Rapai Ágnes:

 

 

      Íme itt

          "Lehetetlen olyan költeményt alkotni,
          Amelyben csakis költészet volna.
          Ha egy versben csak költészet van, akkor
          Az nincs megalkotva, akkor nem költemény."

      (Paul Valery)

      a kérdés a legfontosabb.
      Gátlásaink leküzdése után semmi más dolgunk nincs,
      csak önmagunk kikérdezése.
      Engedjük el magunkat.
      Hallgassuk az idegent.
      Szólaljunk meg az Ő szavaival.
      Ellenkezzünk. Legyen véleményünk.
      Ne ellenkezzünk. Ne legyen véleményünk.
      Szórakozzunk.
      Ne szórakozzunk.
      Kínlódjunk.
      Ne kínlódjunk.
      Kutassuk, mi a jó, mi a rossz.
      Ne kutassuk, mi a jó, mi a rossz.
      Törekedjünk a szépre.
      Ne törekedjünk a szépre.
      Legyünk kuszák.
      Ne legyünk kuszák.
      Akarjuk a hűséget.
      Ne akarjuk a hűséget.
      Forradalmasítsuk a nyelvet.
      Ne forradalmasítsuk a nyelvet.
      Legyen stílusunk.
      Ne legyen stílusunk.
      Kérdezzünk.
      Kezdjük:




      Amíg sétálok...

      Amíg sétálok a rak-
      parton s elmém összerak
      tűnt stílusok megannyi
      szerteszét dobált
      kockáiból palotát,
      izgalommal játja át
      a terep poros barát-
      ságtalan zeg-zugait,
      botolva romlott, avítt
      játékon, leplen, fotón,
      az érzékek pentaton
      dallama zendül,
      perdül a szédül-
      etes, zajgó figyelem,
      míg lopkod az értelem
      s rombol, hogy mentse, mi ép,
      épül a lírai kép.








      Mint a rózsadombon


      Ötödfeles jambusokba zárva lenni jó
      lehet. Kábé olyan, mint a rózsadombon
      egy éltes úr villájában lakni. Ódon
      falak. Gyöngeszemű bútorok. A rádió

      recseg-ropog. Hiába tekergetem. Dió-
      fa néz be szürke ablakon. Hűs komódon
      por. És a porban horgolt terítő. Mondom:
      "Tökéletes hely! Éppen nekem való", "Mió-

      Ta vágytam erre!" Itt nincs tuszkolódás.
      Préselődés. Senki nem téríthet el.
      A háziúr csoszog. Kérdez és felel

      magának. Egyszóval: haláli lakás.








      Régi rímek, régi bútorok


      Ha Kosztolányi egy forró délelőttön
      kiült a kertbe, napsugárba zárva,
      ha leírhatta azt, hogy milyen árva,
      ki szélviharban eltéved az erdőn,

      ha rímelt kéjjel, nevetve, kesergőn,
      tavaszt a rőt őszben elővarázsolt,
      hogyha álmában az éjszaka rászólt:
      a vánkosok között is ott a börtön;

      ha jól állt neki kesztyű és fehér sál,
      langyos ború, derengő bútorok,
      régi óra, régi album, naptár...

      Az nem jelenti, hogy neked is jól áll.
      Hidd el, szegény a sírjában forog.









      Írni

          Szepesi Attila
          Infinitivuszok című versére

      száz malomban őrlődni
      bántásokra fittyet hányni
      kotnyeleskén káricálni
      szotykos szőlőt szopogatni
      iddogálva mendegélni
      nüánszokat észrevenni
      parazsamra lángot fújni
      bájtelítve bajt rontani
      puszedlivel pukedlizni
      ráncbaszedőt ráncbaszedni
      csapot-papot hátrahagyni
      szavak szárnyán szálldogálni
      naptakarót náspángolni
      prózát rímmel panírozni
      csendesedni ricsajozni
      búval-bajjal bíbelődni
      sötét égre csipkét verni
      fattyú éjjelt babusgatni
      hervadásig tüchtig lenni
      emlékeket tutujgatni






      De finom a szapphói


          "...csak a szabadságról hallhattam, s egyetlen célzást,
          Egy szó említést sem az elmaradt levesről."
                        (Kertész Imre)

      Sóska, párolt jérce, olasz spagetti,
      kaszinótojás, palacsinta, borjú,
      karalábés csirke, gulyásleves, rák,
      brokkolifelfújt.

      Tejfölös túró, kakaó, törökméz,
      vitaminsaláta, diós puszedli,
      pirított máj, női szeszély, darázsfé-
      szek, szalagosfánk.

      Marhapörkölt, nyúlszeletek, rakott kel,
      kacsasült, krokett, makaróni, spárga,
      csokoládékrém, ananász, vörösbor,
      sajt, tea, kávé.








      Ó, jesz!


      első sorunk magyaros lesz mondja a meglett
      szépszavú költő jajjj a stílus már az agyamra
      megy agyonnyom aranyom a számtantól fejfáját
      kapok az ABBA ABBA diszkóban örökké lambadázni
      jambusod ma oly kerek spondeuszod itt-ott szexi-
      sen takarja és orcáid lángrózsája hívogatja
      ajakim midőn elpirichiulsz fájdalom semmi meg-
      lepő menjünk át BABA-ba na abból nem eszel jaj
      befelé nyaldosó ihletláng segíts a tiéd vagyok
      megfagyok itt melegíts ordít kinek van papírzseb-
      kendője nézz a szemembe jövőre isten bizony a zöl-
      dekre szavazok végül is sebeőknek van igaza csak
      ne kéne mindig röhögnöm odaállok a dunapartra na
      fiúkák ki lő bele bejutok a szép versekbe nevem
      ha lesz fekete keretben lesszíves szerkesztő úr
      különben is mindig befogadók voltunk már szent
      istván megmondta mit is mondott aj láv ju áj láv
      ju a francba megint nekem kell fizetni sértődés
      ne essék én népirbánus vagyok világ nipirbánusi
      egyesüljetek szegény legény mellesleg a holmiban
      a versrovat túl kerek ABBA ABBA a pofás gettóba
      igyekszem öregem ne feledd sok van mi csodálatos
      de a torzónál nincs csodálatosabb kórus zengd
      ó jesz




      Nyet? Da! Da!
          Egy irodalmi est jegyzőkönyve


      világ világa könyörögj érettünk mert
      mindenét belelövelli az ember ebbe a
      kurva regénybe vetkőzz le fürdővíz vi-
      rága könyörögj érettünk vetkőzz le bősz
      leszek-e ősz eke eszedbe vésd ó atya
      lánya nyomd be hát vadul te félbolond
      dobravert erényed hülyeség fájront
      bűn méze könyörögj érettünk hó hó hó-
      keserű szószaloncukor vodkát vodkát
      bazd meg sose hozzák benned bennem
      bennünk démonok isa pur es hamukosok
      bőségeddel boldogító bába könyörögj
      érettünk picsi pacsi facsiga hisz ez a
      kétezer év bűzös húsvéti gyertya jaj
      megfulladunk konfuciusszal szólva iste-
      nit a hülyéjének csak rühes ragadozó ra-
      gozó ja ti on áná ánó mert nyomelemeim
      nyolcvanegyben szorongatva valának
      de tufaaggyal nyolcvannal azért bele
      kellett hajtani a jeges hercse-harcsa
      vízbe világ világa könyörögj érettünk
      mivelhogy édes anyanyelvünk egy méterre
      kilóg

      (A versben idézek az Ulyssesből és a Halotti beszédből)










      Etetés

      Tökéletes. Mert nekem az.
      Akár a túrós rétesem.
      Miket beszélsz? Korog a has.
      Hiába csacsogsz édesen.

      Tudod, ha nyújtom, elszakad.
      Úgy jó, ha nem jó. Túlfeszül.
      Mert hártyavékony. Mert lyukas.
      Csupa hiányra rárepül

      a töltelék. Majd mind eszik.
      Kritizálják. De egyremegy.
      És persze, akadnak, akik:
      "A nagyanyám, az kérlek, egy

      Igazi művész volt! Az ám!"
      Hátradől. Látom, jóllakott.
      Tovaszalad a délután.
      Elülnek édes sóhajok.





