MINDENHOL JÓ Menni, menni Mindig bajom van a cipővel. A tűsarkú, bordó műbőr immár múzeumi tárgy. Egy-egy költözésnél, a nejlonzacskóba tekintve, rácsodálkozom a kecses darabra, és eszembe jut, a szörnyű út, amit kínlódva megtettem a Lajos utcától a Kongresszusi központig. Isaac Stern hegedült azon az estén, s amint kihúnytak a nézőtéri fények, megszabadultam kínzóimtól. Kéjes érzés fog el azóta is, ha meghallom Isaac Stern játékát. A tatár csizmában London utcáin sántikáltam, s rájöttem, hogy ki nem állhatom a viktoriánus házakat. A kínai papucs fájdalmassá tette a Balatonboglári strandot. A barna szandál megutáltatta velem az Andrássy utat. Frankfurtban vettem magamnak egy pár fehér golfcipőt, úgy döntöttem, nincs más utam, csak az, hogy gazdag legyek és megtanuljak golfozni. Most egy bordó sportcipőben járok. A talpa gumiból van, az orra elég széles, ami azt jelenti, hogy nem nyomja a nagyujjam körmét. Elégedett is lennék vele, ha nem a leghülyébb helyzetekben oldódna ki a cipőfűző. Épp lefelé lépkedek az aluljáró lépcsőjén, vagy cekkerekkel a kezemben sietek haza a Hold utcai piacról. És kioldódik akkor is, amikor végre eldöntöm, hogy az utca napos oldalára átmegyek, mert az árnyékban hideg van. Mindenhol jó Balatonszentgyörgyi lapok 1. Ebben a ködben nem látni a hintaágyat, a rózsabokrot, a szomorúfűzt, a szemközti ház tetején egyensúlyozó ácsot, nem látni a lázban égő hittérítőket, akiknek tuti tippjük van, érvényes jegyük a mennyek országába, Ó Uram, miért nem gondoskodsz rólunk, hogy szemünk legyen a látásra, fülünk legyen a hallásra, kiáltanék hozzád, ha hinném, hogy létezel, és hiába költöztem Szentgyörgyre, Uram, ez a förtelmes csatornabűz utolér, süllyedünk le, egyre lejjebb, már a berényi hegy szőlőskertjei sem látszanak. 2. Azon a napon, amikor az Úristen a földet és az eget megalkotta, még nem volt a földön semmiféle vad bozót, és nem nőtt semmiféle mezei növény, mert az Úristen még nem adott esőt a földnek, s nem volt ember sem, hogy a földet művelje, olvasom, és arra gondolok, milyen ürességet érezhetett szegény Úristen midőn megpihent a teremtésben, és hiába doppingolta magát azzal, hogy amit alkotott az jó, azért irtó pipa lehetett e tökéletlenség láttán, ráadásul égen-földön nem találkozhatott szerencsétlen egyetlen kritikussal sem. 3. Emlékszel, a szobánkból a Guell-ház tetőteraszára láttunk, mintha szőlőfürtből, narancsból épített lények lestek volna be hozzánk, flúgos volt, az fix, ezt már a Sagrada Familia bejáratánál mondtad, s odabent, ahogy felnéztem az épülő katedrálisra, hányinger fogott el a szédítő nagyságtól. Gyerünk vissza a La Ramblára, ott majd feltöltődünk élettel, a katalánok között elvegyülünk, beülünk egy étterembe és megkóstoljuk a Pellát, utána sört iszunk, látod a pincérnő megismert, ránk mosolygott, a szemközti erkélyen Dali nézelődik Picassóval, holnap majd elmegyünk a kikötőbe. 4. 2001-ben minden olyan egyszerű, csak nem kell elolvasni az újságot, csak nem kell bekapcsolni a rádiót, a tévét, csak nem kell meghallani, ha csönget a postás, csak ki kell kapcsolni a mobiltelefont, csak be kell szerezni egy gázálarcot, egy gumikesztyűt, egy szemvédőt, egy fülvédőt, csak buddha-tekintettel kell nézni, mint a csecsemők vagy a halottak. 5. Bölcs csillagok nem akarnak égi létet, fényt s nyugalmat itt e földön vesztegetni, balsorsunkban részesedni - miért süllyednének bele bűzös gödreibe, e szennybe... írta Heine, de már ebben nem vagyok biztos, mert megtanítottak úszni, nehogy vízbefúljak, erre leégettem magam egy tányér levessel, biztosítást kötöttem a lakásomra, erre legurultam a lépcsőn és kitörtem a lábam, betartottam a fogyókúra összes előírását, erre meghalt a legjobb barátom. 6. Végre kisütött a nap, a hatodik napon, íme végetért a kételkedés ideje, az elvágyódás ideje, a nosztalgiázás ideje, a borúlátás ideje, az ember ilyenkor csak annyit mond, hogy jól van, ami kicsit cinikusan hangzik, de a hatodik napon az se érdekli az embert, Iglo zöldbabból megfőzi a főzeléket, esetleg kitakarít, lemossa a piszkos ablakokat, előveszi a Szép Házak egyik 99-es számát, megnézi, hogyan élnek az osztrákok Jákon, kicsomagolja a karácsonyra vett ajándékokat, és csak annyit mond, hogy jól van. 7. Mikor kimegyek a kertbe, szemügyre veszem a tavaly ültetett fákat, a telek jobb oldalán kezdem, a kerítéstől haladok befelé, a törökmogyorót megtámadták a levéltetvek, a tuja megbarnult, a nyír törzse eltörött, majd arra akasztjuk a madáretetőt, mondod, azután balra fordulok, és minden alkalommal elcsodálkozom azon, mennyire kiszámíthatatlanok a dolgok, hiszen tavasszal még úgy látszott, hogy a gömbakác az istennek se akar levelet növeszteni, most meg tökéletes a lomb- koronája, a szomorúfűzt már az ültetéskor lélekben eltemettük, most újabb és újabb hajtásokat hoz. 8. E mai napon arra kérlek, áldd meg a házat, melyet építettem, mondja Zsiga, a kőműves, égnek emeli két kezét, az arca átszellemült, szabj neki jó sorsot, parancsolj neki boldog elrendelést, bárcsak békét égettek volna tégláiba, bárcsak béke költöznék falai közé, bárcsak teljesség háza lehetne a házam, gyarapodjék a ház, építője gazdagodjék, ünnep legyen itt hétköznap is, mondja a kőművesek imáját, s mikor hatalmas kezeit leengedi és elhallgat, biztos vagyok abban, hogy itt baj nem érhet. 9. Teri, mint egy rutinos gyermekorvos, határozottan lépked a virágszigek mellett, a nehézillatú levendulabokrok, a jóllakottan pihegő rózsák, az ápolástól elégedett nőszirmok, bágyadt szegfűk közötti keskeny földfolyosón; ollót, kapát ritkán látni a kezében, ő csak az ujjaiban bízik, ezekben a tömzsi, érzéki szerszámokban, amelyek, úgy látszik, még sosem hagyták cserben; Karcsi, a férje hallgatagon asszisztál neki, s tavaly óta, amikor kutat fúrtak a kertjük végében, már spórolnia sem kell a vízzel, gondolja; viszont egyetlen alkalmat sem szalaszt el, hogy elajándékozza a szomszédoknak a legszebb növényeket, ilyenkor nyugalmából kibillen, izgatottan siet a szerszámos- bodéhoz s már hozza is az ásót. 10. Midőn ezt írtam, téli nap volt, rántott hús ebédre, vasárnap délután, a szentgyörgyi kerteken fény hevert, semmi nem zörgött, csak egy szürke nejlont fodrozott a szél a sárgás füvön, midőn ezt írtam nagy volt a csönd. 11. Mikor a dobermann fél hatkor elhúzza házunk előtt a német nőt,új nap kezdődik, a kutya bal hátsó lábának állapotáról - egy éve fedezték fel a bajt -, a német nő mindenkinek beszámolt, túl hangosan, túl széles gesztusokkal magyarázta az operációk történetét, annyit én is megértettem angol nyelvű előadásából, hogy valamilyen izom- sorvadás támadta meg a szerencsétlent, s már négy műtéten esett át, ami rengeteg euróba került, de elaltatni mégsem akarja, inkább levágatja a dobermann bal hátsó lábát, s amint mondta, úgy is lett, egyik reggel épp a kávémat csináltam, amikor megláttam a három lábon kacsázó dobermannt, idegesen rángatta pórázát, és szemrehányó tekintettel hátra-hátrapillantott gazdájára, mintha ő tartaná vissza attól, hogy ugyanúgy loholjon, mint azelőtt. 