a számból
      nyüszítve tornácán takaros
      odaadás leszek majd ápolhat
      és becézhet odaláncolva
      saját jóságához majd nem bír
      ellenállni és nem lesz kiút






      Kábulat


      Drágáim,
      Virultam és
      Nyöszörögtem.

      Könnyű lettem,
      Szerteszét
      Omoltam.

      Anyatej voltam.
      Kicsinyeim torkán
      Micsoda édesség!

      Ki hasította szét
      Blúzom,
      Súlyos szoknyám?
      Koppanás volt
      Ez?
      Koppanás koporsón?

      Nincs, aki
      Szóljon.
      Nyomorultul

      Úszkáltok. Vakító
      Üveghengerbe
      Csúsztatott embriók.





      Mozi


      ebben a savanykás szagban
      éreztem otthon vagyok ré-
      szeg makogás testvérem
      vagy te ideák langyos me-
      zején ölébe fúrtam az ar-
      comat és lüktettem vérével
      ne félj most gyönyörűvé
      teszlek dülöngélve az úr-
      ban átszellemülünk most
      átvarázsollak megkínzott
      ajkamat összezárom idegen
      nézd lelkeink hogy szállnak
      ennyi esztétikával istenem
      hol vagyunk







      Mézeskalácszív


      Van ebben valami visszataszító.
      Talán az édességbe ágyazott
      Tükör.
      Páva-színpompa.
      Ki tud ellenállni?
      Ez a dísz csaknem tökéletes.

      Rózsásképű apáca,
      Odaadó leszek.
      Csupaszív. Én istenek

      Gyékényén hagytam a testemet.
      Nézz a tükörbe, azután harapj.
      Ennél többet nem kockáztatok.






      Salome


      Rendezett vonásai megdöbbentenek.
      Odafönt vagyok,
      Lobogok.

      Ajkán alvadt vér.
      A hallgatag isten imádott feje
      Két tenyerem között.

      Szeme üres.
      Sárgás bőre simogatásom
      Melegét érzi.

      Az ablakon túl
      Életteli mozgás.
      Zaj, szünet, zaj.

      Itt bent visszacsapódó
      Fények áradnak.
      Lobogásom arcomat nyeli.






      Lépj elô


      Az a lehelet szinte önmagába
      visszahajol, szirmok sötétedésben;
      ahogy a lüktető, éles virágra
      csukódik, ráolvad, és egészen

      olyan, mitha pohár száján ajak,
      gyermeki és mohó. Szorongás lobban így
      valónkra, mi oltanánk, de nem fakad
      derű, hát megbékélünk vele. Amíg

      ösztönök türelmetlensége forr,
      félelmeid hátterébe nem húzódhatsz.
      Nyugodtan lépj elő.







      Mintha várnánk


      Felszúrjuk magunkat a körző hegyére,
      De létünk középpontjából meddig látunk?
      Ki húzza a kört? S az a kéz miféle
      Távolt engedélyez? S az elviselhetőn túl
      A tériszony miért sodorja vissza
      Tekintetünk a megjelölt korongra,
      Hova a hétköznapok kellékeit -
      Mint mániákus árusok - kirakjuk:
      Teáscsészét, könyvet, jegygyűrűt, cigit,
      Kezes emlékeinket sorjában, s úgy
      Teszünk, mintha várnánk, mintha jöhetne
      Bárki, hogy portékánkban gyönyörködve
      Csak álljon ott, ittasultan örökre?