      Séta Hölderlinnel

      Nagyon jó lenne úgy gondolkodni, írni,
      mint te, romantikus lelkű barátom,
      Friedrich. Tudod, egyszer haragudni
      láttam az ég Urát, mondod titokzatos
      arccal, belémkarolsz, nem azért, hogy
      cselekedjem, hogy okuljak. Jóságosak
      az istenek, de nincsen gyűlöletesebb,
      migcsak uralkodnak a hamisságnál nekik,
      s kihalt az emberség immár az emberekből.
      Milyen gondtalanok a halottak, kik
      alámerülnek éj-ragyogásba, gondolom,
      azúr folyosón csoszognak, selyem
      papucsban, csöndes derűben és szavalnak
      Aphroditéről, Dionüszoszról, Héréról s
      hexameterben úszik a lelkük égi folyamban.
      Ó, csak a piacit kedveli a tömeg, mondod,
      Csak az erőszakosat tiszteli a szolganép,
      míg az isteniben nem hisz csak az, aki
      isteni,
      de ne maradj sokáig, tudod, nagybeteg
      minden angyal.





      "Fönt jártok ti..."
          (Friedrich Hölderlin)


      "Fönt jártok ti a fény
      Puha földjén, boldog Géniuszok!"
      Megeshet: árnyteli tájon.
      Honnan tudnám? Titeket már
      senki se tarthat számon.
      Nincs az a lajstrom.

      Jó lehet ott? Vagy rettenetes? Vagy
      semmilyen? Csak az űr beszél?
      Visszafogottan?
      Múlhatatlan
      virul ott a szellem?"
      Pusztul? Szemeikben
      mélység fénylik?
      Semmi se? Tényleg?








      De képzeld csak el


      de képzeld csak el azt a szegény fiút
      mondja az eszelős tekintetű
      asszony képzeld csak el mi lesz vele
      ha nem írod meg a könyvéről
      a recenziót képzeld csak el s béka-
      szeme rám mered közben bach zene
      szól szintetizátoron és kirohanok
      valami poros forró térre ahol senki
      sincs de a hang ide is követ
      képzeld csak el s egyre átlátszóbb
      leszek szinte eltűnök a félelem
      keresztülvilágít és benépesül a tér
      madarakkal kóbor kutyákkal megjelenik
      egy rongyokba bugyolált csontsovány
      rettentő asszony mögötte valamit
      ordít részeg párja aztán elkapja és
      mintha kutya volna hátulról beléhatol
      és szenvednek mindketten sokáig
      a rettenettől szűkölök







      Szindbád álma


      tudd hát amikor a lépcsőházban
      összefutottunk s jóllehet tekinteted
      és testtartásod egy hangok nélküli
      határozatlan nemet súgott felém
      muszáj volt úgy tennem mintha
      nyelvedet én nem beszélném kacsintottam
      lomhán-kihívón a falnak dőltem szok-
      nyámat széles mosollyal megemeltem
      csak lásd fekete lakkcipőmet nejlon-
      harisnyás bokámat s e szemérmetlen
      követelőzéssel azt kívántam hogy el-
      borzadj hogy szemedet lesütve tiszta
      lélekkel tovább állj hogy ösztönös
      elhárításod mely idővel tán vonzalommá
      torzult volna tudatos tagadássá szépül-
      jön benned hogy rég feledett tartozásomat
      végre általad megadjam magamnak








      Gy.

      És megkaptam a táviratodat, hogy megbetegedtél,
      és szépen kicsomagoltam, amit becsomagoltam,
      és hatalmas étvággyal megettem az óriáskiflit (sonkás!),
      és elmúlt a gyomorfájásom és a fejfájásom,
      és tudtam, ma éjszaka nem kell bevennem másfél eunoctint,
      és végre fellélegezhettem;

      mert úgy lett vége, hogy el se kezdődött,
      mert ez az egy hét nélküled arra kényszerített,
                  hogy mindig veled legyek,  mert láttalak húsz év múlva,
                  kint ültél a kertben egy sárga napernyő alatt,
      mert a regényed ötszáznegyvenedik oldalán dolgoztál,
      mert rágcsáltad a tollad,
      mert hirtelen ingerülten felordítottál:
                  "Fiam, hol van már az a kávé?!!!!"





      A szavai között

      a szavai között nincs rés amin
      átfújhatna a szél mondja Orbán Ottó
      a Kortársban ülünk néha bejön
      valaki és kimegy valaki bezárta
      magát folytatja talán nem mer
      igazán közel kerülni a tárgyhoz
      kezében Ginsberg odaát című versem
      mintha rejtegetne elleplezne
      valamit mondja mintha félne
      Ottó hangja tárgyilagos tanáros
      s hirtelen a neonfényes íróasztalok-
      kal teli szobában megvilágosodom
      szörnyű karácsonyfa vagyok ágaimat
      lehúzza szaloncukor aranydió
      csokoládészív fojtogat almaszag és
      angyalhaj égetnek viaszcseppek
      de értse meg ennek az ünnepnek még
      nem lehet vége mert gyereksírás jön
      felsebzett kezek és talpak káromkodás
      jön s egy zúgó porszívó mely egykedvűn
      magába szippant






      Melír


      Vége van. Itt hagytak. Nézd az ősz
      hajszálait. Vagy menj fodrászhoz.
      Filozofálj. Ollócsattogást
      Samponillattal pólyázz, kötözz.
      Feketét vörössé varázsol
      A festék. Készülj. Légy felemás.
      Használd ki, hogy divat a melír -
      a látszat a lényegre rímel.
      A sütővas-keresztet te tartsd.
      Visongj. Nyüszíts.






      Sírfelirat
          "Itt táncoltok a napfényben de föl nem veritek a port."
                        (Apollinaire)

      Eloldottam már magamtól mindent,
      ami természetes.
      Csak homorú kísértet leszek,
      amely ürességet hagy maga után,
      ahol fehérlőn elhalad.
      Bocsássátok meg, hogy nem értek már a versek régi játékához,
      hogy nem tudok már semmit,
      előcsalni álmom álmát,
      idelopni magamat.
      Nem tudom tovább vágyni a vágyat,
      hűteni fölindulást, depressziót,
      méltóság-méltatlanság bölcsőmelegét.
      Talán furcsa: a dolgoknak nincs neve.
      Nincs mit a nevükön nevezni.
      Mert ledaráltam mind a szavakat.
      Az illatukra sem emlékezem.





      Csak bánatidat?
          Vörösmarty Mihály szavaival


      Csak szemedet lesvék? Csak bánatidat?
      Könnyeid éj-özönét? Inséged vad vonítását?
      Míg mi figyelmezzük bús homlokodat,
      Rút mazochista, a lelked bételik-é eves álmok
      Csergeteg árjaival? Jó ott sínleni, mondd?
      Ronda a képed, bár nem lát oda ép!
      Megcsalatol, meglásd, gáncsid legelébb
      Tégedet érnek utol, háborgó elméd beleszédül
      Önnön rossz párjába, ahonnan nem menekül!
      Zordon képre sohajtván, aztán letörölvén,
      Kisztetést érzel kebeledben, búzdúlsz, sárkányfog-vetemény!
      Féktelen indulat kellemeit nyalogatva, akár vén
      Kecske a sót, már gerjedezel, korbács a szívedben,
      Tombolsz, fegyvered aggot, nőt, csecsemőt leterít.
      Ismerem őt, ki megédenül, ujjong búba merülten,
      Óvakodom, hidd el, majd óvakodom a gonosztól.




      Nyugodandol


      nyugodandol
      kedved halva
      gyönyörökben
      nem tenyészel

      sóhajiddal
      letakarva
      hóvirágos
      szemfödéllel

      fejcsüggedten
      kínba fúltan
      ábrándoktól
      levetetten

      virulásid
      elcsapottan
      se a földön
      se az égen




      Mint a lángok


      Majd eljön a nap, hogy itt majd láthatom
      (Adony utca 8, 5. emelet),
      mit lehetett volna, és mit nem lehet
      beváltanom.

      A papiroskilók lobognak, mint a lángok.
      Csak önmagukba csukódó érveket
      találhat itt az ember, akár szenes
      virágok

      alvó kelyhe, vagy feketén összezárt ajak,
      miből suttogás, kiáltás nem jöhet,
      összepöndörödő idő, s helyszínek,
      alak-

      ja, színevesztett holnemvolt filmszalag.
      Képzelj tengerpartot, gudbájt, ájlávjút,
      amirikai párocskát a kábult
      ég alatt,

      hozzá szentimentális Phil Collins zenét.
      Képzelj barakkéjt és krematóriumot,
      Kérdezd, ki volt itt, s ki lehet az, amott.
      Ha minden elég.