12. Már nem rohanunk az ablakhoz, ha éjjel felgyullad a mozgásérzékelő lámpa a bejárati ajtónál, mint az első évben, amikor még jól működtek a Pestről hozott reflexek, de rablók helyett csak macskát, rókát láttunk elsétálni a házunk előtt; Már nem csodálkozunk, ha kóborkutyát veszünk észre a kertben; Nem ijedünk meg a vakond-domboktól, a hangyáktól, a békáktól; A sirályokról nem Hitchkok jut eszünkbe; A fönt köröző vadászsólymot nézve nem halljuk Végvári Tamás hangját; Már nem kérdezzük merre megy velünk a gólyaléptű szentgyörgyi idő. Mángorol széllel és esővel Takáts Gyula: Élővé zöldülő című versére "Pontosan vándorolunk mi is, akár a hangyák, a lepkék, a fák és a virágok is..." Visszajöttünk Somogyba ismét. Mert március van, és nő a fű. Azt mondhatnám, hogy ő a főnök. Mi vagyunk a kirakott ruhák, mángorol széllel és esővel az idő, akár egy mosónő. Idén is visszaparancsolt minket megszokott helyünkre, azt sulykolja, várjunk az őszre. Most nincsen kedvem elmerengni, mit is mutat ez a jelenlét, az a helyzet, hogy ki kell bírni, táblára írni: Zu Verkaufen. A pannon tájnak búcsút intek, majd "élővé zöldül a feledés". A szomszéd udvaron szelindek csahol. Zajnak sok, zenének kevés. A nyelv mögött Werner Buchernek Levettem a könyvespolcról egyik könyvedet, a borító okker,
függőlegesen fut a zöld szöveg,
fölötte a neved.
Elolvastam a verseidet.
Ó, a költészet
nekem akkor a legszebb,
ha nem értem!
Milyen lelkesen énekeltem
tizenöt évesen
a gaudeámusz igiturt,
a páternosztert,
meg azt, hogy ádáz erinnisz
lelke uralkodik!
"Herr, deine Kirchen
sind geschlossen
in diesem Land."
És csak a tengert
látom, mely bölcs és kiszámíthatatlan,
és mint a zene
úgy varázsol el.A szép egyhangúság (Tóth Krisztina versére) Ugyanaz ismétlődik míg a végéig eljutsz Hogyha szerencséd van és semmi sem gátol A szép egyhangúság majd kibont magából Hogyha szerencséd van és semmi sem fékez A megszokott útvonalon nyugodtan haladhatsz A megszokás olyan mint a pontos atlasz Ha minden ismétlődik míg a végére érhetsz Semmi sem vakít el és semmi se sokkol Nem vársz majd semmiféle meglepetésre Annyiszor elmentél visszajöttél bejártál Már csakugyan unalmas mondanád de mégse Még-még ismétlődik még jó lehet a vége Amikor belemerülök a tóba, nem érdekelnek a grínpíszes aktivisták, akik a bálnák fennmaradásáért küzdenek; nem törődöm azzal, hogy a magyar férfiak 60%-a potenciazavarokkal küszködik; nem gondolok a végtelenre, ahol még az is előfordulhat, hogy egy másik földön ugyanebben a meleg vízben úszkál a hasonmásom; nem érdekel Spinoza teológiája, az, hogy az isteni csodákban csak a gyengeelméjűek hisznek; nem gondolok az elsüllyedt esztétikára, a szabadságra, az egyenlőségre, a testvériségre; csak a gerincoszlopom negyedik csigolyájára figyelek, de arra nagyon. Cézanne-tavirózsa Visszaaludana az ember, álmos még, talán csütörtök van, csöpög a vízcsap, ha ablakot tárnék, jönne a kinti zaj, és a kinti kép, a megszokott lárma, verdes a nád és cserreg a csóka. Cézanne-tavirózsa tükröz a tóra, mióta, mióta gondolom azt, hogy ha ablakot nyitnék, jönne a kinti zaj, és a kinti kép, tükörbe rántva át kibomló szirmait, beszédes önmagát. Ki tudja, mióta gondolom azt, hogy lelátni a tóra, és meg kéne nézni. Gyászos beszéd Forgács Zsuzsának Tele lesz csajokkal a temető, ott szomorkodnak majd a koporsómat nézve a kerekes székes, szürkehályogos, mankós, hippi-nemzedék kivénhedt rosszcsontjai,
akik egykor táncosléptű, vagány lányok voltak,akik kiszöktek Amerikába, és visszaszöktek Amerikából, hogy megint tele legyen az orruk a pesti bérházak krematórium-szagával, akik hátat fordítottak az óceánnak, a Balaton szerelmesei mind ott lesznek majd, szlovákok, ukránok, románok, oroszok, szerbek, horvátok, cigányok és zsidók; akik nem tudták elhagyni a gyilkos hétfőket, és az idegbeteg szombatokat, akik nem tudták elfelejteni gyerekkori szerelmüket, megnyomorított rokonaikat, kamaszkori álmaikat; mind ott lesznek majd a koporsóm körül. Kell egy nő Kell egy nő. Mert jól mutat. Mert feltűnő. Mint egy mulatt a fehérek között. Mert parfüm, fűszer és zselé. Mert nyáron huzat. Tüzes szűz. Vasalt fityula. Mézre szív. Habra csók. Fájó lábra ortopéd cipő. Egy hófehérke hamupipő. Húsz év Tandorival Már húsz éve tart, Hogy Maga után, Vagy Maga alatt Találom magam. Még hull a hó, Már zöld a fű, Bizony, odafönt Jól mutat! Régen a kendő, Ma a kalap. Vasárnap? Hétfő? Egyremegy! Mit szólna ehhő Sylvia Plath? Tudomisén. Majd írja meg. Emlékszik, hogy a Tettamanti Béla egy- Kor mily képeket Rajzolt nékünk Karácsonykor? És a Jeszenyin fordítás? S mit látok megin: Két rotesz g-et Biggyesztett fölém! Még mi kő? Megszoktam Magát. Nekem nem nyóc, Hogy szilva van, Vagy szilvásgombóc, Hús után jön-e Meggybefőtt! Hát dűtse, dűtse A betűt! De igen! De igen! Új ciklus kell. Én azt javallom. És úgy hiszem, hogy majd hallgat a szómra. Gondolja, ezt a háziorvos írja: Pasztillák, plusz ciklus! És ne tartson semmiféle mellékhatástól, egy ciklusnál nincs finomabb, Dezső! Fogadjon szót, és meglátja, jobb lesz! Lefogadom, hogy ez lesz a nyerő! Nem is "bármiféle új életszakasz", hanem Szép. Ernő receptje is erre hajaz:
A szenvedést elszenvedni. Tenni venni, jönni menni, Képzeletben mesze lenni. Túl gondolni a világon, gyógyszert, mely jobb, mint az altató. Szomorúságkirály? Messze jár. S ez bizony, azt hiszem, bíztató! Hiába száll vörösbegy Most nincs közünk a búhoz Már múlni kezd az éjjel Alélva csúszva rúzsoz Napocska szenvedéllyel Vörösre fest fehéret Uzsonna éhgyomorra Ha fájni fogna sej-haj Goromba volna gyomra Kívánj finom öröklét Teríts magadra engem De nőiesre szabtam De nőiesre vettem Bolyong a tű a kréta Selyem lepelre rondít Hiába száll vörösbegy Sakál hiába ordít Adott a szín a minta Muszáj letűzni gonddal Elő a toll a tinta Bemártva gondolattal Itt van az ősz Lemondtam erről-arról. Neccharisnyát, szexis harisnyatartót nem veszek már. Kutyám se lesz. Se Hegelem. Se Kantom. A Scalaban fellépni semmi sanszom. Virágkötő sem leszek, szüfrazsett sem. Kutatni kincsek után nem törekszem. A völgyben tanyázom, de bánja a kánya! Húzzak bakancsot? Tán vár a Himalaja?! Lebeszélés Elvesztettem, de nincsen semmi baj. Kit izgat már a régi, ócska holmi? Mindent széttúrni? Mindent kipakolni? Ha széttárom kezem, akkor mi van? Mért idegesítem megint magam? Mit veszíthetek, ha nem kezdek kutatni? Ütött-kopott volt, egy rég megúnt akármi. Nem érdekel, hogy olyan hontalan. Honnan tudnám, milyen érzése van? Őrültség most az ő lelkébe látni! Felszabadult? Fél? Meg akar találni? Mért gyötröm vele még mindig magam? Keverem-kavarom "Esetleg ropogós gyászzenét adunk fel hozzá."
