Rapai Ágnes:
ZADARNÁL A TENGER
Íme itt
"Lehetetlen olyan költeményt alkotni,
Amelyben csakis költészet volna.
Ha egy versben csak költészet van, akkor
Az nincs megalkotva, akkor nem költemény."
(Paul Valery)
a kérdés a legfontosabb.
Gátlásaink leküzdése után semmi más dolgunk nincs,
csak önmagunk kikérdezése.
Engedjük el magunkat.
Hallgassuk az idegent.
Szólaljunk meg az Ő szavaival.
Ellenkezzünk. Legyen véleményünk.
Ne ellenkezzünk. Ne legyen véleményünk.
Szórakozzunk.
Ne szórakozzunk.
Kínlódjunk.
Ne kínlódjunk.
Kutassuk, mi a jó, mi a rossz.
Ne kutassuk, mi a jó, mi a rossz.
Törekedjünk a szépre.
Ne törekedjünk a szépre.
Legyünk kuszák.
Ne legyünk kuszák.
Akarjuk a hűséget.
Ne akarjuk a hűséget.
Forradalmasítsuk a nyelvet.
Ne forradalmasítsuk a nyelvet.
Legyen stílusunk.
Ne legyen stílusunk.
Kérdezzünk.
Kezdjük:
Amíg sétálok...
Amíg sétálok a rak-
parton s elmém összerak
tűnt stílusok megannyi
szerteszét dobált
kockáiból palotát,
izgalommal játja át
a terep poros barát-
ságtalan zeg-zugait,
botolva romlott, avítt
játékon, leplen, fotón,
az érzékek pentaton
dallama zendül,
perdül a szédül-
etes, zajgó figyelem,
míg lopkod az értelem
s rombol, hogy mentse, mi ép,
épül a lírai kép.
Mint a rózsadombon
Ötödfeles jambusokba zárva lenni jó
lehet. Kábé olyan, mint a rózsadombon
egy éltes úr villájában lakni. Ódon
falak. Gyöngeszemű bútorok. A rádió
recseg-ropog. Hiába tekergetem. Dió-
fa néz be szürke ablakon. Hűs komódon
por. És a porban horgolt terítő. Mondom:
"Tökéletes hely! Éppen nekem való", "Mió-
Ta vágytam erre!" Itt nincs tuszkolódás.
Préselődés. Senki nem téríthet el.
A háziúr csoszog. Kérdez és felel
magának. Egyszóval: haláli lakás.
Régi rímek, régi bútorok
Ha Kosztolányi egy forró délelőttön
kiült a kertbe, napsugárba zárva,
ha leírhatta azt, hogy milyen árva,
ki szélviharban eltéved az erdőn,
ha rímelt kéjjel, nevetve, kesergőn,
tavaszt a rőt őszben elővarázsolt,
hogyha álmában az éjszaka rászólt:
a vánkosok között is ott a börtön;
ha jól állt neki kesztyű és fehér sál,
langyos ború, derengő bútorok,
régi óra, régi album, naptár...
Az nem jelenti, hogy neked is jól áll.
Hidd el, szegény a sírjában forog.
Írni
Szepesi Attila
Infinitivuszok című versére
száz malomban őrlődni
bántásokra fittyet hányni
kotnyeleskén káricálni
szotykos szőlőt szopogatni
iddogálva mendegélni
nüánszokat észrevenni
parazsamra lángot fújni
bájtelítve bajt rontani
puszedlivel pukedlizni
ráncbaszedőt ráncbaszedni
csapot-papot hátrahagyni
szavak szárnyán szálldogálni
naptakarót náspángolni
prózát rímmel panírozni
csendesedni ricsajozni
búval-bajjal bíbelődni
sötét égre csipkét verni
fattyú éjjelt babusgatni
hervadásig tüchtig lenni
emlékeket tutujgatni
De finom a szapphói
"...csak a szabadságról hallhattam, s egyetlen célzást,
Egy szó említést sem az elmaradt levesről."
Sóska, párolt jérce, olasz spagetti,
kaszinótojás, palacsinta, borjú,
karalábés csirke, gulyásleves, rák,
brokkolifelfújt.
Tejfölös túró, kakaó, törökméz,
vitaminsaláta, diós puszedli,
pirított máj, női szeszély, darázsfé-
szek, szalagosfánk.
Marhapörkölt, nyúlszeletek, rakott kel,
kacsasült, krokett, makaróni, spárga,
csokoládékrém, ananász, vörösbor,
sajt, tea, kávé.