      Próza


      Tudod, mostanában nagyon élek,
      úgy tűnik, enyém itt minden:
      fenség, északfok, titok, idegenség,
      de tegnap muszáj volt
      az elém tolakvó
      filctollal rajzolt
      horogkeresztet néznem,
      alatta felírás: NO JUDEN!

      hirtelen kurucos indulat
      fogott el,
      a barna műbőrre sebtében
      odafirkantott, ám annál hatásosabb
      felszólítást
      áthúzom, de rémülettel
      tapasztaltam,
      hogy nem mozdulok,

      hogy mozdulni nem merek,
      jaj, csak az ősi szorongás,
      mit utálnom kellett volna,
      ám én ismerősként üdvözöltem,
      szögezett magamhoz,
      jézusom! ez nem a
      számomra kijelölt hely.





      Milyen is volna


      Elgondolom
      Milyen is volna
                                     de klassz
      New York valamelyik sztrítjén
                                    ácsorogni
      esőben
                                    tiszta amerikázni
      helló miszisz
      ÉN MAGYAR LENNI
      A század elején párizsbakonyozni
      Picassoval gyagilevezni
      Milyen is volna
                                     beh szép
      párlevú franszé
      ÉN MAGYAR LENNI
      Prágában
      kávézni kafkázni
      ott az éj árvácska
                                    és pipacs
      andalogva európázni
      spehen zi dajcs
      ÉN MAGYAR LENNI
      Jó volna még
      a siratófalnál sírni
                                    sírni
      hol lengyel
                                         román
                                              orosz
                                                   pityereg
      vi gavarítye
      nyet
      ÉN MAGYAR LENNI








      Zadarnál a tenger


      mindez a szépség mire való jutott eszembe
      a nyolcvanhatoson december 3-án 1991-ben
      délelőtt tízkor pedig a Batthyány tér
      sarkán egy mentőautóba épp akkor gurítottak
      be egy öregasszonyt szürke kopott szoknyában
      volt barna kibolyhosodott kardigánja alatt
      sárgás pulóver a lába meztelen természet-
      ellenesen vastag majd vízhajtót adnak neki
      talán infarktus ekkor kinyíltak az ajtók és
      leszálltam a téren egyetlen pillantást sem
      vetettem a fagyoskodó árusokra mégis láttam
      mindet a magas férfit aki könyveket árult az
      újságárust két fiatal lányt a virágok mögött
      mindez a szépség mire való gondoltam a metróban
      s megjelent előttem a kép Anconából Zadarba
      hajóztunk igen a tengerről fogok írni nézzék
      az előbb még be volt csukva a táskám most meg
      ki van nyitva el akarta lopni a pénzemet el
      akarta lopni el akarta lopni mindez a szépség
      mire való gondoltam majd nyolcsorosokban csinálom
      meg olyan áttetsző lesz mint Zadarnál a tenger
      majd elhitetem magammal hogy barikák legelnek
      a dombokon hogy a hold az alvó ködöket
      megcsókolja hogy gidák alszanak a tisztások
      fehérén hogy a vidám kölykök anyjuk keblét harap-
      ják hogy a méz ajkaktól a testek megremegnek
      hogy Zadarnál a tenger





      Ne kérdezd
          Celan emlékének

      A tavalyi hóba
      iramlik a lélek,
      csergeteg árral,
      és tollpihe-éjen
      zihálnak a fények -
      karikás szemük vaksi.

      Ne kérdezd, hol van.
      Magába ölt. Befonva
      Tettem, szavam.
      Borostyánban ezüstpikkely,
      videón egy kimerevített
      kép: fekete csődör fehér kancában.

      Jöttére bezárultam.
      Fülsiketítő semmi.
      Himnusz után a képernyő.
      Néptelen. Nemtelen. Akárki.
      Halálhágta agyvelő.
      Tavalyi hó.

      Magány-mezítlen.
      Üres. Üres.
      Kéket füstszürke fűszerez.
      Hívő. Hitetlen.
      Fekete. Fehér.
      Néger. Zsidó.





      A nyilas hava


      ha visszatér, szanaszét hagysz mindent, kezére
      játszol - hadd telepedjen írásra a por -
      a múltidőnek, s dolgavégezetlen félre-
      löksz megkezdett szonettet, mondjuk épp a sor,

      a képzelet magasán rádöbbensz: hiába;
      mért izgatna a rend, mikor zárva a tér,
      a fent a lent, a kint a bentet összerántja,
      ki nyitna ajtót, hogy elindulj, s hazatérj.










      Méltó


      Méltó
      a világosságra, a sötétségre,
      a vizek közepén keletkező szilárd boltozatra,
      mely válaszfalat alkot a vizek között;
      Méltó
      a föld zöldellő növényeire, mik termést hoznak,
      a fákra, amelyek magot rejtő gyümölcsöt teremnek,
      a világító testekre az égbolton,
      mik elválasztják a nappalt az éjszakától,
      s meghatározzák az ünnepeket, a napokat és az éveket;
      Méltó
      a vizeket benépesítő lényekre,
      az ég madaraira;
      Méltó
      a föld háziállataira, csúszómászóira, a mezei vadakra;
      Méltó
      az emberekre, kik uralkodnak a tenger halai,
      az ég madarai, a háziállatok, a mezei vadak,
      és az összes csúszómászó fölött;
      Méltó
      Az osztozásra,
      hogy kisajátítani Őt ne akarjam,
      ámen.

      (A teremtés könyvéből idézek)








      Levél hitvesemnek


      Szégyellem magam.
      És boldogtalanná tesz, hogy megint van isten.

      Mert visszeres lábú vénasszony
      minden költő Auschwitz után.

      Hiába csillogtat ékszer-rímeket,
      hiába permetez magára illatos hasonlatot.

      Reszketeg kezemmel hiába érinteném fekete hajadat,
      fonnyadt mellemre hiába vonnám fiatal kezed.

      Csak simogass, Te Szent!
      Ezt mondanám.

      És egybeugranának a szétesett dolgok.
      És láttatnál velem sóvárgást, csömört.

      "Hidd el, időben elsötétítettem."
      Ezt suttognám. Fölhevült arccal.

      De akkor már nappal lenne.
      Mohó verítékemben feküdnék.









      Padödö


      ideális összefonódás itt a fűzöld
      franciaágyon ó kedves most játsz-
      hatok így is úgy is kéj tetejére
      felérve vajh ki lopakszik a színre
      hétfejű sárkány-é vagy a fürge bo-
      szorkány mondd hova szökdös a vágyad
      eltűnök így is úgy is pornóújság
      szépségén csipkés selyembugyi le-
      szek két idegen lány esetleg három
      Henry Miller Tropic of Cancer regé-
      nyének bármely izgató bekezdése egy
      régi bűntudatos emlékkép hol volt
      hol nem volt csábos akármi akárki
      jézus vérző tenyerén a rozsdás szög
      Gulácsy rokokó s tán szűz menyasszonya
      Rembrandt pihegő pihenő kedvese egy
      kicsiny fehér balettcipő








      Egy Dzsajadéva-sorra


      "Kéj tetejére felérve alél el a szívem, a testem, a lelkem"
      Összeszorítva a comb, egeket karoló csupa zsongás.
      Jaj, szeretőm,
      Te kívánj!

      Nyílik az ajkam - nézd, epedőn a virágra borul!
      Hallgat a képzelet, ám kiszakítja magát a világból, a csöndből.
      Jaj, szeretőm,
      Te kívánj!

      Égő színek szárnya az égő hangra hajol, beleolvad.
      Százezer évig ringasson simogatva, mi él.
      Jaj, szeretőm,
      Te kívánj!

      Fénybe szaladnak az árnyak, léptük a napba csörren.
      Nektárt szürcsöl az éj és izzó arcokat ölt.
      Jaj, szeretőm,
      Te kívánj!








      Vízirózsa


      Vízirózsa haloványra válik,
      alél.

      Vízirózsa ajkam nyaldossák cseppek,
      a kéj.

      Vízirózsa száron hadd ringatózzak
      ma még.

      Vízirózsa lettem, titkaimmal nyílok
      feléd.












      Hatsoros


      Ha nem látom őt, látni vágyom.
      Ha nem hallom őt, hallani vágyom.
      Ha nem érinthetem, érinteni vágyom.
      Ha nem szagolhatom, szagolni vágyom.
      Ha nem ízlelhetem, ízlelni vágyom.
      Ha nem gondolok rá, rágondolni vágyom.







      Ahogy távolodsz


      Ahogy távolodsz, ahogy elviszed
      az időt, oly hangtalanul lebeg,
      ahogy elsimul a táj, és rideg
      kékké merevül a nap; ahogy feszes

      ruhába öltöztet, hogy nem vagy, és úgy
      lépkedek hétfő, kedd, szerda színpadán
      akár egy tébolyult bohóc, szétdúlt
      kellékek között kutatva; ahogy át-

      meg átjár néma kulisszák résein
      az éj, homályt homállyal szorosra
      varrva; elveszett vagyok, öntudatlan,
      magához von a szorongó gyereklét.