(Petri György) Mindenütt ő van, bárhova nézek, csak Horváth Rozi paprika, szárított petrezselyem, babérle- vél, kakukkfű, bors és bazsa- likom. Olyan furcsa, hogy a holtak jutnak eszembe. Ha főzök: Petri. Nincs íze a versnek, amióta elment. Sápadtan hűl a gulyás. Gyá- szosan fonnyad a zöldség, a málna. Sótlan a pörkölt. Sótlan a mondat. Néha az ember jól bezabálna! Ma gulyás lesz Marha jó lesz marhalábszár Sárgarépa zellerlevél Petrezselymet se felejtsem Hold utcában körbejárni Nézelődni válogatni Erre-arra rámutatni Jó arányra rátalálni Marha jó lesz Mi a költészet mostanában? Ha művészettel mostanában foglalkozom, akkor az alapozást, a falak fölhúzását, a nyílászárók kiválasztását, a burkolást kell érteni rajta. Könyvesbolt helyett tüzépre járok. A betűk helyét elfoglalták a számok, a centiméterek, a milliméterek, a négyes, ötös kopásállóságok. Az előreszámolás, a visszaszámlálás. Most nevetséges volna föltenni Wittgeinstein azon kérdését:"Vajon holnap felkel a nap?" Aigner Szilárd szavait iszom. Húsz fok? Tizenöt fok? Egy éve semmi más nincs, csak " mennyibe kerül?", "mi a telefonszáma?","hányadikán jönnek?" Ha verset írtam volna, hát ezt: Tizenöt fok, nulla, hat, harminc, húszezer, ötven. Miért nem tudok J. A.-ról verset írni Azért nem tudok J. A.-ról verset írni, mert agyonzsúfolnám dátumokkal, színhelyekkel, és nevekkel; eszembe jutna például az,
hogy 1956-ban legjobb barátomat, Attilát, aki aszomszéd házból át akart szaladni hozzánk, lelőtték a napfényes Béke-téren. És szót kellene ejtenem R. P. tanár úrról, gimnáziumi osztályfőnökömről, kinek lelkében vad viadalok dúltak, néha a humanista került ki győztesen, ám legtöbbször a despota. Első irodalomóráján parancsba adta, hogy J. A. nevét nem ejthetjük ki a szánkon, a 20. század legnagyobb magyar költője B. M. volt, és punktum!
Vissza kéne emlékeznem arra a napra, amikoréletem első versét megírtam, azért, hogy elmehessek az alkotókörbe, és ott megismerkedhessek szerelmemmel, Ny. K.-val. Fel kéne idéznem, mit éreztem akkor, amikor Cs. G. az alkotókör vezetője túl J. A.-snak ítélte dolgozatomat, Sz. L. igéretesnek tartotta, szerelmem pedig a rímelésemet kritizálta. Eszembe jutna fiam megszületése, amikor Attit, mint egy győzelmi zászlót, magasba emelte a testes doktornő 1971. november 9.-én. Még nem volt divat az asztrológia, mégis úgy döntöttem, jól az agyamba vésem, hogy 8 óra 20 perckor látta meg a napvilágot. Beszélnem kéne az unokámról, Ábelről, aki imád gépelni, s ha megkér, hogy diktáljak már valamit, mindig az jut eszembe, hogy a rakodópart alsó kövén ültem, néztem, hogy úszik el a dinnyehéj... Már nem halok Már nem halok, nem jutsz eszembe, nem érdekel reggel, se este, hogy éppen mit csinálsz. Már nélküled fekszem keresztbe jó széles ágyamon, mikor te párnát, paplant cibálsz. A távirányító kezembe simul, most már kávém se gyönge. És nem reszketek én, hogy szép ropogós-e a zsömle, vajon mit főzzek ma ebédre, ha a bab kőkemény. Mindig ég Valami lobog a szervezetében, mondta a doktornő, ilyen csodaszépen fejezte ki magát. Nahát! Valóban egyszer itt, egyszer ott lobban a láng. Mint kandallóban vizes fahasáb, már úgy látjuk, vége van, kihúnyt. De fölcsap ismét egy váratlan helyen, a térdben elhamvad, már ég a vállban, onnan is iszkol, nem leli helyét, lángol a könyökben, ujjaidban, mintha percenként új országba érne, futótűzként terjed a gyulladás. A sokizületi határán van éppen, mondta a doktornő, és kerget tovább, röntgentől röntgenig. Mennyi fotónk van! S mind a határról, a sorompó előtt. A pulmonológiára kellett ma menned, február 18.-án délelőtt. Mint egy altató Olyan szép Chopin-etüdöket szerettem volna írni kisfiam, nyugodt verseket, mint egy bárpultnál meditáló pincérnő, éjfél után, aki nem hallja meg a költő sikolyát két viszki között:"A mindenség kifordul, hogy befaljon!", nem látja a vigyorgó arcokat, nem gondol a villanyszámlára, nem fél a bőrfejüektől, csak bámul és dúdol, csak bámul és dúdol, önfeledten céltalan sorokat szerettem volna írni, dallamuk könnyű, mint nyárfák levelén a balatoni fuvallat, mint egy altató, lehúnyja kék szemét az ég, lehúnyja sok szemét a ház, lalá lalá lalá lalá, a létezés egyhangú szépségét szerettem volna megírni, ahogy kopog az eső az ereszcsatornán, ahogy nyílni kezd a fehérszirmú orgona. Velünk kezdődik el (A 89. és a 90. zsoltárra) Boldog mind, aki most ünnepelhet,
a ti arcotok
fényében járhat,
mert szövetséget
kötöttetek,
és megesküdtetek
egymásnak.
Te vagy a váram,
és a menedékem,
Nem kell félned
az éji kísértettől,
sem a nappal leselkedő
veszélytől,
mert te vagy a váram, és a menedékem.Mi vagyunk a kezdet, az A betű.
Velünk kezdődik
a nyelvtan,
a kettőnk nyelvét
csak mi beszéljük. Együtt voltunk Budapesten, Szolnokon, Madridban.
Új ABC születik
élményeinkből.
Jó dolog a nevedet dicsérni,
te vagy a sziklám.
Te vagy a váram,
és a menedékem.