      Teremtsünk


      vagyok vagyok vagyok
      szavak pezsegnek mióta
      már körülöttem bennem
      álmatlan ingerlő halot-
      tak mellett virrasztottam
      kezüket összekulcsoltam
      a hasukon a párnát meg-
      igazítottam a fejük alatt
      széttártam combomat leré-
      szegedtem ó hitvány függet-
      lenség ne hagyj el teremt-
      sünk embert képmásunkra ma-
      gunkhoz hasonlóvá ők ural-
      kodjanak a tenger halai az
      ég madarai a háziállatok a
      mezei vadak és az összes csú-
      szómászó fölött szavak szavak
      motyogtam szórakozottan a kép-
      zelt szobában recsegô bútoraim
      tövében kihajt az orgona arany-
      esô árvácska gyom napraforgó
      suszterbogarak vonulnak az el-
      mosodó háttér elôtt egy hatalmas
      lúd valahonnan a gyerekkorból
      sziszeg sziszeg anyám a magasban
      énekel a levegőre kislányom majd
      csillagokat hímezünk ki vagy te
      ki vagy






      A bolt
        Kosztolányi Dezsô emlékének

      Meghalok
      Megyek
      Csecsemô vagyok

      Meleg
      Pólyában
      Jóllakott

      Amott
      Egy férfi
      Elmereng

      Részeg
      Meghibbant
      Csend

      Azt hiszem
      Valaki
      Rámnyitott

      A lélek
      Polcain
      Száz titok

      Tűpárna
      Gyűszű
      Rengeteg kacat

      Szívem
      Üzletében
      Szavak






      A látogatás


      A takaró nyugodt csónak volt akkor.
      Fénytelen képek ringatóztak:
      egy amerikai utazás pasztelljei,
      egy fekete kalap halvány körvonala,
      egy négylevelű lóhere.

      Festetlen arcú nő - jóllakott gyerek,
      csövek ölelnek: rózsaszín anyák.
      Egyszer emelkedtél, aztán letűntél.
      Elhervadtál, mint a sósfű, amelyet
      gyűjtenek.

      Valaki megszólít, elmélázik.
      Szája csupa betű. Ó, fekete rózsa!
      Nyílik-csukódik, nyílik-csukódik:
      "Bojtorján nő majd palotáidban,
      csalán és bogáncs váraidban.

      Sakálok nyugvóhelye lesz lakásod,
      és struccmadarak tanyája.
      Vadmacskák találkoznak hiénákkal,
      ott fészkel majd a vipera,
      és tojást rak."

      Az éjjeliszekrényt televarrták
      gombbal -
      felizzanak a keserű golyók.
      Papírzsebkendő, vászonpapucs, óra.
      Minden elérhető téged jelent.

      (Az idézet Ézsaiás könyvéből való)






      Búcsú


      Az emlékek praktikus böröndben.
      Még könnyű vagy. Csaknem emelkedett.
      Körben a tér: csupa semmiség.

      Néhány kórházszagú bútor, fehér szekrény, ágy.
      Már nem tudod, mindez mire való.
      Miért hasít a fény a homályba.

      Miért vérzik a levegő.
      És miért szivárog a sebből annyi por.
      Nem fenyeget, nem hiteget senki.

      A könyvedbe bújsz.
      Aztán a nyirkos tenyér.
      Aztán a vasatag ajak nedvesen csúszik

      Az ablaküvegen.
      A kaktuszt az erkélyen meglocsoltad.
      Tegnap még ki mertél menni.






      Sír


      nagyon fogunk vigyázni mondja a fiatal-
      ember
      lapátkeze lendül
      nagyon fogunk vi-
      gyázni
      reklámszatyor zörög
      tessék megnyu-
      godni mondja
      részvétem
      málló vakolaton
      kereszt
      a szürke ruháját és ezt a köröm-
      cipőt
      tudod a fekete olyan komor ő sem
      szeretné
      sír
      nagyon fogunk vigyázni igen
      szépen felöltöztetjük ne tessék aggódni
      egykedvű kórházkert fák
      tavasz
      a konyha
      előtt megáll egy teherautó
      a férfi ki-
      csapja az ajtót
      odabent hosszú rúdon ró-
      zsaszín húsok
      tessék megnyugodni mondja
      részvétem
      igen a haját szépen megfésüljük
      az ablakokban pizsamás árnyak
      a bimbozó
      fákon madarak émelyítő dala
      tessék megnyu-
      godni
      fehér köpenyben lány lépked a kezében
      kémcső
      kopog kopog aztán eltűnik
      tudod a feketét
      ő soha nem szerette
      az olyan komor mondja
      és sír





      A temetés
        “Fekszel mozdulatlan,
          nem vagy már a felsô világban,
          jaj, jaj.”
            (Oravecz Imre: A hopik könyve)

      Látod, ez itt a fagyos föld,
      A halottat belerakják.
      Arcán gyökértelen fű-ráncok.