Ó, jesz!
első sorunk magyaros lesz mondja a meglett
szépszavú költő jajjj a stílus már az agyamra
megy agyonnyom aranyom a számtantól fejfáját
kapok az ABBA ABBA diszkóban örökké lambadázni
jambusod ma oly kerek spondeuszod itt-ott szexi-
sen takarja és orcáid lángrózsája hívogatja
ajakim midőn elpirichiulsz fájdalom semmi meg-
lepő menjünk át BABA-ba na abból nem eszel jaj
befelé nyaldosó ihletláng segíts a tiéd vagyok
megfagyok itt melegíts ordít kinek van papírzseb-
kendője nézz a szemembe jövőre isten bizony a zöl-
dekre szavazok végül is sebeőknek van igaza csak
ne kéne mindig röhögnöm odaállok a dunapartra na
fiúkák ki lő bele bejutok a szép versekbe nevem
ha lesz fekete keretben lesszíves szerkesztő úr
különben is mindig befogadók voltunk már szent
istván megmondta mit is mondott aj láv ju áj láv
ju a francba megint nekem kell fizetni sértődés
ne essék én népirbánus vagyok világ nipirbánusi
egyesüljetek szegény legény mellesleg a holmiban
a versrovat túl kerek ABBA ABBA a pofás gettóba
igyekszem öregem ne feledd sok van mi csodálatos
de a torzónál nincs csodálatosabb kórus zengd
ó jesz
Nyet? Da! Da!
Egy irodalmi est jegyzőkönyve
világ világa könyörögj érettünk mert
mindenét belelövelli az ember ebbe a
kurva regénybe vetkőzz le fürdővíz vi-
rága könyörögj érettünk vetkőzz le bősz
leszek-e ősz eke eszedbe vésd ó atya
lánya nyomd be hát vadul te félbolond
dobravert erényed hülyeség fájront
bűn méze könyörögj érettünk hó hó hó-
keserű szószaloncukor vodkát vodkát
bazd meg sose hozzák benned bennem
bennünk démonok isa pur es hamukosok
bőségeddel boldogító bába könyörögj
érettünk picsi pacsi facsiga hisz ez a
kétezer év bűzös húsvéti gyertya jaj
megfulladunk konfuciusszal szólva iste-
nit a hülyéjének csak rühes ragadozó ra-
gozó ja ti on áná ánó mert nyomelemeim
nyolcvanegyben szorongatva valának
de tufaaggyal nyolcvannal azért bele
kellett hajtani a jeges hercse-harcsa
vízbe világ világa könyörögj érettünk
mivelhogy édes anyanyelvünk egy méterre
kilóg
(A versben idézek az Ulyssesből és a Halotti beszédből)
Etetés
Tökéletes. Mert nekem az.
Akár a túrós rétesem.
Miket beszélsz? Korog a has.
Hiába csacsogsz édesen.
Tudod, ha nyújtom, elszakad.
Úgy jó, ha nem jó. Túlfeszül.
Mert hártyavékony. Mert lyukas.
Csupa hiányra rárepül
a töltelék. Majd mind eszik.
Kritizálják. De egyremegy.
És persze, akadnak, akik:
"A nagyanyám, az kérlek, egy
Igazi művész volt! Az ám!"
Hátradől. Látom, jóllakott.
Tovaszalad a délután.
Elülnek édes sóhajok.
Séta Hölderlinnel
Nagyon jó lenne úgy gondolkodni, írni,
mint te, romantikus lelkű barátom,
Friedrich. Tudod, egyszer haragudni
láttam az ég Urát, mondod titokzatos
arccal, belémkarolsz, nem azért, hogy
cselekedjem, hogy okuljak. Jóságosak
az istenek, de nincsen gyűlöletesebb,
migcsak uralkodnak a hamisságnál nekik,
s kihalt az emberség immár az emberekből.
Milyen gondtalanok a halottak, kik
alámerülnek éj-ragyogásba, gondolom,
azúr folyosón csoszognak, selyem
papucsban, csöndes derűben és szavalnak
Aphroditéről, Dionüszoszról, Héréról s
hexameterben úszik a lelkük égi folyamban.
Ó, csak a piacit kedveli a tömeg, mondod,
Csak az erőszakosat tiszteli a szolganép,
míg az isteniben nem hisz csak az, aki
isteni,
de ne maradj sokáig, tudod, nagybeteg
minden angyal.
"Fönt jártok ti..."
"Fönt jártok ti a fény
Puha földjén, boldog Géniuszok!"
Megeshet: árnyteli tájon.
Honnan tudnám? Titeket már
senki se tarthat számon.
Nincs az a lajstrom.
Jó lehet ott? Vagy rettenetes? Vagy
semmilyen? Csak az űr beszél?
Visszafogottan?
Múlhatatlan
virul ott a szellem?"
Pusztul? Szemeikben
mélység fénylik?
Semmi se? Tényleg?