Te vagy a kaland,
a megérkezés. Atti és Anikó esküvőjére Ha nem gondolok rád, rádgondolni vágyom, Ki bennem élsz örökké, már nem hagylak el, Ott vagyok fiókodban, te őrzőm leszel, A kulcsot magamhoz nálad megtalálom. Ha nem leszel velem, akkor sem kutatlak, Hiszen jól tudom, hogy úgyis megérkezel, Ki bennem él örökké, mért is hagyna el, mért részletezném? Tudod, a mindenem vagy. Mostan csak Mostan csak jó könyvekkel álmodom. nem izgat föl már se játék, se munka. Egy jó könyvvel lenni, az volna jó. Nem kérdezősködne és nem szapulna. Itt lustálkodhatna az ágyamon. Hátára fordulna vagy a hasára. Lassan kinyújtanám a két karom. Felébredne, ha felgyúlna a lámpa. Navigátor Úgy könnyű, hogy mindig visszamondják. Most próbáld meg, én átadom helyem! A forgatókönyvből tudható, hogy mi jön: egy nagy ív, egy buktató, egy kanyar. Más dolgod nincs, mint a kormányt fogni és hűn követni társad út- mutatását, megmondja merre fordulj, figyelmedet fölhívja bármi rosszra, fölvázol, mint az asztrológus, fix pontokat, latolgat esélyeket, nem kell gondolkodnod, hisz ő úgyis gondolkodik helyetted; éveket öregszik, hogy célba érve Te állj a többiek fölött, hogy Te légy a sztár. Nincs tovább! William Blake: Tigris c. versére
(Ford.: Füst Milán) "Tigris! tigris! éjszakánk Erdejében sárga láng Mely örök kéz szabta rád Rettentő szimmetriád?" Tigris! tigris! féltelek, Feketéllő fellegek Gyűlnek, gyűlnek északon, Világolsz még? nem tudom. Tigris! Tigris! elmegyek, Másik éjjel kell nekem, Hogy lobogjon sárga láng, Tigris! Tigris! nincs tovább! Deres, fagyos bodzaág Csapkod - egy halott világ, Vakságodnak perce ez, Éjszakánknak vége lesz. Ó, hol van már Ebben a sárga pamutpólóban éltem tíz évig. Ezt ismerte a postás, a szomszédok, a jehova tanúi, a beteg gyerekeknek adományt gyűjtők, a vízvezeték szerelő, a kopogtató cédulát kérők, a rokonok. Bő volt, kellemes tapintású, ami azért sem nevezhető mellékes körülménynek mivel a párom FRÁSZT KAP a műszálas anyagoltól, a selyemtől, a mohertől, a tafttól, a szaténtól. Így foszladozó pamutfelsőm szexis darabnak volt mondható, annak ellenére, hogy öt éves korában kilukadt a jobb karomon, hat éves korában pedig a mellem fölött több fekete szélű lyuk, az ágyban dohányzás fenyegető kráterei keletkeztek rajta. Nyolc éves korában le kellett vágnom a bal ujját, mert pókhálószerűvé vékonyodott a sok mosástól. A napokban egy megszólalásig hasonló pólóra sikerült szert tennem, de amikor megláttam magam a tükörben, a saját karikatúrám nézett vissza rám. Oly jó a piárja! Nincs fáradtság, twist vagy a tangó, Bálban táncrend fő felelőse, Izzad? Mindegy, hogyha bitangjó! Az sem számít, hogy bicegős-e. Mindig itt van, szót szaporázva, Cinkelt kártyáját ide rakni, Igy is, úgy is jól magyarázza, Művészkéz keveri a paklit. Olyan otthonos itt Kertész Imrének, szeretettel Himbálódzott velünk a táj, ahogy közeledtünk a csúcs felé. A ketrecben osztrákok, olaszok, svájciak álltak, tökéletes turista felszerelésben: bakancsra hajtott zokni, rövidnadrág, fölötte ing, az ing fölött hátizsák. Az uzsonnát majd a Luinon eszik meg. Termoszukban narancslé, kóla. Az európaiak - így összezárva - nem beszélnek. Kultúráltan himbálódzunk a mélység fölött. Kerüljük egymás tekintetét. Döccen az üvegkalitka, végre kiszállunk. Elindulunk a vendéglő felé. A Lago Maggiore fenséges, mint egy Dante vers. Sajtot rendelek, kenyeret, kávét. A többiek már el is tűntek a kerti úton. Még az öreg házaspár is szedelődzködik, a férfi kezében bot, elszántan lódul felesége után. A vendéglő teraszán csak ketten maradunk. Egy idős kelet-európai férfi, meg én. A hegy mögül felbukkan egy sárkányrepülő. Zúg a motorja. A férfi elégedetten szürcsöli a kávét. Rám mosolyog. Nyugodt vagyok. Olyan otthonos itt! Megiszom a kávém. Visszamosolygok. Önáltatás Úgy látszik, a rendezetlenségben vagyok otthon, az átmenetben. Ahogy esik úgy puffan életemben nincs egy fix pont. A szemüvegem, tollam, hamutartóm, kulcsom vajon hol lehet? Majd csináltatok, majd újat veszek. Elhagyom barátaimat, hát akadnak mások. A klasszikus formáról prózaversre váltok. Pestről Budára vágyom, Budáról meg Pestre. Autón utazom? Máris vonatra szállnék. De út közben sem jó. A piszkos ablakon túl rendezett vonások: búzatáblák, parkok, temetők négyszögét szőlőskert hadtestek támadják meg éppen. Nyárfák, csapatostul a kürtszó - alkonyatban rohannak haza. Hiszen van hazájuk. Én otthon vagyok a rend nélküli térben. Panel-vers Panelben éltem Óbudán, sokáig, mintha száz évig laktam volna ott! S megtalált újabb száz év, merthogy másik panelre cseréltük. Ott villamos - szerencsénk volt! - nem járt, csak a hetes busz. Mindkettő átok, ha már kérdezed, ám akkor még nem esett le a tantusz. Télen megfagytunk, nyáron égetett, problémás volt a hőszigetelése. A nyílászárókkal is sok bajunk volt; s azzal, mit főzzünk aznap ebédre. Nem lehetett kérdés: "Ki itt az úr?", és az sem, hogy vajon "Ki itt a szolga?". Csak álmunkban láttunk a Rózsadombra. Örökké tavasz S megint a jó Budában lett lakásra pénz. Ott már olyan szenvedélyesen vettem - új hely, új szellem - tükröt, ágyat, megtelt a negyven négyzetméterem (de szép volt! emlékezz: a Lajos utca!) ripsz-ropsz. S akkor jött az ötlet: ha zöld padlószőnyeget veszünk, s az borítja új lakásunk, akkor mindig tavasz lesz - mintha a fűben járna az ember, s nem veszi észre a tél hidegét; nem számít nékünk november, december, tizenkilenc fok benn, és kinn a jég. Spóroltunk, majd az Inkuba betérve leltünk életünk padlószőnyegére. Bérelt, udvari Rövid kitérő jött kilencvenötben, bérleményünk - a Horváth utca - sok bajjal járt. Például rossz volt a bojler, s a villanyszámlától oly izgatott lettem (nálunk mindig égett a lámpa, fél dioptriát romlott a szemem). S egész nap egy tisztaságmániásra láttam. Ő öt percenént megjelent szemközt, - fiatal nő, úgy harminc éves - az ablakban, és kirázott ruhát, csizmát, retikült, nyakláncot, A 4-es üres papirt... Vártam a délutánt. Mert négy óra után alábbhagyott. Jött a férj. S becsukta az ablakot. Új lakás Kutattam, és találtam mérnökömben bájt: ahogy fölvonván szemöldökét, kék szemében huncut lángokkal égett a tűz, s magyarázta, hogy nem sötét- szürkék a csempék, s nem lesz gond a kádra, persze csak keressek tovább