      A szem nem izzik.
      Őt már nem érintheti
      Garbó-, ing-, zsabóvirág

      Kíméletlen illata.
      Nincs, aki tapintson.
      Nincs, aki halljon.

      Közönyös lábára fekete harisnya simul.
      Elsötétített idő van.
      Emlékeink táncparkettjén

      Hibátlan lépkedünk
      Elôre-hátra, elôre-hátra.
      Önkívületben, vakon.









      Nagy fejet égre tár,
      Semmit nem vár tőlünk.
      Ő érvényes csak -
      A sok virág.

      Netán összeforr itt
      Két felhő-profil?
      A véletlent lessük.
      Megriadunk.

      És lökdösődünk,
      Közönségesen.
      Éleinket koptatjuk.
      Nem tudunk másról.

      Valami gurul.
      Valaki ránk hever.
      Így-úgy mi is
      Teljesek vagyunk.






      Elégia délután


      ebben a között idôben felgyorsul
      a történet pedig a perc mint az
      egykedvű rák azért a munka haladt
      haladt megneveztem ezt meg azt nem
      sétálóutca ez kérem mi a fene min-
      denki apróval fizet szerelmem mi-
      lyen kék a legszebb kék holnap
      muszáj lesz nőgyógyászhoz menni
      nincs nagyobb csapás mint az ele-
      get nem ismerni tejet gyümölcsöt
      mit is még jó annak aki nem lép ki
      az ajtón és világot megismer nem
      néz ki az ablakon és égi utat meg-
      ismer mennél messzebb megy annál
      kevesebbet ismer gondolta lao ce jó
      annak aki nem cselekszik hanem végbe-
      visz a hetes elindul ebben a között
      idôben lökdösôdünk én mégis ôket sze-
      retem akik nem tudnak élni csak letű-
      nőkként mert ôk az átalmenők olvasta
      valamikor valahol valaki







      Tükör


      Ki gondolhatta,
      hogy a hízelgés szebbé
      varázsolja arcomat, mint a
      vitaminpakolás, hogy hazudok majd
      boldog-boldogtalannak, hogy neurotikus
      leszek, s csak ehhez tartom
      magam?

      Ki gondolhatta,
      hogy ellopom az őrültek
      gondolatait, és szétzilálom
      meleg fészkemet, a józanságot,
      fiókáimmal mit sem törôdve, és kígyó
      vér, béka, szúnyog, bögöly, dögvész, fekély,
      jégesô, sáska pusztít?

      Ki gondolhatta,
      hogy rám néznek, akik
      mindentől idegenek és a
      sajnálatot, mint mogyorós
      svájci csokoládét szopogatják,
      élvetegen, hogy fontoskodva járkálnak föl-le,
      hogy kitapintják a pulzusomat, szájamba lázmérôt
      dugnak, és nem ismernek magukra?






      Horzsolás


      a padon felejtett játékmackó
      akinek már nem nézhetsz a szemébe
      s ott messzebb az utcák e hangtalan
      szájak melyek nappal csak idegen
      nyelven beszélnek nézd a kirakatot
      szemben a fényreklámmal hol hasztalan
      vár némi homályra egy ruhátlan
      kirakati bábú fején félrecsúszott
      vörös paróka

      mint mikor
      a liftben állsz moccanatlan és az
      emeletek zuhanó sirályok fénycsőrük
      horzsolja a sötét nyugodt felszínt
      s te idegen szomjas lényeket itatsz
      vagy a nyirkos levegő mellé fekszel
      és szavakat mormolsz öntudatlanul és
      ítélkezni késő