De képzeld csak el
de képzeld csak el azt a szegény fiút
mondja az eszelős tekintetű
asszony képzeld csak el mi lesz vele
ha nem írod meg a könyvéről
a recenziót képzeld csak el s béka-
szeme rám mered közben bach zene
szól szintetizátoron és kirohanok
valami poros forró térre ahol senki
sincs de a hang ide is követ
képzeld csak el s egyre átlátszóbb
leszek szinte eltűnök a félelem
keresztülvilágít és benépesül a tér
madarakkal kóbor kutyákkal megjelenik
egy rongyokba bugyolált csontsovány
rettentő asszony mögötte valamit
ordít részeg párja aztán elkapja és
mintha kutya volna hátulról beléhatol
és szenvednek mindketten sokáig
a rettenettől szűkölök
Szindbád álma
tudd hát amikor a lépcsőházban
összefutottunk s jóllehet tekinteted
és testtartásod egy hangok nélküli
határozatlan nemet súgott felém
muszáj volt úgy tennem mintha
nyelvedet én nem beszélném kacsintottam
lomhán-kihívón a falnak dőltem szok-
nyámat széles mosollyal megemeltem
csak lásd fekete lakkcipőmet nejlon-
harisnyás bokámat s e szemérmetlen
követelőzéssel azt kívántam hogy el-
borzadj hogy szemedet lesütve tiszta
lélekkel tovább állj hogy ösztönös
elhárításod mely idővel tán vonzalommá
torzult volna tudatos tagadássá szépül-
jön benned hogy rég feledett tartozásomat
végre általad megadjam magamnak
Gy.
És megkaptam a táviratodat, hogy megbetegedtél,
és szépen kicsomagoltam, amit becsomagoltam,
és hatalmas étvággyal megettem az óriáskiflit (sonkás!),
és elmúlt a gyomorfájásom és a fejfájásom,
és tudtam, ma éjszaka nem kell bevennem másfél eunoctint,
és végre fellélegezhettem;
mert úgy lett vége, hogy el se kezdődött,
mert ez az egy hét nélküled arra kényszerített,
hogy mindig veled legyek,
mert láttalak húsz év múlva,
kint ültél a kertben egy sárga napernyő alatt,
mert a regényed ötszáznegyvenedik oldalán dolgoztál,
mert rágcsáltad a tollad,
mert hirtelen ingerülten felordítottál:
"Fiam, hol van már az a kávé?!!!!"
A szavai között
a szavai között nincs rés amin
átfújhatna a szél mondja Orbán Ottó
a Kortársban ülünk néha bejön
valaki és kimegy valaki bezárta
magát folytatja talán nem mer
igazán közel kerülni a tárgyhoz
kezében Ginsberg odaát című versem
mintha rejtegetne elleplezne
valamit mondja mintha félne
Ottó hangja tárgyilagos tanáros
s hirtelen a neonfényes íróasztalok-
kal teli szobában megvilágosodom
szörnyű karácsonyfa vagyok ágaimat
lehúzza szaloncukor aranydió
csokoládészív fojtogat almaszag és
angyalhaj égetnek viaszcseppek
de értse meg ennek az ünnepnek még
nem lehet vége mert gyereksírás jön
felsebzett kezek és talpak káromkodás
jön s egy zúgó porszívó mely egykedvűn
magába szippant
Melír
Vége van. Itt hagytak. Nézd az ősz
hajszálait. Vagy menj fodrászhoz.
Filozofálj. Ollócsattogást
Samponillattal pólyázz, kötözz.
Feketét vörössé varázsol
A festék. Készülj. Légy felemás.
Használd ki, hogy divat a melír -
a látszat a lényegre rímel.
A sütővas-keresztet te tartsd.
Visongj. Nyüszíts.
Sírfelirat
"Itt táncoltok a napfényben de föl nem veritek a port."
Eloldottam már magamtól mindent,
ami természetes.
Csak homorú kísértet leszek,
amely ürességet hagy maga után,
ahol fehérlőn elhalad.
Bocsássátok meg, hogy nem értek már a versek régi játékához,
hogy nem tudok már semmit,
előcsalni álmom álmát,
idelopni magamat.
Nem tudom tovább vágyni a vágyat,
hűteni fölindulást, depressziót,
méltóság-méltatlanság bölcsőmelegét.
Talán furcsa: a dolgoknak nincs neve.
Nincs mit a nevükön nevezni.
Mert ledaráltam mind a szavakat.
Az illatukra sem emlékezem.
Csak bánatidat?
Vörösmarty Mihály szavaival
Csak szemedet lesvék? Csak bánatidat?
Könnyeid éj-özönét? Inséged vad vonítását?