      Elutaztál


      Mert London nagymellű, szőke bestia!
      "Te, akit szeret a lelkem, mondd,
      hol legeltetsz,
      s a déli órákban hol delelsz."

      Mert Nizza peep-showban vonagló
      diáklány!
      "Szép vagy szerelmem."

      Mert Amszterdam vérvörös melltartója
      a mellbimbónál kivágva!
      "Míg asztalnál mulat a király,
      nárduszom jó illatot áraszt magából.
      Szerelmem olyan nekem, mint a ciprusfürt,
      amely az Engedi szőlőhegyén terem."

      Mert Hamburg fekete, combközépig érő
      csizmában hívogat, korbács a kezében!
      "Akár az erdő fái között az almafa,
      olyan a szerelmem az ifjak között.
      Forró vágyam árnyékában ülni,
      mert gyümölcse édes az ínyemnek."

      Mert Párizs nyúlánk néger lány,
      elegáns bárban műsort ad, ölében banán!
      "Jaj, olyan vagyok, mint a szároni nárcisz,
      én vagyok a völgyek lilioma!"

      Mert Róma meztelen tomporát mutatja,
      igen, hallom a zihálást,
      szememet lehunyom, fülemet tenyeremmel
      betapasztom, és nem segít semmi,
      holnap majd százszor leírom:
      "A kedvesem az enyém,
      s én az övé vagyok;
      liliomok közt legeltet.
      Míg föl nem támad a nappali szellő,
      és az árnyékok útnak nem indulnak,
      térj vissza, kedvesem, mint a gazella,
      vagy mint a szarvasborjú
      a szövetség hegyén.
      Éjszaka ágyamban kerestem,
      akit szeret a lelkem.
      De hiába kerestem, nem találtam."


      Európába karol a kedvesem,
      Ó, gyűlöletes domborulatok,
      homorulatok!
      "Támadj fel, északi szél, siess, déli szél!
      Járd át kertemet, hadd szálljon illata!
      Akkor eljön a kedvesem a kertjébe,
      hogy élvezze pompás gyümölcseit!"

      Éjszaka. Három.
      Egy seduxen+két eunoctin.


      (Az idézetek részletek az Énekek énekéből.)





      Örök mondóka
          Özv. Kovács Józsefné emlékének

      Gyüjj a mellyemre, kisfijam!
      Menny má, játsszá, kisfijam!
      Gyüjj má ennyi, kisfijam!
      Menny má tanúnyi, kisfijam!
      Gyüjj, behítak, kisfijam!
      Mennyé háborúba, kisfijam!


      Mennybe szállt a kisfijam.







      Háttérzene: Ray Charles


      Budapest, mindenemet neked adtam,
      és most semmi se vagyok,
      ebéd és vacsora között csipegettél belőlem,
      én voltam az, akit csak
      úgy, mellesleg rágcsáltál,
      A sósropid voltam,
      fennkölt szavakkal és fokhagymabűzös szavakkal
      találkoztam hatalmas szádban,
      Whitman füveivel és Csokonai kulacsával;
      Tébolyoddal és tetszeni vágyásoddal
      kellett szembenéznem,
      émelyegnem elfogultságodtól és
      objektivitásodtól,
      mert szégyentelenül fölkínáltam magam,
      pedig tudtam, meg kéne javulnom, nem lehetek tovább a Te
      ócska kurvád,
      nem zsákmányolhatom ki magam, végkimerülésig,
      egy utolsó strici miatt, aki a
      pusztító önszeretetet választotta,
      igen, romlott Nárcisz virágzik
      kertjeidben,
      megannyi krematórium nő utcáidban,
      parkjaid tavasszal, nyáron, ősszel,
      télen hamuszín hangon énekelnek,
      minden lélekbe bekúszol és mindent
      szétrágsz!
      1900 és 2000 között,
      Te kopaszodó,
      Te okoskodó,
      Te ókínaiul, ógörögül, ó-óul
      perfekt beszélő, Te aluljáróban gennyes lábad
      mutogató,
      Te hatalmas kereszttel a
      nyakadban hivalkodó,
      Te száz forintnak ötven a fele,
      sírva vígadó, utolsó szerelmem,
      én elhagylak téged,
      én azon az ösvényen isten
      bizony végigfutok,
      vagy csak fekszem tovább, itt az
      ágyamon, és előveszem a Bibliát,
      és a Kivonulás Könyvét olvasom,
      és Ray Charles Georgiáról énekel.




      A stílusával átkarol
          Philip Roth-nak


      Az arcát én nem ismerem,
      Nagyságos Úr, csak szép kezét,
      Tudom, virágot félve tép,
      sóhajt, gyengéden megkötöz.


      Most félrelép. Hát istenem!
      A stílusával átkarol,
      Míg más csupán ötöl-hatol,
      Ön a lényeg fölött köröz.


      Fogalmam sincs, milyen, ha kér.
      Farmert visel? Vagy tweed zakót?
      Kedvenc étke? Lazac? Spenót?
      Szerelmes férj? Netán facér?


      A könyv felénél tartok épp.
      A kétszázadik oldalon.
      Magával lenni jó nagyon!
      Magával lenni jó nagyon!





      Egy mozdulat hármasoltára


      I

      a forma drámája volt hiszen mintha
      álomban vagy őrületben egy pillanat
      alatt gyermekké változtatott védte-
      lenséged a kézirat fölé hajoltál
      képzeletem üvegburája mögött a tiéd
      vagyok mondtam s arcodra forrasz-
      tottam ajkamat igen itt most rögtön
      a blúzomat a nyakamba felhúztam nézd
      milyen szép a testem akkor rám néztél
      hidegen milyen nevetséges vagyok gon-
      doltam érzéketlenül csak azt nem tisz-
      tázta pillantásod vajon veled vagy ma-
      gammal kegyetlenkedem de nem is akartam
      felkutatni a jóság tájait álltam mintha te-
      kinteted szűk zárójelében csupasz felki-
      áltójel nő és gyermek forma és ember
      örök konfliktusának kellős közepén egye-
      dül megbabonázva ezzel a megfejthetetlen
      nézéssel ezzel a titokkal átláthatatlan
      melódiák és ritmusok fülrepesztő csendjé-
      ben ahol már oly mindegy fölmagasztosít
      vagy a megszégyenülés szakadékába taszít
      a következő pillanat gonosz vagy szomorú
      patetikus vagy alpári esdeklő vagy szemre-
      hányó tekintettel válaszolok neked a témák
      a crescendók a decrescendók a pauzák
      a szólók hogyan sodorják tovább szim-
      fóniánkat melyet akaratod ellenére is meg-
      alkotunk mi ketten mert az ember annak függ-
      vénye ami az emberek között jön létre és
      nincs számára más istenség mint amely az em-
      berből születik bennem benned íme megszület-
      tél bennem benned íme megszülettem


      II

      most kéne félbeszakítani az előadást
      mondjuk felismerhetetlenné aszalódni
      és eltűnni tekintetedből összeroppan-
      ni védtelenséged súlya alatt mielőtt
      kimondod ahogy elnézem kegyedet nem
      hagy nyugodni a gondolat hogy valamire
      használjam például hogy pórázra fogjam
      és megfuttassam vagy megszúrjam egy
      gombostűvel vagy kifigurázzam egyszerű-
      en idegesít érti olyan kegyed mint a
      vörös posztó provokál hah ahogy hallgat
      csodálatosan fest akár egy büszke király-
      nő valahogy olyan durcás olyan besavanyodott
      ah ez a büszkeség és ez a savanyúság én
      megőrülök mindenkinek van valakije akitől
      delírium tremensbe esik s maga jutott nekem
      maga az enyém lesz a blúzomat a nyakamba fel-
      húztam s eszembe jutott milyen körültekintően
      választottam ki ezt a fehér melltartót mert
      a fekete csipke túl közönséges lesz a tűzpiros
      megijeszt a halványkék hazug gondoltam s most
      itt állok Yvonne burgundi hercegnő Madonna fehér-
      neműjében tekinteted markában az első felvonás
      kellős közepén Júlia megromlott mosolyával