hibát, nézzem meg, mi szorul javításra; ő természetesen garanciát vállal; bizony azt ő sosem felejti! Eddig minden ügyfél elégedett volt és több mint húsz éve (ezt se rejti véka alá!), bizony ám! bármilyen problémás volt a helyzet, hála isten megoldotta... Majd kávét kért szelíden. Tetőtér 98 már a Vármegye 7-ben. Fönt, a padlástérben lett otthonunk. A tetőteraszba voltam szerelmes, hintaágyat vettem, mely háborút hozott, s úgy tűnt, nem lesz sohase vége; bambuszágyat hiába raktam én a terasz legkitűntetebb helyére, mert "aki kapja, marja" szenvedély uralkodott. És stílusos bokornak mi mást vehettem volna, mint babért! A teraszt gyönyörűn megkoszorúzta - odabent főtt a krumplifőzelék. Biz' azt kell mondanom, egy teljes évig tartott. Tovább nem lehetett kibírni. Épül a Ház Úgy esett választásunk Lipicsékre, hogy az ő házuk állt elég közel telkünkhöz. Az ablakon túl a kecske betonkockához láncolva legelt: mértani ufókört rajzolt egész nap, lelkesen ügyködött, míg nem esett. A vizes fűre kényes volt a lába, a kőre szökkent, majd kővé meredt. Minek is vágytam volna múzeumba, festményt meg szobrot is láthattam ott... Lipicsék kertje végén meg-megállva láttuk, már folynak a munkálatok. "Itt engem mindenki néniz, magáz!" "Hozzá kell szoknod. Lásd, épül a ház!" Legjobb az egyszintes! Az építészet nyűgözött le akkor, a Spektrumon is csak azt néztem én. Hiába álmodtam a Tadj Mahalról, hisz anyagi helyzetünk túl szerény volt, hát kénytelen-kelletlen lemondtam a tetőtérről, s filozófiát is - ne csodálkozz! - kapásból találtam: "A lépcsőn föl-le járni, nem vitás, másoknak való, tudod, fáj a térdem. S hiába dörmögték:"nincs kész a ház." Bedurrantottunk, nem száradt ki mégse. Vizes lett mindenünk, fogyott a gáz. Minek bánkódnánk, mennyi lesz a számla? A naplemente sárga búzatábla. Vörösmarty tér Gyakran mentem a Vörösmarty térre. Kilencven előtt ott lakott anyám apámmal. A negyedik emeletre - havonta egyszer elromlott a lift - fölérve, mint egy hegymászó a csúcson, megálltam, és roppant elégedett voltam. Most eszembe jut a karácsony: makulátlan, havas táj odalent, a város, mintha ajándékra várna, nem moccant, izgatottan hallgatott. A fenyőfánkon lobogott a gyertya, a hóban eltűntek a lábnyomok. Ott ünnepeltünk a Mount Everesten, Fölöttünk csillagszórózott az este. Bejgli-front Visszarévedtem múlt karácsonyokra, és próbáltam egy reprezentatív fölmérést csinálni a bejgli-fronton. Nem tartható az a konzervatív eszme, mit eddig követtem: "Pont annyi mákos, mint amennyi diós!" A tavalyi kudarc ugrott be rögtön, amelyért csakis én voltam felelős. Az ízlés nem ad a jó hagyományra, hisz 24.-én délután ötkor a mákos bejglimet hiába kerestem, kiderült, hogy a család nagyobbik fele a mákosra voksol. S amint elfogy, a jókedv rosszra fordul. Ajándék Aki rosszul választ, vessen magára. Erre figyelmeztet Szondi Lipót. A zokni pamut? Esetleg műszálas? Megmutatja az ajándékozót. Kövérnek tükör, kopasznak paróka, allergiásnak nem vehetsz cicát... Örök későnek minek is karóra, és ágyhoz kötöttnek télikabát. Anorexiásnak töltött káposzta... biz' sorolhatnám egész reggelig. A meglepetés - Oscar Wilde megírta - szörnyű dolog, ezt mindig kéretik figyelembe venni, ha jő az ünnep. Ne lásd szeretteidet keserűnek. Rheumatoid arthritis "Csak vissza, vissza! nincs itt kikelet, Az élet fagyva van s megdermedett" (Tompa Mihály: A gólyához) Hadrendbe állítottad a hadsereged, mint Nagy Sándor, űzöd csapataidat tovább és tovább, embereid úgy isszák szavaidat, mintha az isten szólna, őrült diktátor idegrendszered adja csak adja a parancsokat, megtámadod az összes izületedet, hát ne csodálkozz, hogy nincs ellenfél, aki megálljt parancsolna, harcol csak harcol az immunrendszered egy sosemvolt ellenséggel, majd jövő héten csatlakozik hozzád hűséges társad az ORFI, egész nehézfegyverzetével, és azt mondja, beveti a nagyágyút; s jöhetnek a szteroid-seregek, megint támadnak, mondod, s visszatámadsz, űzöd csapataidat tovább és tovább, pedig már szédülsz, kiszárad a szád, már alig van erőd, hogy kiadd a parancsot. Sanzon Ezt már megtanultam így- úgy, otthagyni bármilyen lakást, régen tanácsi majd örök, Pesten vagy épp Budán. Lírai búcsút sose vettem, mindig az újért veszekedtem, háttal a mának sose álltam, (volt az az állam, s ez az állam) nem hozta rám a frászt semmiféle változás. Próbáltam így meg úgy könyvet pakolni új helyen, mindig örök újrakezdő lehettem, de nézd, már őszülök, már rutinból helyeztem el a könyveket a polcokon, s megijeszt az is, hogy fájlalom. Ballada a ház eladásáról Egyik fortélyos, mint a róka: Körülszaglászik, majd lecsap. A nyílászáró jött kapóra. Pereg a máz! Jön a huzat! Az ajtórácshoz nincs lakat! Csóválja fejét, s megy tovább. Az ember, hidd el, nem mulat, Ha el kell adni egy lakást. Másik csacsog, akár a csóka. Sört iszik, pogácsát bekap. A gyermekekről van fotója! Családi képekért kutat, Oly közvetlen, mindent kiad, Mert nálunk jól érzi magát. A szükség nagy úr, visszatart, Ha el kell adni egy lakást. Beront, karján arany az óra, Falakat, szekrényt tapogat. Feje búbján sötét paróka. Ott lepeger a vakolat! Lépte döng, vén medve szalad, A fürdőben szól: rossz a kád. A hangulat elég vacak, Ha el kell adni egy lakást. Ajánlás A sírás gyakran fojtogat, Ne csodálkozz! Egy jó tanács: Bízd másokra a kulcsodat, Ha el kell adni egy lakást. Nehéz ügy A lakás legyen makulátlan. Csillogjon minden látható. Hagyd el a főzést, ne légy sótlan! Lássák: itt élni csudajó! Különben elmegy a hajó. Viszlát! Csak zsebkendőd lobog. A Rózsadombon volna jó. Ott sitty-sutty menne a dolog. Szerezz be gyorsan hintaágyat, Mert az kényesmes, ringató. Magyarul: keltsd fel a vágyat. A hangod selymes altató. Ő a csónak, te vagy a tó. Reménykedsz, de tudván tudod, Túl messzi a Bodeni-tó, Hol sitty-sutty menne a dolog. Piros takarót rakj az ágyra. Mosd le szépen az ablakot. A Feng Suit nézd, itt az ábra: Oly könnyen megtanulhatod. Gésa tipeg, minek a szó? A csönd hárfája nyugtatód. Nincs karnevál, ez nem Rio, Hol sitty-sutty menne a dolog. Ajánlás Ne légy szegény helyen lakó. Az idő megáll, nem forog. A gazdagságban lakni jó. Ott sitty-sutty menne a dolog! Tavaszi tobzódó Eljött a majális Süllyed a dereglye Májusfás banális Izgulva remegve