Míg mi figyelmezzük bús homlokodat,
Rút mazochista, a lelked bételik-é eves álmok
Csergeteg árjaival? Jó ott sínleni, mondd?
Ronda a képed, bár nem lát oda ép!
Megcsalatol, meglásd, gáncsid legelébb
Tégedet érnek utol, háborgó elméd beleszédül
Önnön rossz párjába, ahonnan nem menekül!
Zordon képre sohajtván, aztán letörölvén,
Kisztetést érzel kebeledben, búzdúlsz, sárkányfog-vetemény!
Féktelen indulat kellemeit nyalogatva, akár vén
Kecske a sót, már gerjedezel, korbács a szívedben,
Tombolsz, fegyvered aggot, nőt, csecsemőt leterít.
Ismerem őt, ki megédenül, ujjong búba merülten,
Óvakodom, hidd el, majd óvakodom a gonosztól.
Nyugodandol
nyugodandol
kedved halva
gyönyörökben
nem tenyészel
sóhajiddal
letakarva
hóvirágos
szemfödéllel
fejcsüggedten
kínba fúltan
ábrándoktól
levetetten
virulásid
elcsapottan
se a földön
se az égen
Mint a lángok
Majd eljön a nap, hogy itt majd láthatom
(Adony utca 8, 5. emelet),
mit lehetett volna, és mit nem lehet
beváltanom.
A papiroskilók lobognak, mint a lángok.
Csak önmagukba csukódó érveket
találhat itt az ember, akár szenes
virágok
alvó kelyhe, vagy feketén összezárt ajak,
miből suttogás, kiáltás nem jöhet,
összepöndörödő idő, s helyszínek,
alak-
ja, színevesztett holnemvolt filmszalag.
Képzelj tengerpartot, gudbájt, ájlávjút,
amirikai párocskát a kábult
ég alatt,
hozzá szentimentális Phil Collins zenét.
Képzelj barakkéjt és krematóriumot,
Kérdezd, ki volt itt, s ki lehet az, amott.
Ha minden elég.
Próza
Tudod, mostanában nagyon élek,
úgy tűnik, enyém itt minden:
fenség, északfok, titok, idegenség,
de tegnap muszáj volt
az elém tolakvó
filctollal rajzolt
horogkeresztet néznem,
alatta felírás: NO JUDEN!
hirtelen kurucos indulat
fogott el,
a barna műbőrre sebtében
odafirkantott, ám annál hatásosabb
felszólítást
áthúzom, de rémülettel
tapasztaltam,
hogy nem mozdulok,
hogy mozdulni nem merek,
jaj, csak az ősi szorongás,
mit utálnom kellett volna,
ám én ismerősként üdvözöltem,
szögezett magamhoz,
jézusom! ez nem a
számomra kijelölt hely.
Milyen is volna
Elgondolom
Milyen is volna
de klassz
New York valamelyik sztrítjén
ácsorogni
esőben
tiszta amerikázni
helló miszisz
ÉN MAGYAR LENNI
A század elején
párizsbakonyozni
Picassoval gyagilevezni
Milyen is volna
beh szép
párlevú franszé
ÉN MAGYAR LENNI
Prágában
kávézni kafkázni
ott az éj árvácska
és pipacs
andalogva európázni
spehen zi dajcs
ÉN MAGYAR LENNI
Jó volna még
a siratófalnál sírni
sírni
hol lengyel
román
orosz
pityereg
vi gavarítye
nyet
ÉN MAGYAR LENNI
Zadarnál a tenger
mindez a szépség mire való jutott eszembe
a nyolcvanhatoson december 3-án 1991-ben
délelőtt tízkor pedig a Batthyány tér
sarkán egy mentőautóba épp akkor gurítottak
be egy öregasszonyt szürke kopott szoknyában
volt barna kibolyhosodott kardigánja alatt
sárgás pulóver a lába meztelen természet-
ellenesen vastag majd vízhajtót adnak neki
talán infarktus ekkor kinyíltak az ajtók és
leszálltam a téren egyetlen pillantást sem
vetettem a fagyoskodó árusokra mégis láttam
mindet a magas férfit aki könyveket árult az
újságárust két fiatal lányt a virágok mögött
mindez a szépség mire való gondoltam a metróban
s megjelent előttem a kép Anconából Zadarba
hajóztunk igen a tengerről fogok írni nézzék
az előbb még be volt csukva a táskám most meg
ki van nyitva el akarta lopni a pénzemet el
akarta lopni el akarta lopni mindez a szépség
mire való gondoltam majd nyolcsorosokban csinálom
meg olyan áttetsző lesz mint Zadarnál a tenger
majd elhitetem magammal hogy barikák legelnek
a dombokon hogy a hold az alvó ködöket
megcsókolja hogy gidák alszanak a tisztások
fehérén hogy a vidám kölykök anyjuk keblét harap-
ják hogy a méz ajkaktól a testek megremegnek
hogy Zadarnál a tenger
Ne kérdezd
A tavalyi hóba
iramlik a lélek,
csergeteg árral,
és tollpihe-éjen
zihálnak a fények -
karikás szemük vaksi.