      III

      mennyi fényképem sorakozik katonás
      rendben vízszintesen meg függőlegesen
      a blúzomat a nyakamba felhúzva
      állok kopog kopog a fullasztó
      melegben lakkcipő bőrcipő bakancs
      villogó padlón mennyi tekintet
      térdepel előttem mennyi szomjas csönd
      zarándokol Marilyn kútjához fegyelme-
      zetten sárga kék zöld bordó fekete
      fehér kék hátterem langyos ágyam
      a blúzomat a nyakamba felhúzva
      állok a lámpák a falak a vakító
      ablakkeretek mind egy irányba néznek
      felém mozdulatlanságom isteni
      idiotizmusára bábszerű ürességemre
      melyet drámai pátosszal töltött csaknem
      öngyilkos mozdulat idézett elő
      hát fogalmad sem lehet mennyi
      erőfeszítést emésztett fel e badarság
      drámai felépítése így odalökni magam
      a tömérdek idegennek mert olyan idegen
      vagy nekem mint Marilynnek tízezer tekintet
      áhítat utálat közöny utolérhet fogdoshat
      eldobhat miközben azzal védekezem hogy
      múzeumi tárgyhoz nem nyúlhat senki

      (A versben Witold Gombrowicz: Ivonne, burgundi hercegnő című
      drámájából idéztem)






      Rossz lemez


      Már annyi vártam nem tudom
      A postaládát mért lesem
      És szívdobogva mért nyitom
      Már annyit vártam nem tudom

      Amit szeretnék nem lehet
      Jöhet levél vagy nem jöhet
      Már annyit várta nem tudom
      Amit szeretnék nem lehet

      A postaládát mért lesem
      Már annyit vártam nem tudom
      Mert itt ragadtam félúton
      Jaj visszajönnöd nem lehet

      Te úgyse jössz én nem megyek
      Hát szívdobogva mért nyitom
      Már annyit vártam nem tudom
      Már annyit vártam nem tudom






      A pogány lány imája


      Hozzád imádkozom,
      ki Zeusz és Szemelé,
      Kadmosz thébai király gyermeke vagy,
      mindenütt lévő,
      kit vad ölelése miatt
      féltek az istenek is,
      koroknál vénebb Dionüszosz,
      örök-ifjú mégis,
      bakkhánsnők, szatírok, mainászok
      élén jöjj,
      thürszosszal a kezedben,
      szent őrületben verd a dobot,
      ragadj magaddal,
      hadd folyjon a vérem,
      a fákat csavard ki tövestül,
      testemet kígyókkal övezd fel,
      könnyes haragoddal
      csatakos fénybe takarj,
      virradj,
      hisz a forró fürdő mit se segített,
      az asztalról a földre hiába
      ugrottam százszor,
      szerelem nemzője, könyörülj rajtam,
      gyönyörű természet,
      Dionüszosz!








      Fiatalságom elillant


      Fiatalságom elillant,
      ragyogó, kék szemem égő.
      Csak fájás, csak gyógyszer,
      csak a csend és a halál vár.

      Ami volt: könnyű, ezüstös ruha rajtam -
      csupa hullám!
      Ami van: jég - alabástrom.
      Magam árnyképe kövül rám.

      Jöhet éjjel, les a hajnal,
      fagyos arcú, iszonyút lát:
      fiatalságom időtől
      tönkreégett negatívját.








      Kérdés
          Wittgenstein gondolataira

      Megértésem csak
      saját értetlenségemmel
      szembeni vakság?
      Hogy látásom torzít,
      csak azért vagyok
      ámult-közel?
      És miatta hőkölök?

      Mintha az ablak mögé
      Dali festette tájban
      dideregne nézésem,
      de a vásznat
      sose érhetném el?
      Másnap Monet ecsetje
      nyomán haladnék?

      Tudnám:
      itt a fény!
      Ott a homály!
      Pedig:
      itt a homály?
      És ott:
      a fény?







      Mi ez?


      Miért provokállak?
      Miért kell ez a keserű, keserű, keserű?
      Miért kívánlak, mint egy betegséget?
      Miért így bírom csak kifejezni?
      Honnan akarok hiányozni?
      Az erőd?
      A gyengeséged?
      A közönyöd?
      A türelmetlenséged?
      Miért ömlik lassan végig?
      Miért áraszt el?
      Miért éppen ez itt az ünnep színhelye?
      Miért szégyellem magam?
      Miért írlak meg olyan jól, hogy semmi nem marad belőled?
      A hangod?
      A kezed?
      A szemed?
      Ez az én napom?
      Mi ez?








      Gyorsírás


      most nem tú jó
      a hangu
      villáml dörg és
      eső szit
      elálm a lé
      lek őszint
      a fél mind be
      kaland zuh
      hová es anny
      tömérd nap
      mi hull a kútb
      temet be
      csörömp megsük
      telente
      szélvih közel
      belém kap






      Horgolás


      A horgolótű kapva kap
      a szál után, ha délután
      se állhatok meg félúton,
      naná, hogy nem! ki álmatag

      hever és mennybe néz bután,
      vagy mintha fénylő gondolat
      szemezne véle, s izgatón
      sohajtna vetkező alak...

      Kezét kinyújtja, légbe csap,
      hiába vág okos pofát,
      ő itt, én árkon-bokron át,

      a gombolyag meg egyre fogy,
      a horgolótű kapva kap,
      halad az ember, nem nyafog.







      Helyezkedem


      Míg a ritmussal elbabrálgatok,
      helyezkedem, hiszen se itt, se ott
      nem kényelmes. A széken? Vagy az ágyon?
      Próbálgatom. Ám helyem nem találom.

      Úgy látszik, ez már sose múlik el,
      a mozdulatra fájdalom felel.
      Előbb-utóbb megyek a csontkovácshoz.
      Úgy hívják: Gutman. Jó ember. De máshoz

      is fordulhatok. Két Algopyrint
      most beveszek, enyhítendő a kínt...
      A francba! Elfogyott! Hát mit csinálhat

      az ember? Meglehet, fordítva hátat
      az egésznek, a ritmust hagyja el?
      Hitegesse magát: "Szabad leszel"?







      Bűnrossz (vers)


      Én azt szeretem, ha O lehetek!
      Nekem az jó, ha mindenem kitárva!
      Szoríts és pengess! Hadd legyek ma hárfa!
      Most jó!!! Ne kímélj! Mert... mert ... Elmegyek!!

      Erkölcsi béklyók isten veletek!
      Hetente kábé egyszer kell az ostor!
      Tudod, a legtisztább is bűnbe kóstol.
      Ne kérdezd, miért. Nincsen felelet.

      Engem az élet szerelemmel vert meg,
      és ami fontos: adott hozzá fegyvert!
      Ha eszközöd nincs, minden odavan.









      "A szellemet mocsokban..."
          (William Shakespeare)


      "A szellemet mocsokban tékozolni
      kéj, amíg tesszük; s már előtte kéj"
      Néha jó volna mégis visszafogni
      magunk, elvégre nem csak szenvedély

      lehet, mi üdvözít, hát ellazulni
      kéne, szemünk lecsukni, alkatunk
      mondjuk Lao Ce fazonra cserélni...
      Vezetne tán, nyűgözne cél vagy út?











      Én rossz leszek


      Én rossz leszek, én ellenállok, én fütyülök
      a rendre, én nem teszem hátra a kezem, én
      nem adom meg magam, ki engedte, hogy megszáll-
      ják a lakást, felüljenek a szekrény tetejére,
      a csilláron hintázzanak, az ágyamra huppanjanak,
      berontsanak, csapkodjanak, mosolyogjanak,
      hadonászva a szőnyegpadlóra telepedjenek, jaj,
      a testek minden förtelme, taszító soványság,
      kifacsart végtagok, sorvadó csontok, szánalmas,
      szklerotikus, kétségbeejtő, kékes erek, plombált
      fogak, gágogó lúdtalpak, kitüremkedő hasak,
      beszáradt mellkasok, szklerózis, tábesz, paralí-
      zis, kínszenvedés és betegség, defektusok és hiányok,
      irtóztató, szégyenletes meztelenség!
      pedig hogy kikupálták, feltupírozták, beondolálták
      őket a legjobb fodrászok! pedig hogy igyekeztek
      az úriszabók, a kozmetikusok! az imidzs-tervezők!
      pedig milyen meggyőzően beszél némelyik, hogy ter-
      mészetesen őt kell követnem, de én rossz leszek,
      én ellenállok.





      Fogyasztható hexameterek


      Három rostélyos szeletet kiverünk, belemártjuk
      szépen a lisztbe, a forró zsírban átsütögetjük,
      mindkét oldala rőt legyen! Megfonnyasztjuk a hagymát,
      bors és paprika jön még rá, aztán kicsi vízben
      pároljuk. Közben egy jó fej hagymát karikára
      vágunk, gyengén megsózzuk, liszttel telehintjük,
      és sok olajban jó ropogósra kisütve a hagymát
      szórjuk a hús-szeletekre. Köretnek burgonya jó lesz.