      Az opiumszívó álma


      hol riasztó állandóságot találsz
      a végtelenbe nyújtózó mozdulat
      mögött mintha egyhúrú lant heverne
      imbolygó hínárok árnyán odalenn

      vágyódva bár a céltalan moccanó
      vízsodorta kő után mely simulva
      mélyek medréhez tekintetet bolygat
      de koccanása értelemmel telít

      akár egyetlen hang felvillanna itt
      nyugtalanító hullám-homály alatt
      köröttem lobogó növények árnyán

      egy láthatatlan fölizzó mozdulat
      mögött bár felszikrázhatna a szándék
      magamra tán mégegyszer visszalátnék






      Pügmalion


      Azt hiszem, már minden hiába.
      Micsoda képzelet gótikus magánya
      Véste, simogatta a százarcú követ?
      Mily erő pusztítja a fölösleget?

      Nem fél, hogy nincs megállás?
      Hogy létéről hirtelen lehasítva
      Ott kuporog majd teremtménye árnyán?
      Hogy vétkes, mert hitetlent taszít áhitatba?







      A terméketlen


      Nincs olyan akarat, mi engem elszakíthat!
      De a csecsemősírás odaátról
      Már nehezen elviselhető.

      Veszélyes madarakra gondolok,
      Hibbant színeikre. Sárga, vörös csőrük
      Megjelöl.

      Lábam égnek vetem, hadd imádjon!
      Tájam misztikus.
      Maga az isten.

      Lehet, hogy kő vagyok,
      Nap, kígyó vagy bogár.
      A lelkem klasszikus angol kosztüm.






      Gyülekezet


      fürdőruhánk csípőig mintha
      felhasítva idén rózsaszín
      van meg világoskék té-
      vonal a rövid comb a múlté
      kedvesem a vasárnap szinte
      elviselhetetlen fekete re-
      dőnyünk félig leeresztve
      fények dobpergés bronzszínű
      férfiak
      vakító tollaik álma
      árulása a tűzben amikor
      még nyüszítés voltunk vad
      virágok testvére farkasok
      éles fogai voltunk rousseau
      voltunk meg nietzsche én a
      költeményben utálok minden
      bölcsességet ha medrek rohan-
      nak valami cél felé eszmék
      partjai közt szomjas folyamok
      gyönyörű súlyukkal óceánba
      szennybe ha követelnek bármi
      zengő hangon hogy ne csinálj
      magadnak öntött istenképmást
      ne szemetelj ne ölj ne lépj
      a fűre ne tégy hamis tanúságot
      embertársad ellen ne dohányozz
      ne lopj hogy ím egybegyűltünk






      Eszedbe juthatna


      az utolsó sort húzd ki képzeletben
      a többi nagyjából stimmel valahogy
      így kezdted volna ha meg nem zavarnak
      a sötétből menekvő hangokkal meg fénnyel
      mik feldobnak téged is vakítón az égre
      majd visszacsobbannak rajzolva karikát
      még eszedbe juthatna néhány apróság
      még eszedbe juthatna egy kínai váza
      hogy a szép üresség aztán semmi se
      hogy szilánk-ropogva züllene szerteszét
      szobád rejtekén a formás valóság
      míg ülnél valahol egy mélykék fotelben
      és felhúzva lábad biztonságban lennél
      és padlón karmolászna tört festék meg ábra