Ne kérdezd, hol van.
Magába ölt. Befonva
Tettem, szavam.
Borostyánban ezüstpikkely,
videón egy kimerevített
kép: fekete csődör fehér kancában.
Jöttére bezárultam.
Fülsiketítő semmi.
Himnusz után a képernyő.
Néptelen. Nemtelen. Akárki.
Halálhágta agyvelő.
Tavalyi hó.
Magány-mezítlen.
Üres. Üres.
Kéket füstszürke fűszerez.
Hívő. Hitetlen.
Fekete. Fehér.
Néger. Zsidó.
A nyilas hava
ha visszatér, szanaszét hagysz mindent, kezére
játszol - hadd telepedjen írásra a por -
a múltidőnek, s dolgavégezetlen félre-
löksz megkezdett szonettet, mondjuk épp a sor,
a képzelet magasán rádöbbensz: hiába;
mért izgatna a rend, mikor zárva a tér,
a fent a lent, a kint a bentet összerántja,
ki nyitna ajtót, hogy elindulj, s hazatérj.
Méltó
Méltó
a világosságra, a sötétségre,
a vizek közepén keletkező szilárd boltozatra,
mely válaszfalat alkot a vizek között;
Méltó
a föld zöldellő növényeire, mik termést hoznak,
a fákra, amelyek magot rejtő gyümölcsöt teremnek,
a világító testekre az égbolton,
mik elválasztják a nappalt az éjszakától,
s meghatározzák az ünnepeket, a napokat és az éveket;
Méltó
a vizeket benépesítő lényekre,
az ég madaraira;
Méltó
a föld háziállataira, csúszómászóira, a mezei vadakra;
Méltó
az emberekre, kik uralkodnak a tenger halai,
az ég madarai, a háziállatok, a mezei vadak,
és az összes csúszómászó fölött;
Méltó
Az osztozásra,
hogy kisajátítani Őt ne akarjam,
ámen.
(A teremtés könyvéből idézek)
Levél hitvesemnek
Szégyellem magam.
És boldogtalanná tesz, hogy megint van isten.
Mert visszeres lábú vénasszony
minden költő Auschwitz után.
Hiába csillogtat ékszer-rímeket,
hiába permetez magára illatos hasonlatot.
Reszketeg kezemmel hiába érinteném fekete hajadat,
fonnyadt mellemre hiába vonnám fiatal kezed.
Csak simogass, Te Szent!
Ezt mondanám.
És egybeugranának a szétesett dolgok.
És láttatnál velem sóvárgást, csömört.
"Hidd el, időben elsötétítettem."
Ezt suttognám. Fölhevült arccal.
De akkor már nappal lenne.
Mohó verítékemben feküdnék.
Padödö
ideális összefonódás itt a fűzöld
franciaágyon ó kedves most játsz-
hatok így is úgy is kéj tetejére
felérve vajh ki lopakszik a színre
hétfejű sárkány-é vagy a fürge bo-
szorkány mondd hova szökdös a vágyad
eltűnök így is úgy is pornóújság
szépségén csipkés selyembugyi le-
szek két idegen lány esetleg három
Henry Miller Tropic of Cancer regé-
nyének bármely izgató bekezdése egy
régi bűntudatos emlékkép hol volt
hol nem volt csábos akármi akárki
jézus vérző tenyerén a rozsdás szög
Gulácsy rokokó s tán szűz menyasszonya
Rembrandt pihegő pihenő kedvese egy
kicsiny fehér balettcipő
Egy Dzsajadéva-sorra
"Kéj tetejére felérve alél el a szívem, a testem, a lelkem"
Összeszorítva a comb, egeket karoló csupa zsongás.
Jaj, szeretőm,
Te kívánj!
Nyílik az ajkam - nézd, epedőn a virágra borul!
Hallgat a képzelet, ám kiszakítja magát a világból, a csöndből.
Jaj, szeretőm,
Te kívánj!
Égő színek szárnya az égő hangra hajol, beleolvad.
Százezer évig ringasson simogatva, mi él.
Jaj, szeretőm,
Te kívánj!
Fénybe szaladnak az árnyak, léptük a napba csörren.
Nektárt szürcsöl az éj és izzó arcokat ölt.
Jaj, szeretőm,
Te kívánj!
Vízirózsa
Vízirózsa haloványra válik,
alél.