      "A lelkem homlokod felé..."
          (Stéphane Mallarmé)


      "A lelkem homlokod felé, hol álmodik,
      Ó, halk nővér az ősz, vörös folttal telik"
      azt hiszem, Darvas Iván szaval a Kossuth
      adón, és nemsokára dél lesz, végre május
      van, a távfűtés leállt, főzzek paprikás
      krumplit? Maggi levest? Két választás között
      bénázok itt, a szomszéd csütörtökön kiköltözött,
      a másik, őrület! megint zajongni kezd,
      netán a postás jő? Nyolcszázat kitesz
      az asztalra, csodás tavasz van, nem vitás.








      "Költészetet csak..."
          (Tandori Dezső)


      "Költészetet csak nagyon messziről
      vagy nagyon közelről lehet csinálni."
      Nekem például két dioptriányi
      távolból jó. Körülbelül. Miről

      eszembe jut, hogy öregszem. Bizony
      egyre messzebb húzódnak parányi
      dolgok. Kacérkodom egy haláli
      jó szemüveggel. Tán hosszú viszony

      lesz belőle.










      "Csak száj vagyunk..."
          (Rainer Maria Rilke)


      "Csak száj vagyunk. Ki zeng a messze szívvel,
      mely ott dereng minden dolgok közén?"
      Nincs felkiáltójel! Kérdőjelekkel
      biztonságos így-úgy? A költemény

      csak visszhang? Valami jelzőre rímel?
      Van-e messze szív? És milyen, ha van?
      Most már vissza kell (minden bizonytalan?)
      fogni magunk? Vagy összezengni kell?








      Ha megleszünk


      Jó tanulni, ha még lehet.
      Jó az, ha rádöbbenhetünk
      erre-arra. Ha megleszünk
      a kérdéssel. Ha még lehet.

      Szépen vagy csúnyán. Nyithatunk.
      Megláthatunk egy keveset.
      Nem feltétlen a felelet.
      Maga a nézés, mit kapunk.

      Túl messzi úgyse juthatunk,
      mert például a póz adott:
      se kint, se bent, se itt, se ott.

      Két szemünk résnyire nyitott.
      Valami van. Valami volt.
      Ennél nem több, mit tudhatunk.





      Astanoi elégiák
          Werner Buchernek


      1.

      Álmomban
      ugyanez a nap sütött.
      És ugyanezen az erkélyen feküdtem.
      Egy Thomas Mann regény tüdőbeteg
      vénkisasszonya volnék?
      Tündéri, fekete-fátyolos kalap gyér hajamon?
      Vézna testem kockás plédbe csavarva?
      Astano.
      Csak erre a névre nem emlékszem,
      és álmomban Te sem ültél a számítógép előtt,
      pedig hallom, megint köhögsz,
      miközben a Machintos SE érzéketlenül fekszik
      ujjaid alatt, mint egy frigid, sokat használt
      feleség,
      és Paul Klee tágra nyílt szemmel bámul ki
      az ablakon,
      sose unja meg a dombtetőn álló templomot,
      és Günter Grass dobja végre megpihenhet Lenau
      és Brecht között,
      álmomban
      Hölderlin szuszogott mellettem,
      valahol Svájcban,
      ugyanezen a napon.


      2.

      Én nem tudom, mit keres itt Sátán
      és Jézus,
      órák óta ülnek az asztal mellett,
      vad vita folyik,
      azt hiszem,
      én meg one lengvidzs,
      vajon miért hadonásznak?
      miért lobogtatják a kéziratokat?
      - Goethe!
      - Nostradamus!
      - 666!
      - Sátán iszt tot - mondom, hogy valamit mondjak.
      Egyik kopasz, szemüveges,
      másik szakállas.
      - Baudelaire!
      Mejn gott, gondolom, magyarul,
      hogy vakít a fény!!
      - Dante! - kiáltja a szakállas,
      und sátánizmus, und...
      jaj, nagyon is értem,
      und... megfájdul a fejem,
      und... áj go spacirgang Andrással...
      - Jé, itt pálma is nő? - mutat a mélybe,
      és csermely csobog odafönt!
      És mondd, különben hogy érzed magad?
      Ih bin gút.
      Ih bin gút.


      3.

      Talán nem szép dolog, de istenkém,
      bennem is ott egy pici sátán, talán
      nem szép dolog, hogy vacsora közben úgy
      éreztem, előbújt belőled az übermensch, mikor
      elmagyaráztad, hogyan illik makarónit enni,
      a kanalat a bal kezünkbe vesszük, jobb kezünkbe
      a villát, a villát beleszúrjuk a tésztába, szépen
      a kanálhoz illesztjük, és felcsavarjuk a villára a makarónit,
      na, ezzel persze, én nem szórakozom itt órákig, gondolom,
      hanem késsel meg villával nekiesem, kannibál! mondod,
      mit mondjak? isteni! mintha egy jót bűnöznék! te meg
      hirtelen abbahagyod az evést, mi van? már jóllaktál?
      nem! pauza!

      és elmagyarázod, a német-magyar szótárral a kezedben,
      hogy az evésben, ugyanúgy, mint bármi másban,
      ott a kultúra, én meg tömöm magamba a
      makarónit, és a magyar-német-ben
      megkeresem azt, hogy éhes,
      megmutatom, jelentőség-
      teljesen rád nézek,
      de megdöbbenek,
      mert úgy látszik,
      ezt a szót Te
      nem érted.



      4.

      Te a nyelv narkósa vagy, mondom,
      vadul tiltakozol, miközben nejlonszatyorban
      visszavisszük az üres üvegeket,
      mintha otthon lennék, gondolom, de
      hirtelen megállsz egy konténer előtt
      és beledobálod szép komótosan mindet...
      Aha!
      Szóval ez itt Svájc!
      A templom mellett kis temető fekszik,
      mint egy vadonatúj lakótelep,
      megmutatod Gerold sírját,
      ugyanolyan tüchtig, mint a többi,
      kavicstakaróval szépen betakarva,
      áj dont lájk temető,
      áj dont lájk tú,
      és vissza, föl a romantikus, szűk utcákon,
      a Casa Gerold-ig,
      egy svájcisapkás öregember köszön nekünk,
      bon dzsornó,
      nekem meg eszembe jut,
      hogy hajnalban az ablakomból ébredezni láttam
      a ködöt,
      ott piroslott a kékes hegyek dunyhája
      alatt, de rá kellett gyújtanom,
      hogy valami végre eszembe juttassa Budapest
      szagát,
      ami neked ugyanolyan félelmetes,
      mint nekem Bosznia.



      5.

      És Luinoba is elmegyünk,
      a Lago Maggiore partján sétálunk,
      köd van, és eső van,
      a francba! otthon hagytam
      a fényképezőgépet!
      és beülünk a kávéházba,
      kapucsinót iszunk,
      és egy másikban eszpresszót,
      és egy harmadikban megint kapucsinót,
      és előveszed a piros füzeted,
      és verset írsz,
      és az olasz férfiak ott álnak a pultnál,
      és néznek, mint a moziban,


      és én vagyok Ingrid Bergman a Casablancában,
      és azt mondod, játszd, újra, Sam!
      és a Pizzériában bezabálok egy hatalmas pizzát,
      és erotikusan ágaskodnak körben a hegyek,
      mert én vagyok Marilyn Monroe!
      Na ja!



      6.

      Kakas kukorékol,
      madarak csicseregnek,
      a templom harangja megzenésíti ezt a verset,
      és melankóliám napja beragyogja.
      Fehér pulóvert vettem föl reggel,
      fekete nadrágot,
      ezen az utolsó napon,
      még elmélázgatok,
      még megtehetek bármit,
      december nyolcadikán
      húsz fok!
      napozhatok a nyugágyon,
      beszívhatom Dürrenmatt hazájának illatát,
      az öreg hölgy lehetek,
      vigyázzban állnak előttem
      a pálmák, a fenyők,
      leborulnak lábam előtt
      a megneszült fellegek,
      még fennhéjázhatok,
      s a Niveával - amit Te vettél nekem -
      bekenhetem a kezem.





      Üres lap


      Ez az astanoi ég tisztább, mint a magasból
      leszaladó, didergő csermely,
      sohasem láttam ilyen meztelen köveket
      a levegő vize alatt,
      ennél zsúfoltabb kirakatot
      odafönt.