Nem várunk a táncra Fásli a bokánkon Mintha rút pióca Szívná tudományom Látom én magán is Ha szólna brekegne Jönnek animális Csudák az eszembe Csahol a szelindek Prüszkölő cicára Bicegünk szerinted Hibáról hibára Itt van a majális Mindenünk sajog ma Véletlen fatális Széttört a saroglya Titok? Idegenség Szerencsére nincs titok, idegenség, a főorvosnak tudott és ismerős minden nyavaja, amivel ide, Hévízre jönnek, örömmel veszem, hogy a testem ugyanolyan, mint a többieké, pedig de sokszor gondoltam magam különlegesnek, gyerek koromban például el nem tudtam képzelni, hogy a szívem ugyanolyan, mint az osztálytársaimé, Camust olvastam, ők meg Jókait. Torna, fürdés, masszázs, iszappakolás, forog az egészségügy futószalagja, nincs itt semmiféle fenség meg északfok, csak a hévíz szúró szagát izzadja ki a föld, átitatja a kórház málladozó falait. Marienbad jut eszembe, ahol még sose voltam, unatkozó szépasszony vagyok, a múlt század elején, aki csak azért ír verset, hogy meg- ismerkedhessen Babits Mihállyal, és elcsábítsa, évente egyszer eljövök ide, csak úgy, megszokásból, mindig ugyanabban a szobában lakom, ahonnan a legszebb a kilátás, barátnőimmel beszélgetek a divatról, az időjárásról, Lédáról, képzeld, megint kékre festette a haját!, az én Mihályom nem vevő az efféle természetellenes megjelenésre, gondolom, miközben a masszőr a derekamon dolgozik, ott, ahol a legjobban fáj. Tölcsérrel önti Tölcsérrel önti nagykanállal Tudhattad volna jó előre Azt mondja bőség nappalára Virradtál mégis meddig tűrje Hogy ellenállj hogy diétára Hivatkozz vagy a józan észre Hiába szólsz elég volt mára Megvan rólad a véleménye Csak önti önti túl ha éled Nem mondhatod hogy mitse főzött Nem mondhatod hogy elemésztett S ő sem mondhatja hogy legyőzött Zenélsz öcsém Zenélsz, öcsém, fagotton, orgonán is, ha perg dobod, szemedben roppant dráma, hevülsz, piroslik orcád, villanásnyi szünet se fér produkciódba. Lihegsz, remegsz, és eltorzult vonásid, miként a citrom, szájam összerántja, avítt dalodra nincs kedvem lalázni, egy úr ilyenkor abbahagyja. Milyen finom, kecses volt, lám magázni örömmel kezdem el, hogy látva lássa: utálatosnak tűnik, mint királyfi, ki békatestbhen ugrál arra várva, hogy édes csókot nyomjon homlokára varangy szerelmét kívánó akárki. Képeslap Amszterdamból Allen Ginsberg emlékének Öreg voltál, kopott, hosszú kabátban dülöngélve siettél, a márciusi szél belédkarolt, nem lehetett tudni, mikor taszít a földre. Én néztelek, és kicsit féltettelek, barátom. Mert Te voltál Paul Cézanne Húshagyókeddje, és Chagall Zöld hegedűse. Amszterdam valamennyi háza Te voltál. A Rembrandt ház, ahol 12 guldent fizettem, és próbáltam elhitetni magammal, hogy lelkem mind magasabbra törve egyesül majd a szépséggel. Fölmentem a harmadik emeletre, de nem ragadott magával a szenvedély, csak a fáradt bámészkodókat láttam, és azt, hogy az új cipő feltörte a sarkamat. Te voltál az Anna Frank múzeum füstös homlokzata, amelyet úgy reklámoznak a tulipános, amszterdami prospektusok, mint a Ballantinest, a kölnit, vagy a Shopping Centert; Halott szemekkel nézted a csatornát, a hídon száguldozó biciklizőket, a szemközti ház függönytelen ablakában, vörös bugyiban és melltartóban álló örömlány örömtelen arcát, a téren ülő napimádókat, akik csukott szemmel hódoltak istenüknek. Te voltál valamennyi marihuánát lehellő kávézó, Te voltál a székesegyház, amit eladott a polgármesteri hivatal, hogy az új tulaj bevásárlóközpontot csinálhasson belőle, Te voltál a márciusi szél, felkaptad magad az égbe. Zsoltáros-vers Olyan vagyok,mint a kiöntött víz. Csontjaimat szétszedték, szívem mint a viasz, szétfolyt bensőmben. Torkom kiszáradt, mint a cserép, nyelvem ínyemhez tapadt. Kutyák falkája ólálkodik körülöttem, s gonosztevőknek serege zár körül. Kezemet és lábamat összekötözték, és a halál porába fektettek. Megszámlálhatom minden csontomat; ők néznek és bámulnak, elosztják maguk közt ruhámat, köntösömre pedig sorsot vetnek. Könyörülj rajtam, Uram, tele vagyok félelemmel, tekintetem komor a gondtól, testem, lelkem összetörve. Gúny tárgya lettem ellenségeimnek, szomszédaimnak szégyenük, barátaimnak félelmük. Hallom a tömeg suttogását, ahogy elmegyek előttük. Ne szolgáltass ki a gúnyolódó eszteleneknek. Mert engem okolnak, ha kifut a tej, és szájukra vesznek minden alkalommal. Ha huzatos a ház, ha kitört az ablak, ha narkós a gyerek, ha egyest kapott, ha szeretkezésük kudarcba fulladt, ha kimaradt az áram, ha késett a busz. Ez van, Uram. Hagytad, hogy meghátráljunk ellenségünk előtt, s ők zsákmányhoz jutottak. Nem tudom, ki lakik nagyszüleim pesterzsébeti lakásában, nem tudom, ki használta dédnagyanyám porszívóját 1945-ben. Eladtad népedet alacsony bérért, és keveset nyertél ebből a cseréből. Mert nem lesz, aki majd hozzád kiáltana, hiába hallgatózol, csak néma csönd lesz. Anakreoni sírvers R.Á.-nak Ha volna mersze futni Ha lenne kedve ülne Ha volna hajra sampon Azt is de rég csinálta Melírozott mosott és Rohant a boltba mintha És verset írt a gépbe Szentségelt sírt vigyorgott Dumált viccelt komor lett Aludt evett babázott Könyvet lapozni látta A postás és a szomszéd Kötött sálat magának Lottózott és sosem nyert Míg föl nem dobta talpát Vitézül élte éltét Csendélet Talán fel kéne hívnom Zét, hogy összehozzon Tével, aki jó ismerőse Enek. A gyenge kötésekre nekem már nincs időm, ezt mondogatom immár öt éve, viszont túlontúl eltávolodtam a kezdőponttól. Volt ugyanis egy koncepcióm, de hagyom a francba. Pedig úgy rémlik, valami nagyszabású műbe kezdtem, a vers elején még megvolt. Librettónak indult. Dés László melódiáit véltem hallani, és Zoób Kati jelmezeiben pompázó énekeseket láttam a színpadon. Elhagyom az álmodozást, cigit töltök. Ez, kérlek szépen, babrás művelet. Immár három éve csinálom rosszul. Most le kéne írnom, milyen a jól szívható cigaretta, ejteni néhány szót a dohány nedvességéről, szárazságáról, és a mennyiségről, mely a minőség záloga. Viszont a tökéletes arányokat még nem ismerem. Dehogy akartam én gyújtogatni. Mindazonáltal az ágytakarótól a szőnyegig minden parázslyuggatta. Ó, sokasodjatok, ti fekete lyukak, nappalaim titokzatos virágfüzérei! Mióta a zöld hamutartómat kidobtam, elveszettnek kéne lennem, mint akit sötét verembe dobtak. Nem teríthetek most már magam köré rendet, oly nagy lett a zűrzavar bennem, gondolhatnám. De semmi hasonló. Vettem egy újat. 11 óra 32 perc. Talán mégiscsak felhívhatnám Zét, hogy összehozzon Tével, aki jó ismerőse Enek. Sárgarigó sétál a frissen nyírt fűben. Éjszaka esett. Kövér kukacot tart a csőrében. Most a járdára viszi, ott csipkedi vadul, mintha félne tőle. Jelentés a Jelenkornak Annyi mondandóm van, hogy kezdjem el? Hatvannyolcban a Nagy Lajosban kezdtem el cigizni, és faragni rímet. Rajczi tanár úr megmagyarázta a daktilust... Mértéktartására nem voltam vevő, túl katonás, kopogós nekem ő, gondoltam, neki Babits Mihály, nekem Kosztolányi Dezső tetszett, viszont József Attila nevét nemhogy taní-