Vízirózsa ajkam nyaldossák cseppek,
a kéj.
Vízirózsa száron hadd ringatózzak
ma még.
Vízirózsa lettem, titkaimmal nyílok
feléd.
Hatsoros
Ha nem látom őt, látni vágyom.
Ha nem hallom őt, hallani vágyom.
Ha nem érinthetem, érinteni vágyom.
Ha nem szagolhatom, szagolni vágyom.
Ha nem ízlelhetem, ízlelni vágyom.
Ha nem gondolok rá, rágondolni vágyom.
Ahogy távolodsz
Ahogy távolodsz, ahogy elviszed
az időt, oly hangtalanul lebeg,
ahogy elsimul a táj, és rideg
kékké merevül a nap; ahogy feszes
ruhába öltöztet, hogy nem vagy, és úgy
lépkedek hétfő, kedd, szerda színpadán
akár egy tébolyult bohóc, szétdúlt
kellékek között kutatva; ahogy át-
meg átjár néma kulisszák résein
az éj, homályt homállyal szorosra
varrva; elveszett vagyok, öntudatlan,
magához von a szorongó gyereklét.
Elutaztál
Mert London nagymellű, szőke bestia!
"Te, akit szeret a lelkem, mondd,
hol legeltetsz,
s a déli órákban hol delelsz."
Mert Nizza peep-showban vonagló
diáklány!
"Szép vagy szerelmem."
Mert Amszterdam vérvörös melltartója
a mellbimbónál kivágva!
"Míg asztalnál mulat a király,
nárduszom jó illatot áraszt magából.
Szerelmem olyan nekem, mint a ciprusfürt,
amely az Engedi szőlőhegyén terem."
Mert Hamburg fekete, combközépig érő
csizmában hívogat, korbács a kezében!
"Akár az erdő fái között az almafa,
olyan a szerelmem az ifjak között.
Forró vágyam árnyékában ülni,
mert gyümölcse édes az ínyemnek."
Mert Párizs nyúlánk néger lány,
elegáns bárban műsort ad, ölében banán!
"Jaj, olyan vagyok, mint a szároni nárcisz,
én vagyok a völgyek lilioma!"
Mert Róma meztelen tomporát mutatja,
igen, hallom a zihálást,
szememet lehunyom, fülemet tenyeremmel
betapasztom, és nem segít semmi,
holnap majd százszor leírom:
"A kedvesem az enyém,
s én az övé vagyok;
liliomok közt legeltet.
Míg föl nem támad a nappali szellő,
és az árnyékok útnak nem indulnak,
térj vissza, kedvesem, mint a gazella,
vagy mint a szarvasborjú
a szövetség hegyén.
Éjszaka ágyamban kerestem,
akit szeret a lelkem.
De hiába kerestem, nem találtam."
Európába karol a kedvesem,
Ó, gyűlöletes domborulatok,
homorulatok!
"Támadj fel, északi szél, siess, déli szél!
Járd át kertemet, hadd szálljon illata!
Akkor eljön a kedvesem a kertjébe,
hogy élvezze pompás gyümölcseit!"
Éjszaka. Három.
Egy seduxen+két eunoctin.
(Az idézetek részletek az Énekek énekéből.)
Örök mondóka
Özv. Kovács Józsefné emlékének
Gyüjj a mellyemre, kisfijam!
Menny má, játsszá, kisfijam!
Gyüjj má ennyi, kisfijam!
Menny má tanúnyi, kisfijam!
Gyüjj, behítak, kisfijam!
Mennyé háborúba, kisfijam!
Mennybe szállt a kisfijam.
Háttérzene: Ray Charles
Budapest, mindenemet neked adtam,
és most semmi se vagyok,
ebéd és vacsora között csipegettél belőlem,
én voltam az, akit csak
úgy, mellesleg rágcsáltál,
A sósropid voltam,
fennkölt szavakkal és fokhagymabűzös szavakkal
találkoztam hatalmas szádban,
Whitman füveivel és Csokonai kulacsával;
Tébolyoddal és tetszeni vágyásoddal
kellett szembenéznem,
émelyegnem elfogultságodtól és
objektivitásodtól,
mert szégyentelenül fölkínáltam magam,
pedig tudtam, meg kéne javulnom, nem lehetek tovább a Te
ócska kurvád,
nem zsákmányolhatom ki magam, végkimerülésig,
egy utolsó strici miatt, aki a
pusztító önszeretetet választotta,
igen, romlott Nárcisz virágzik
kertjeidben,
megannyi krematórium nő utcáidban,
parkjaid tavasszal, nyáron, ősszel,
télen hamuszín hangon énekelnek,
minden lélekbe bekúszol és mindent
szétrágsz!