      Nem is kő! És nem is csermely!
      Ahogy így nézem,
      egyre vadabb mozgalmasság,
      egyre idegesítőbb ez az éjszaka,
      mint mikor a gazellák, ösztönüktől hajtva,
      belegázolnak a sárgás folyóba.

      Itt ne keress esztétikát!
      Igenis, áldozatok a csillagok!
      Az éj krokodilszája tátva,
      aztán vörös lesz minden,
      már nem is víz!
      Piros kátrány.

      Karácsony van.
      Még zilált öleléssel élvezik
      zsákmányukat, a villanyborotvát, a magnót,
      a tévét, a porcelán mütyüröket
      a budapesti - párizsi - moszkvai
      háziasszonyok, professzorok, fodrászok,

      tisztviselők.
      S ebbe a szirupos képbe
      lassan beúszik valami hihetetlenül fehér.
      Valami púpos, félelmetes.
      Azt hiszem, egy radír.
      Aztán maszatos, üres lapot látsz majd.





      Ima szükség idején
          A 38. zsoltárra



      Én istentagadó vagyok, Uram,
      de ne fenyíts meg engem, haragodban,
      ne büntess felindulásodban,
      hanem hallgasd meg szavam!
      Mert nyilaid belé hatolnak
      és kezed ránehezedik istenfélő barátomra,
      Jaj, nincs már erő a testében, Uram!

      Sebei mérgesek,
      a háta meggörnyedt, s naphosszat szomorúan
      jár egy távoli erdőben, Uram,
      egyetlen barátja egy pap volt,
      de meghalt, aki imádkozhatott volna érte,
      hát hallgasd meg szavam!

      Törődött vagyok, meggyötört,
      testemben semmi sem ép többé,
      elgyöngültem, és levert vagyok,
      szememből kialszik a fény, Uram!
      Add vissza a barátom erejét, Uram,
      nélküled, beismerem, semmit se érek,
      nélküled olyan leszek, mint aki nem hall többé,
      akinek szájában nincs több felelet.










      Háttérzene: Ray Charles


      Budapest, mindenemet neked adtam,
      és most semmi se vagyok,
      ebéd és vacsora között csipegettél belőlem,
      én voltam az, akit csak
      úgy, mellesleg rágcsáltál,
      a sós ropid voltam,
      fennkölt szavakkal és fokhagymabűzös szavakkal
      találkoztam hatalmas szádban,
      Whitman füveivel és Csokonai kulacsával;
      Tébolyoddal és tetszeni vágyásoddal
      kellett szembenéznem,
      émelyegnem elfogultságodtól és
      objektivitásodtól,
      mert szégyentelenül fölkínáltam magam,
      pedig tudtam, meg kéne javulnom, nem lehetek tovább a Te
      ócska kurvád,
      nem zsákmányolhatom ki magam, végkimerülésig,
      egy utolsó strici miatt, aki a
      pusztító önszeretetet választotta,
      igen, romlott Nárcisz virágzik
      kertjeidben,
      megannyi krematórium nő utcáidban,
      parkjaid tavasszal, nyáron, ősszel,
      télen hamuszín hangon énekelnek,
      minden lélekbe bekúszol és mindent
      szétrágsz!
      1900 és 2000 között,
      Te kopaszodó,
      Te okoskodó,
      Te ókínaiul, ógörögül, ó-óul
      perfekt beszélő, Te aluljáróban gennyes lábad
      mutogató,
      Te hatalmas kereszttel a
      nyakadban hivalkodó,
      Te száz forintnak ötven a fele,
      sírva vígadó, utolsó szerelmem,
      én elhagylak téged,
      én azon az ösvényen isten
      bizony végigfutok,
      vagy csak fekszem tovább, itt az
      ágyamon, és előveszem a Bibliát,
      és a Kivonulás Könyvét olvasom,
      és Ray Charles Georgiáról énekel.






      "A világ végén dolgozom"
              (Cendars)


      Itt fekszem az ágyon, szokás szerint,
      és képzeletben Blaise Cendars versét olvasom:
      Az az ember vagyok, akinek nincs többé múltja.
      Babilon és Théba nem holtabbak,
      mint amilyen halott ezen az éjjelen Budapest,
      az ablakok kékes szemébe korom hull.

      Se zaj.
      Se járókelő.
      Elsötétített, üres hely.

      És hiába jönne fény!
      Egy szerelmeslevél, vagy egy hivatalos papír,
      hogy fizessek be ezt-azt, mit se változtatna ezen
      az árnyéktalan vidéken, hol nyugtalanságomat
      vonszolom ki a konyhába, teát főzök, mint máskor,
      megeszek egy sajtos szendvicset.

      Most egészen
      egyedül vagyok
      önmagammal.

      Előítéletektől mentes.
      Ez az izgalom elnyel mindent, nem zárja le
      szeretet, viszolygás.
      Ha lenne egy biztos pont, azt mondanám:
      kegyetlen vagyok.

      Vagy ezt: "A világ végén dolgozom."







      Csodás vidék
          Sziller Péter doktor úrnak, hálával

      Ehhez jó ízlés, plusz szív kell!
      Hogy mondod? Idén a Sziller-
      Vonal jött divatba? Szóval,
      Jó lesz haladnom a korral?

      Oké! Itt a ráktérítő.
      Amott meg a Baktérítő.
      De legelitebb a Sziller-
      Vonal! Hol? Alant! Biz' szívvel,

      Lélekkel alkotta a mester!
      Csodás vidék! Majd nézd meg egyszer!








      A ritmust felveszem


      Ha majd süvít a szél,
      csöppet konzervatív
      szavakkal hódolok
      az őszidőnek, és
      a kedvedet lesem,
      öreg barátom, ó,
      meglásd, oly lelkesen
      a ritmust felveszem,
      mit élvezel, teszem-
      veszem magam, habár
      csak módjával, nehogy
      a díszes társaság
      leszóljon: "Kit hozott
      közénk?" Meglásd, finom
      leszek. "Egy úrinő!!!"
      Kosztümöm jól vasalt,
      gyér hajam őszülő
      tincseit kontyba tű-
      zöm. Citromos teát
      iszom! És kortyolom
      a bölcsességedet!
      Ezen túl jó leszek,
      szagtalan, színtelen,
      csodásan légszerű.
      Szomjas szívnek - nedű!






      Mi kéne más?


      A kollekció idén olyan szabad!
      Csipkére bőr, fölötte földig ér
      a farmerből álmodott kabát.
      Tüll szoknyácskák idézik nagymamák
      korát, ragyogó kalapok:
      cilinder, csákó, svájcisapka! Sőt!
      Ott egy vízcsap jő, utána fátyolos,
      korom színű fazék. Kígyót, békát
      ajánl a híres divattervező.
      Jaj, de szép! Ahogy suhanva megtelik
      a színpad, áthaladván a csöndön, és
      meghökkentő pompát kiáltva szét...
      Nem is azt! Inkább lenyűgöző
      lezserség feszít odafönt:
      a combközépig érő lakkcsizmák,
      a kapcsos, nehéz bakancsok és saruk...
      Direkt rongyos göncök,
      a hetvenes évek stílusát
      idézve, hogy mind, aki negyvenes
      örvendjen: "Mily ismerős!" "Ahh!"
      És jönnek egyre harsányabb
      kreációk, habkönnyű blúzokat,
      bársony melltartót csodálhatsz itt,
      hol minden oly szabad!
      Mi kéne más?
      Talán egy örök darab?






      Olyan nehéz


      Olyan nehéz holt bútorok között!
      Oh! Ah! (Nyivákol és dorombol.)
      Na nem! Ebből elég! Élő lombból
      csinálj, angyalom, díszletet.

      Meglásd, a közönség úgy tombol
      majd! És dől a pénz! A mennyezet
      csillagtalan legyen! Ne klasszikus
      felhők ússzanak! És ajkam piros

      rúzsa lesz a nap! Hidd! Redőtlen
      fény! Ha mondom! Christian Dior!
      Jujj! Hatásos, mint egy gyereksikoly!
      A környezet makacs legyen! Csacska nőt? Nem!

      Azt az antikot dobd a francba! Fűt,
      fát akarok! Kiszámíthatatlant, épet.
      Veszedelmes függetlenséget.
      Csődtömeg helyett.

      Gúnykacajt akár!
      Bármit, ami elüt!
      Nem játszom halott
      bútorok között.