tani, kiej-
sem volt szabad, őt felejtsük el!teni Mondta a Rajczi. Inkább lógni szerettem én. Tavasz elején, tél közepén kimentem a Széchenyi térre, a dzsámi elé, a Nádorba beültem, hogyha esett, és káposztás süteményt vettem magamnak, meg narancslét. (Akkor még kóla nem volt.) Sosem hittem, hogy nosztalgiázni fogok, de vénülök, akár a Nádor. Pestre vágytam, Szentgyörgyön lakom. Pécs is, Pest is ellökött magától. Kismadár, kopp Nem ebben a versben ül a teraszunkon az a kismadár, aki nekiröpült az ablakunknak, kopp, aztán már csak annyit látunk, hogy tátott csőrrel ücsörög az ajtónk előtt, mint aki ülve akar meghalni; majd magához tér, gondolom, aztán elszáll, mint két éve az a kismadár, akivel ugyanilyen szerencsétlenség történt; de nem, de nem, de nem tud magához térni az a kismadár, aki nekiröpült az ablakunknak, kopp, aztán már csak az a kérdés fogalmazódik meg bennem, vajon mi volna rettenetesebb, látni, ahogy holtan az oldalára fordul, vagy látni, ahogy szempillantás alatt visszatér belé az élet; de nem ebben a versben, hanem egy másikban, amit még meg se írtam, ül teraszunk kék-fehér kockás, napsütötte kövén az a kismadár, aki nekiröpült az ablakunknak. Három bagatell Mozart 250. születésnapjára 1. Fölülről nézni ezt a kertet A nádat rózsát és tuját Zenélni kertünk dallamát Mint méhek szállnak új virágra A látványt zárva önmagukba S kertünk térképét illatát Másolni egy kottába át 2. Ott van a mester Itt van a kotta Hő hegedűje Nyár dirigál ma Cseppen a fűre Zöldre a sárga Perzsel a dallam Fújtat az ég is 3. A fénytaréj Vörös parázs A kert felett A lég lebeg A földre száll Majd elrepül Az alkonyat Piros pecsét A tájra hűl Bartókot hallgatod Szép a tiszta szerkezet. Se té, se tova nem húz, egyensúlyban tart. Nem billent fenéken. Nem szúr szemet. Kényelmes fotel. Se széles, se keskeny szobában. Szemközt a könyvekkel ülsz, miközben Bartókot hallgatod, a lét szívversését, és észre sem veszed, hogy elhagytad Velencét. Az érdek azt diktálja, hogy el ne vágódj. A hajóorrban állsz, nem érdekel már, mért is érdekelne, ki a kormányos. Alattad a tenger, fölötted az ég. Kordfarmeremnek annyi Ötvennégy éves lettem éppen félháromkor. Márciusban születtem, és nem júliusban. Bánom, midőn cipőm a hóba toccsan. Mivel kordfarmeremnek annyi. Mit mondjak még? A hóvirág védett növény lett. Vajh, ki véd meg Az ötvenöttől? Senki, semmi. Akkor Irjam, hogy: "Óh! Csodás enyészet!"? Jól van. Mért is térnék a Füst Miláni útra... Nem reméltem Nem féltem a poklot, és nem reméltem, hogy egy gyönyörű napig béke lesz. Nem reméltem új fordulatot. Csak beleolvastam Ezra Pound-ba: "Alapja újulásnak, megújhodásnak lehet-e?" Megkérdezném a kecskeszakállas Ezrától, lophatnék-e tőle egy jó hosszú verset, mivelhogy most Pound-osan érzem magam. "Az ötös jambust kikezdeni, első dolgunk." Én is ezt gondoltam huszonöt évesen, mert gyűlöltem a korlátokat meg az ékesszólást. (De az eszembe se jutott, hogy akár ellenzéki is lehetnék.) Rémeset álmodtam az éjjel, de nem mesélem el, nehogy megmaradjon. (Talán az összes írásomat el kéne égetni - szegény Mallarmé.) Nem magyarázkodom, csak annyit mondok, nem sikerült eltávolítani az ötös jambust. Istenem, pedig folyton esküdöztem magamnak, hogy kinyírom. Aztán "ölünkbe pottyant" a szabadság, akár pártot is alapíthatnék, mint X, de ki szavazna az én programomra? A szimatoló, párnás léptű bestiát, "a szavazófülke magányában" vajon keresztre feszíteném-e? A kerten végigsétál egy kövér macska. Hirtelen megáll, a hátát fölgömbölyíti, olyan sérthetetlen, és örök, akár a szfinksz. Nomen est omen Zöldszemű macskám virtuális helyekre invitál, hiába feszít erő, tájékozódni képtelenség, korom sötét van: megint egy végzetes kivétel. Aztán a színkép újra indul. Memóriámból kitöröltem (éji játékom nem zavarja) kudarcom és a gyengeségem. Profi színészként színreléphet bárki, gondolja egy naíva. De vén vadászként arra intem, figyeljen arra, mit e köz hely szelleme diktál, mert kutyába se veszik, ha "pinty" vagy "szalonka" nick-névvel jön! Nomen est omen. Fegyverem csillan a sötétben, stílusomat kiélesítem, és ravasz, ismerős vadakra számítok, meg a társulatra. Vén rókára, oktondi nyúlra. Elkapott a hév (email-vers Spanyolnáthának a Bartók évfordulóra) Na és még az is van, az én forradalmam, nehéz ügy, ha kérded, ha nem, akkor is ezt muszáj konstalálnom. Hiszen rátalálhatsz közöttünk - kegyetlen valóság! -, szadistán vicsorgó kutyára, éppúgy, mint szelíden keringő kacsára. Most gyűrűi szépen, lám, körülpörögnek. Ilyenkor lubickol a szellem, a lélek. Különben, de hagyjuk... Azt kell mérlegelnem, hogy ennyit megér-e, az én forradalmam, hát ez itt a kérdés egyetlen barátom, a randit lemondja Verizmó ezennel, bár jobb volna ottan, nyugodtabb felemmel rávágnám a választ: sietek Kékszakáll! Rohanok tehozzád! Hogy megnézzek ezt-azt, szakállas-e orcád, de folytatni kár is, hisz itt kell maradnom, kutyák és kacsák közt, a héttyúk, az megvár, ez itt a valóság, az ott, tán a légvár. Kertész társamnak Behatolok történetedbe, te ismeretlen, csökönyös alak. Kéretlen jöttem, hirtelen, harcos álorcára váltva. E förtelmes maszkabálba nem hívott engem senki sem. Csakis a "rózsák közös varázsa" köt veled össze. Semmi más. A táncteremben művirágok nyílnak, megannyi legyező. Ám ez, hidd el, éppen elég ok beleásni történetedbe... Érintések Azért voltak jó álmok is. Például múlt héten, Barcelona sétálóutcáját mintha az isten a Monte da Lema meredek oldalára fújta volna át. A térdig érő vízben motorokkal zúgtak alá