      Háromnegyed nyolc


      ez a huszadik század vége és beleszúrta
      villáját a kocsonyába majd valami bölcs
      megjegyzés a sarokból amire sajnos már
      nem emlékszem de az arca színesben csil-
      logott-villogott ó istenem micsoda ször-
      nyűség nem találom a pirospaprikát pedig
      nélküle de lássuk csak szívecském ez a hu-
      szadik század vége miközben kikapcsoltam
      vadonatúj triumph melltartómat igazán nem
      is olyan rossz a mellem ahhoz képest a ra-
      kétatelepítés ide meg oda és egészen tűz-
      bejött hát cicuska ez a valami iszonyú így
      mindenkinek a maga frontján természetesen
      mindenkinek na ja mindazonáltal néhány éve
      ott az intercontinental kertjében a túlon-
      túl kék víz és a diplomatafeleségek apró
      bikinije meg haboskávéra whisky de a kerí-
      tés mögött indiai kisfiú ácsorgott felpuffadt
      hassal jól emlékszem ma is a szemére emlék-
      szel amikor először megfogtam a melled és te
      úgy tettél mintha ellenkeznél légy oly kedves
      igazítsd meg a lepedőt tudod mennyire utálom
      ha meggyűrôdik alattam mit gondolsz egy atom-
      bomba azt hiszem semmi nyugodtan elzárhatod
      fordulj meg tudod úgy jobban szeretem és me-
      gint mint egy darab fa igazán kitalálhatnál
      végre valamit






      Médium


      Levegő-koporsóban alszik a nő.
      Erotikus póz. Vízszintes alak.
      Előtte a férfi
      Feketében.

      Odalent suttognak, rémüldöznek.
      Valaki az orrát fújja, valaki köhög.
      Valaki visszeres lábát tapogatja.
      Köröm száguld le-föl. Harisnya zizeg.

      Öntudatlan vagyok.
      A halál, az más.
      Olyan lehet, akár a macska szeme.
      Büszke, szórakozott, tekintélyt parancsol.

      Nézd csak a vakot. Feje hátraszegve.
      Azt hiszem, neki az ég jelez.
      Akaratod megtart, erős kötél.
      Engedj el nyugodtan. Lebegek.






      Vadászat
        Csontváry képei elôtt

      Azt kell gondolni,
      Hogy minden rendben. És
      Napod: koronád.

      De mit kezdhetnél
      Ennyi
      Ragyogással?

      Magasodván,
      Háttal,
      Nagy árnyékot vetve

      Ölel itt valaki
      Vak láthatárt.
      Gémberedett lombok

      Tapadnak a
      Törzsre.
      Fönt - kioltott

      Dombok.
      Ujjak közt fehér bot -
      Foglyul estek a fák.

      Ilyenkor
      Hatalmas
      A tér figyelme.

      Csak
      Újszülött sejthet
      Ennyit önmagáról.

      A fej
      Dísztelen.
      A szív gyengéden aljas.

      A szép
      Kezdete a vér.
      Szót se gyilkosságról.




      Még észrevétlen vagyok


      Hát nem tudok búcsúzni,
      Nem tudok.
      Pedig szép lehetnék -
      Arany keretben mozdulatlan
      Nő.

      Drága,
      Mint egy ikon-madonna.

      Vagy lehetnék higany:
      Ezüst kiáltás.
      Lelkiismeretes ápoló.
      Lényem a mártírfényben
      Felragyogna.

      Lehetnék vércsepp
      A mikroszkóp szemében.

      Nem tudok búcsúzni.
      Nem tudok.
      Én féltelek, hogy felfigyelsz rám.
      Míg észrevétlen vagyok,
      Maradok.






      Halkan, halkan


      Most halkan halkan
      Az éj hatalmas
      Vaksi habokra
      Rávetül
      Nappalok úsznak
      Kicsinyke árnyak
      Pikkelyük csillog
      Elmerül

      Sötétség moccan
      Hámály kúszik
      Álom-barázda
      Látva látó
      Valami hullám
      Csalhatatlan
      Oszlat sikolyt
      És suttogást

      Olyan fekete
      Olyan hűvös
      Izgatott föveny
      Hold-sugárzó
      Mered az űrbe
      Mintha kőszem
      Márványban égő
      Hangtalan

      Simogat hűsít
      Már nem égek
      Kitépett engem
      Fény kezéből
      Elold ároktól
      Úttól égtôl
      Messzire nézek
      Messzire




      Ó éj, ó éj
        Montázs T.S. Eliot verseibôl

      Ó éj, ó éj.
      Mind eltűnnek az éjben.