      Rossz lemez


      Már annyi vártam nem tudom
      A postaládát mért lesem

      És szívdobogva mért nyitom
      Már annyit vártam nem tudom

      Amit szeretnék nem lehet
      Jöhet levél vagy nem jöhet
      Már annyit várta nem tudom
      Amit szeretnék nem lehet

      A postaládát mért lesem
      Már annyit vártam nem tudom
      Mert itt ragadtam féluton
      Jaj visszajönnöd nem lehet

      Te úgyse jössz én nem megyek
      Hát szívdobogva mért nyitom
      Már annyit vártam nem tudom
      Már annyit vártam nem tudom






      Szépirodalom


      Jó lenne most egy marhahúsleves.
      Aztán eszembe jut: pocsékolás.
      A zöldségből legyen zöldségleves.
      A hűtőszekrényben csak két tojás.

      Esetleg rántottával várjam őt?
      A Lipton, a Nescafé elfogyott!
      Istenem! A krumpli már száz forint!
      Az Objektívben mondták, szombaton,

      csak úgy, mellesleg, mert a pártviták
      voltak a fókuszban. Bizony. Bizony.
      Szakácskönyvemet lapozgatom épp.
      Könnyed. Pontos. Ó, minden szava szép!








      Álomszép közhelyek


      jutnak eszembe,
      itt, Walensee-ben, a kristálytiszta tó fölött,
      a ködülte hegycsúcsok között egy színpompás kaput látni,
      a szivárványt.
      Békés tehenek legelésznek,
      a nyomukban kolomp zenél.
      Most platánfából van az esernyőnk,
      szürcsölöm a feketét, a csöndet.
      Holnap átkelünk az Alpokon!
      Holnap megtámadjuk Rómát,
      mint Hannibál, mondod.
      Még üldögélünk itt egy darabig, aztán útra kelünk,
      mi költők,
      bakancsban, hátizsákkal.
      Mint azok a német turisták,
      akiket az imént láttunk, két pocakos férfi mögött
      egy szikár öregasszony
      lépkedett az erdei ösvényen.
      Elégedetten masíroztak, mint akik túlteljesítették
      a mai penzumot.
      Kéken virult az ég fölöttük,
      zölden virult a tó odalent,
      hol napsugár nem ég,
      az erdő árnyán,
      kéjesen alázuhogó vízesés mellett,
      csúszós köveken meneteltek,
      a szemerkélő esőben.
      Kitartón. Erős lélekkel.
      (Valaki belemarkolt az álmomba, kivette belőle
      a tavat, a hegyeket, a giccses szivárványt, a békét,
      iderakta elém, s elnevezte Walensee-nek.)
      - Nem kell több fény! - mondom.
      Te elmosolyodsz,
      és szádhoz emeled a boros poharat.
      Jó itt.
      Az üveghegyen is túl.
      Egy platánfa lombjai alatt.




      A stílusával átkarol
          Philip Roth-nak

      Az arcát én nem ismerem,
      Nagyságos Úr, csak szép kezét,
      Tudom virágot félve tép,
      sóhajt, gyengéden megkötöz.

      Most félrelép. Hát istenem!
      A stílusával átkarol,
      Míg más csupán ötöl-hatol,
      Ön a lényeg fölött köröz.

      Fogalmam sincs, milyen, ha kér.
      Farmert visel? Vagy tweed zakót?
      Kedvenc étke? Lazac? Spenót?
      Szerelmes férj? Netán facér?

      A könyv felénél tartok épp.
      A kétszázadik oldalon.
      Magával lenni jó nagyon!
      Magával lenni jó nagyon!





      "Az ég utánagondol..."
          (Nikolaus Lenau)

      "Az ég utánagondol bánatának,
      és kiejti kezéből a napot..."
      írja, tudod, akkor még valahogy
      így zengett. Ma másról szól a fáma,
      hisz utánagondolni nincs idő,
      s ha lenne is, a fal felé fordulna
      megvetőn az ég. Ott a lepedő!
      Nem az! Igen! Finomabb, ami durva
      szövésű. A műszálast ki nem állhatom!
      Olvasol még? A szemem ma fáradt.
      Fázom. Becsukhatnád az ablakot.
      (Az ég utánagondol bánatának,
      és kiejti kezéből a napot.)








      Visszanézek félutamból


      Visszanézek
      félutamból
      Visszanézek
      hogyha másra
      Nem futja
      a pillanatból
      Nincsen kedvem
      ebből-abból
      Komoly képpel
      válogatni
      Célt keresni
      célt találni
      Visszanézni
      félutamból
      Visszanézni
      hogyha másra
      És a többi
      és a többi








      Hogy békét találjon


      Mire gondolhat most Werner,
      akit fél éve kísérgettem ezeken az utcákon?
      "Ó! Kutyaszart kerülgetünk örökké!" kurjantott, mint egy
      kamasz. "Meglásd, ripityára törjük Budapestet és felépít-
      jük valahol messze a mi városunkat!"
      Az Oktogonnál egyik szűk utcát ellepték a vásározók.
      Werner megkérdezte: "Mondd, kész vagy-e újjászületni,
      kimaradni a világból és bejutni az égbe? Maradj csak ki,
      maradj csak ki!"
      De válaszomra már nem tudott figyelni. Csak a táskák, blúzok,
      kalapok, szoknyák árcéduláját nézte. Tajer. Tajer. Tajer.

      Vász máhen?
      Végül mégiscsak megajándékozta magát egy zöld magas nyakú
      pulóverrel.

      Mire gondolhat most Werner? Talán a "züllött" város utcáit
      járja, lapot szerkeszt, verset ír, Hölderlinnel sétál és
      jegyesével Diotimával, kávéházban issza a vörösbort,
      Elvis dalokat dúdol.
      Vagy Zürichből menekül.
      Messze az autók kipufogógázától,
      messze a zajtól,
      bakancsban és hátizsákkal kapaszkodik mind magasabbra,
      az Alpokban, a hatvanas éveket idéző, rózsaszín farmerjében,
      és a Budapesten vásárolt zöld garbójában, hogy békét találjon
      számodra, ó, költészet.





      A bé elé visszafújt magánhangzó


      egy dallamnak kell megszólalnia
      ha jársz-kelsz legalábbis kellene
      és még eszedbe is kell jutnia
      hogy járhat veled mit mondjak zene
      kószáltam egész nap nem volt hova
      lennem a csillagok alatt szaladtam
      megálltam utcapadta ültem fáktól
      tudakoltam miért vagyok hogyha
      kiáltanék ki hallana engem ki volna
      az hát aki kellene nékünk angyal nem
      nem is ember és a fülelő állatok ész-
      reveszik már hogy mily bizonytalanul
      vagyunk otthon a megfejtett világ-
      ban minden olyan esetleges minden
      olyan esetleges de az ernyedés a rekke-
      nő napon hőséggel fojtja meg a friss
      reggelt ha lángol s többé víz nem csobog
      csak az én fuvolámból az ütem öntözte
      ligetben egyedül a szél siet s lehel
      a két sípon kívül eláll a szél itt mindig
      nyugalom van s mindig ricsaj van
      sosincs nyugalom míg szerteszáll a hang
      a tűz-záporú tájon a mozdulatlan és
      redőtlen láthatáron a víg nyilvánvaló
      művészi lehelet az ihleté mely az égbe
      visszasiet az a lehelet szinte önmagába
      visszahajol szirmok sötétedésben ahogy
      a lüktető éles virágra csukódik ráolvad
      és egészen olyan mintha pohár száján
      ajak gyermeki és mohó szorongás lobban
      így valónkra mi oltanánk de nem fakad
      derű hát megbékélünk vele amíg ösztönök
      türelmetlensége forr félelmeid hátterébe
      nem húzódhatsz nyugodtan lépj elő mondom
      nem kell különös trombita hogy a bé elé
      visszafújd az á-t se állnia nem kell
      se múlnia a délelőttnek célhelyek sorát
      nem szükséges céltalan sorra járni másokat
      megelőzni vagy kivárni a dallamnak kell
      megszólalnia egy kis szerencsével meg lehet
      állni efféle gondolatok szövegét és még
      eszedbe se kell jutnia most legyen meg aztán
      meglesz-e még jön-e szél mely a bé elé
      visszafújt magán-hangzóra les így eszedbe
      se kell jutnia hogy minden olyan esetleges







      Irodalom:


      Kosztolányi Dezső: Mint a magnézium
      Mallarmé: Egy faun délutánja (Weöres Sándor fordítása)
      Rilke: Az első elégia (Nemes Nagy Ágnes fordítása)
      Tandori Dezső: A víz változását nézve a hídról
      Tandori Dezső: Meglesz-e még



 Főoldal