a fiúk s a lányok. Egyszercsak kit látnak szemeim? Bukósisakban, sítalpakon elsuhan mellettem a fiam, és önfeledten kacag. Ha fölébredek, krumplit sütök, gondolom, semmit nem érzek, de tudom, hogy nem szállhatok ki az ágyból, mert szétnyílt a hasam. Na még ilyet! Kár, hogy nem vagyok orvos, visszavarrhatnám magam magamba. Éppen filmet cserélnék, amikor megkondul a templom harangja. Fölkelek, mert tegnap megígértem, hogy szőkére festem a hajad; gumikesztyűt húzok, s nézlek a szőke tükörben. Kár volt ezt álmodni. Majd legközelebb kijavítlak, visszacsinállak szép feketére... Térdeplőszéket kéne venni Van lila, bordó, zöld és fehér. Vágyam mégis az okker. Rossz derekamra a Stokke az ír. Drága darab, de megéri. Jaj, ne hülyülj, nyolcvan ezer!? Van puha bőr, és van szövet is. Tartja a térdet, jó az ülése. Fekve is írhatsz. Ott van az ágy. Tényleg? Eszembe se jutna! Ezt sziszegem, de kimegy. Egy laptophoz mit szólsz? Sokba kerül! Kiabálja a kertből. Kész! Gyere, idd meg a kávét! Jaj, de finom, hizeleg, belekortyol. Még az adót is visszaigénylem! Százezret kapsz egy kötetért. Térdeplőszék kéne nekem. Van lila, bordó, zöld és fehér. Vágyam mégis az okker. Induljunk el Induljunk el hát, te meg én... Hogyan találjunk, öregem, magunknak vackot, meleget, új szívet, a szívünk helyén. Mert a régi, bizony, vacak. Nem hevíti öröm, se kín, mondják normális állapot, a tél, szívem, mindent kihűt. John Anderson elalszanak a rossz időben erdeink, az út mentén meszes falak, kornyadoznak a bokraink. Valami biztonságot adj, hogy ennél rosszabb nem lehet, hogy ennél tovább nem szabad fagyasztanunk az éveket. Induljunk el hát, te meg én, maradtunk több mint eleget, találjunk vackot, meleget, új szívet, a régi helyén. Fölmegyek a netre Kinyílik lassan és világol, zöld szemű macskám működésre kész; azt mondják, most már szabályos körülmények között vadászni, ha kedvem szottyan, lehetne. Karmol, eközben áthasítja a drótkerítést, éji sávba hív, dorombol és dörgölődzik - így emlékeztet nick-nevemre. A szekrény előtt még filózok, milyen stílust öltsek magamra, bár senki nem lát, jó vigyázni, hiszen szellem(képem)re kényes voltam mindig, most sincs kivétel. Az avantgárdot félretoltam. Választásom sportos Chanelre esik, ma ebben kell vadászni, különben biztos elkerülnek. Kopott gúnyában társra lelni, reménytelen. Abban se győzni, sem veszíteni nem lehetne. Megálló (Nyéki Károlynak) Ha 1960-ban nem költözünk Pécsre, nem tanulhattam volna meg, hogyan kell jeges, meredek utcán járni, mit jelent a stifolder, hogy a Dzsámi alkonyatkor olyan, akár egy szentjánosbogár, nem szánkózhattam volna a Tettyén, fogalmam sem lenne arról, milyen fagyit adnak a Mecsek cukrászdában, nem úszkálhattam volna a Balokányban, nem mondogatnám örökké azt, hogy ja, nem tudnám, hol áll meg a 33-as busz, nem találkozhattam volna veled a Pálosoknál, nem tudnám, milyen orkán kabátban végigsétálni a Surányi úton 1969 októberében, nem lett volna egyik osztálytársam sváb, másik horvát, harmadik zsidó, nem írhattam volna meg életem első versét. Vissza Karcsi, menjünk vissza ma Szentgyörgyre! Úgy unom ezt már! Pesten az ember csapkod a dühtől, jól berekedhet, mint ahogy én is, lásd, kiabálok! Mért? Fene tudja! Talán ez a stresszes hely! Ott fecskesereg vár, hogy fészkét falra tapassza. Nekem Schubert szól, holnap reggel! Majd várom a postást! Hogy szavazás lesz? Én nyugalomra, jó Somogyom pont arra való, szavazok! Hátrahagyom, szmogos életemet, meglásd, nézem a nyírfát... Karcsi, figyelsz rám?!? Hallod??? Menjünk vissza ma Szentgyörgyre! Egy vég szöveg az kell nekem egy vég szöveg mondjuk fehér mely eltakar miket beszélsz sajnáld magad ha jólesik csak mondd tovább képzeld csak el milyen csodás egy vég fehér tökéletes nem látható fehér szöveg titokzatos da Vinci kód ne mondatok jelenjenek meg itt meg ott pár szó elég vagy még az sem hisz mind hazug ha tintakék ha meggypiros és így tovább egyetlenegy igaz dolog egy vég fehér megbízható halott szöveg Sirály Talán a szerelmes szövegre még van kereslet. Majd a fiatalok megírják azt a verset, mit a hév diktál, meg a vágy. De emlékezni legalább kéne azokra a réges-régi időkre, a szép múltra visszalesni, és nem előre nézni, kutatni folyton, hogy a láb jó helyre kerüljön a girbegurba járdán, nehogy az történjen, mint múltkor, mikor kibicsaklott a jobb bokám, és térdre rogytam, míg a mező fölött egy sirály röpült el Balatonberény felé. Hiszen akkor se néztem a lábam elé, csak rég elszállt nyarakon elmerengtem, aztán bedagadt a bokám, és fájt a térdem. LÁNG OLIVÉR VERSEI (Budapest,1996 február l6.-1996 március 13.) Munkadal Ha a méretre vágásra gondolsz, ne hidd, hogy annál mi sem egyszerűbb! Ollód legyen éles, pontosan számolj, egymásra terítsd a hosszú csíkokat, figyelj, nehogy ferde széle legyen! S bárha nem áltatod nőd, hogy Leonardo csudaszép műve készülne itt, adj időt magadnak, mintha egy tökéletes kép, a freskó! megalkotása várna rád, úgy fogd ecseted! Azután óvatos kézzel égig emeld, a legjobb a sarokba illeszteni az első darabot, így, valószínű, függőleges tapéták sora fut az ablakig, hisz a szélső ugyanúgy fontos! Csak pontosan, gyönyörűn! Azok valahogy azok valahogy felfoghatatlanok voltak hogyan is képes a kéz a láb hátulról előre fölülről alám kúszni úgy mint a hínár szeszélyesen szaladt fejem búbjától a lábamig magához font és az érzés meglepő gyönyörű intenzitással tört elő a jéghideg félelem a rekkenő kéj satujában fakadt égre törő szökőkút vagy tönkrement vízvezeték a nagykörúton ahol szürkére vált öreg arcok heges festetlen falak figyelték a különös attrakciót Mikor megszerettem* A legpontosabb az, hogy előkelő volt, szolid, bézs plisszérozott szoknyája passzolt a sárga blúzhoz csakúgy a tintakéken tündöklő cipellőhöz, és a derékon, mely kábé hatvan centi volt, jó szorosra összehúzott övhöz, ez utóbbi rozsda- barna ékszer, mely rámutatván a csípő kerekded formájára, egyúttal irtó diszkréten takarta, és még nagyon értett a rúzsozáshoz, hisz körömlakkja érett meggyszínéhez rózsás ajakpírt varázsolt szájára, s ezzel szinte megbabonázott, illetve azzal, hogy mikor már a padlón feküdtünk, szoknyája felcsúszott, s egy apró dologtól, a harisnyán fölfutó szemre tévedt tekintetem, végleg megszerettem.
|