      Könyörögj értünk,
      Akik választottak s szembeszálltak,
      születés, meghalás között
      Ez álomjárta félhomályban
      Világosságuk felragyog,
      Könyörögj értük.

      Feszültség ideje ez.
      Magányosság helye.
      Ne tűrd, hogy hamissággal hitessük magunkat,
      Könyörögj értünk most és születésünk óráján.
      Könyörögj értünk.

      Azt gondolom,
      Patkány-közben vagyunk.
      Itt vesztek el a holtak csontjai.
      Léptek visszhangja az emlékezetben.
      Tudjuk, mi a kényszer, a kínzás.
      Tudjuk, mi az elnyomás, az erőszak.

      Halunk a halókkal:
      Nézd, távoznak és mi velük megyünk.

      Ó éj, ó éj.
      Mind eltűnnek az éjben.

      Könyörögj értük,
      Akik egyedül maradtak fegyvertelen
      Rettegésükkel, fölösleges tudásukat
      Szentségként hordozva,
      Akik tudták, mi a kényszer, a kínzás,
      Tudták, mi az elnyomás, az erőszak.

      Ó éj, ó éj.
      Könyörögj értük.




      Teátrális


      óvakodjunk a nyájasoktól a kóbor komoraktól
      halottkék nézése bájahullott lim-lomoknak
      íme a bölcs anyag színeváltozása fehér karját
      a nő kinyújtja mint bergman filmjében
      az a szürke lehelet s az a hang érintésedért
      ó tán homályos szókkal esdeklő de homálya
      lelkünknek is örökkön örökké gáncs a gondolatnak
      hullámod sodorjon nyaldossa mélyemet csak
      finoman finoman miféle beszéd ez fehér karját
      a nő kinyújtja a férfi felé gyertyák púpos jegén
      ujjbegy siklik rózsaszín álmon csúszkál a valóság
      emlékszel mint egy bergman-filmben felravatalozva
      és képzeleted csigalépcsőjén a lármás gyászmenet
      is én voltam egyébként megrezdülnek az ablakok itt
      de te nyúlj hozzám még hát gőzöm sincs hogy feltettem-e
      a teát kop kop kop kop világosodik lassacskán
      mondom kop kop kop kop de messze még a reggel ugye
      felhúztad az órát







      Krónika


      késô van sötét van csend van
                   de ti
      ott vagytok a macska puha lépteiben
      a rózsák szemérmetlen kitárulkozásában
      hol élénkszín szőttesek és tulipános
      ládák pompáznak
                   és tükrös vitrinekben
      porcelánszarvas mosolygós lúdas matyi
      karcsú hattyú tekintget
                   ott vagytok
      hol bömböl a magnó hozza viszi az
      évszakokat megbújtok picasso ráncaiban
      és a kertitörpe vérvörös sipkáján
      egymáshoz préselődtök s én úgy viszlek
      titeket mint egy nevekkel teleírt noteszt
      az emlék lapozgat
      felhívja ezt meg azt
      például a régi tanítónőt a hatvanas
      évek elejéről aki sötétkék irhabundájában
      büszkén lépkedett a balzac utcán
      mikor
      nagyon sütött a nap
      ahogy utána néztem úgy
      tűnt nem árnyék követi hanem sötét szavai
      kúsznak a szürke latyakban
                   és ott van a
      lány aki szilveszterkor begubózott
      mint egy selyemhernyó
      a szőnyegbe tekeredve
      részegen röhögött de megfeledkeztünk
      róla is
                   összezáruló ajkunk vízszintese
      lassan kihúzza a múltunkat történeteinkből
      késő van sötét van csend van
                   a konyhában
      írom ezt a verset
      a hűtőszekrény megrázkódik
      felzúg hirtelen elhallgat
      már csak az erkély
      lángol ez a nászra készülő madár
      vadul
      lobognak kimosott szárnyaink


 Főoldal