1900 és 2000 között,
Te kopaszodó,
Te okoskodó,
Te ókínaiul, ógörögül, ó-óul
perfekt beszélő, Te aluljáróban gennyes lábad
mutogató,
Te hatalmas kereszttel a
nyakadban hivalkodó,
Te száz forintnak ötven a fele,
sírva vígadó, utolsó szerelmem,
én elhagylak téged,
én azon az ösvényen isten
bizony végigfutok,
vagy csak fekszem tovább, itt az
ágyamon, és előveszem a Bibliát,
és a Kivonulás Könyvét olvasom,
és Ray Charles Georgiáról énekel.
A stílusával átkarol
Az arcát én nem ismerem,
Nagyságos Úr, csak szép kezét,
Tudom, virágot félve tép,
sóhajt, gyengéden megkötöz.
Most félrelép. Hát istenem!
A stílusával átkarol,
Míg más csupán ötöl-hatol,
Ön a lényeg fölött köröz.
Fogalmam sincs, milyen, ha kér.
Farmert visel? Vagy tweed zakót?
Kedvenc étke? Lazac? Spenót?
Szerelmes férj? Netán facér?
A könyv felénél tartok épp.
A kétszázadik oldalon.
Magával lenni jó nagyon!
Magával lenni jó nagyon!
Egy mozdulat hármasoltára
I
a forma drámája volt hiszen mintha
álomban vagy őrületben egy pillanat
alatt gyermekké változtatott védte-
lenséged a kézirat fölé hajoltál
képzeletem üvegburája mögött a tiéd
vagyok mondtam s arcodra forrasz-
tottam ajkamat igen itt most rögtön
a blúzomat a nyakamba felhúztam nézd
milyen szép a testem akkor rám néztél
hidegen milyen nevetséges vagyok gon-
doltam érzéketlenül csak azt nem tisz-
tázta pillantásod vajon veled vagy ma-
gammal kegyetlenkedem de nem is akartam
felkutatni a jóság tájait álltam mintha te-
kinteted szűk zárójelében csupasz felki-
áltójel nő és gyermek forma és ember
örök konfliktusának kellős közepén egye-
dül megbabonázva ezzel a megfejthetetlen
nézéssel ezzel a titokkal átláthatatlan
melódiák és ritmusok fülrepesztő csendjé-
ben ahol már oly mindegy fölmagasztosít
vagy a megszégyenülés szakadékába taszít
a következő pillanat gonosz vagy szomorú
patetikus vagy alpári esdeklő vagy szemre-
hányó tekintettel válaszolok neked a témák
a crescendók a decrescendók a pauzák
a szólók hogyan sodorják tovább szim-
fóniánkat melyet akaratod ellenére is meg-
alkotunk mi ketten mert az ember annak függ-
vénye ami az emberek között jön létre és
nincs számára más istenség mint amely az em-
berből születik bennem benned íme megszület-
tél bennem benned íme megszülettem
II
most kéne félbeszakítani az előadást
mondjuk felismerhetetlenné aszalódni
és eltűnni tekintetedből összeroppan-
ni védtelenséged súlya alatt mielőtt
kimondod ahogy elnézem kegyedet nem
hagy nyugodni a gondolat hogy valamire
használjam például hogy pórázra fogjam
és megfuttassam vagy megszúrjam egy
gombostűvel vagy kifigurázzam egyszerű-
en idegesít érti olyan kegyed mint a
vörös posztó provokál hah ahogy hallgat
csodálatosan fest akár egy büszke király-
nő valahogy olyan durcás olyan besavanyodott
ah ez a büszkeség és ez a savanyúság én
megőrülök mindenkinek van valakije akitől
delírium tremensbe esik s maga jutott nekem
maga az enyém lesz a blúzomat a nyakamba fel-
húztam s eszembe jutott milyen körültekintően
választottam ki ezt a fehér melltartót mert
a fekete csipke túl közönséges lesz a tűzpiros
megijeszt a halványkék hazug gondoltam s most
itt állok Yvonne burgundi hercegnő Madonna fehér-
neműjében tekinteted markában az első felvonás
kellős közepén Júlia megromlott mosolyával
III
mennyi fényképem sorakozik katonás
rendben vízszintesen meg függőlegesen
a blúzomat a nyakamba felhúzva
állok kopog kopog a fullasztó
melegben lakkcipő bőrcipő bakancs
villogó padlón mennyi tekintet
térdepel előttem mennyi szomjas csönd
zarándokol Marilyn kútjához fegyelme-
zetten sárga kék zöld bordó fekete
fehér kék hátterem langyos ágyam
a blúzomat a nyakamba felhúzva
állok a lámpák a falak a vakító
ablakkeretek mind egy irányba néznek
felém mozdulatlanságom isteni
idiotizmusára bábszerű ürességemre
melyet drámai pátosszal töltött csaknem
öngyilkos mozdulat idézett elő
hát fogalmad sem lehet mennyi
erőfeszítést emésztett fel e badarság
drámai felépítése így odalökni magam
a tömérdek idegennek mert olyan idegen
vagy nekem mint Marilynnek tízezer tekintet
áhítat utálat közöny utolérhet fogdoshat
eldobhat miközben azzal védekezem hogy
múzeumi tárgyhoz nem nyúlhat senki
(A versben Witold Gombrowicz: Ivonne, burgundi hercegnő című
drámájából idéztem)
Rossz lemez
Már annyi vártam nem tudom
A postaládát mért lesem
És szívdobogva mért nyitom
Már annyit vártam nem tudom
Amit szeretnék nem lehet
Jöhet levél vagy nem jöhet
Már annyit várta nem tudom
Amit szeretnék nem lehet
A postaládát mért lesem
Már annyit vártam nem tudom
Mert itt ragadtam félúton
Jaj visszajönnöd nem lehet
Te úgyse jössz én nem megyek
Hát szívdobogva mért nyitom
Már annyit vártam nem tudom
Már annyit vártam nem tudom
A pogány lány imája
Hozzád imádkozom,
ki Zeusz és Szemelé,
Kadmosz thébai király gyermeke vagy,
mindenütt lévő,
kit vad ölelése miatt
féltek az istenek is,
koroknál vénebb Dionüszosz,
örök-ifjú mégis,
bakkhánsnők, szatírok, mainászok
élén jöjj,
thürszosszal a kezedben,
szent őrületben verd a dobot,
ragadj magaddal,
hadd folyjon a vérem,
a fákat csavard ki tövestül,
testemet kígyókkal övezd fel,
könnyes haragoddal
csatakos fénybe takarj,
virradj,
hisz a forró fürdő mit se segített,
az asztalról a földre hiába
ugrottam százszor,
szerelem nemzője, könyörülj rajtam,
gyönyörű természet,
Dionüszosz!
Fiatalságom elillant
Fiatalságom elillant,
ragyogó, kék szemem égő.
Csak fájás, csak gyógyszer,
csak a csend és a halál vár.
Ami volt: könnyű, ezüstös ruha rajtam -
csupa hullám!
Ami van: jég - alabástrom.
Magam árnyképe kövül rám.
Jöhet éjjel, les a hajnal,
fagyos arcú, iszonyút lát:
fiatalságom időtől
tönkreégett negatívját.
Kérdés
Wittgenstein gondolataira
Megértésem csak
saját értetlenségemmel
szembeni vakság?
Hogy látásom torzít,
csak azért vagyok
ámult-közel?
És miatta hőkölök?
Mintha az ablak mögé
Dali festette tájban
dideregne nézésem,
de a vásznat
sose érhetném el?
Másnap Monet ecsetje
nyomán haladnék?
Tudnám:
itt a fény!
Ott a homály!
Pedig:
itt a homály?
És ott:
a fény?
Mi ez?
Miért provokállak?
Miért kell ez a keserű, keserű, keserű?
Miért kívánlak, mint egy betegséget?
Miért így bírom csak kifejezni?
Honnan akarok hiányozni?
Az erőd?
A gyengeséged?
A közönyöd?
A türelmetlenséged?
Miért ömlik lassan végig?
Miért áraszt el?
Miért éppen ez itt az ünnep színhelye?
Miért szégyellem magam?
Miért írlak meg olyan jól, hogy semmi nem marad belőled?
A hangod?
A kezed?
A szemed?
Ez az én napom?
Mi ez?
Gyorsírás
most nem tú jó
a hangu
villáml dörg és
eső szit
elálm a lé
lek őszint
a fél mind be
kaland zuh
hová es anny
tömérd nap
mi hull a kútb
temet be
csörömp megsük
telente
szélvih közel
belém kap
Horgolás
A horgolótű kapva kap
a szál után, ha délután
se állhatok meg félúton,
naná, hogy nem! ki álmatag
hever és mennybe néz bután,
vagy mintha fénylő gondolat
szemezne véle, s izgatón
sohajtna vetkező alak...
Kezét kinyújtja, légbe csap,
hiába vág okos pofát,
ő itt, én árkon-bokron át,
a gombolyag meg egyre fogy,
a horgolótű kapva kap,
halad az ember, nem nyafog.
Helyezkedem
Míg a ritmussal elbabrálgatok,
helyezkedem, hiszen se itt, se ott
nem kényelmes. A széken? Vagy az ágyon?
Próbálgatom. Ám helyem nem találom.
Úgy látszik, ez már sose múlik el,
a mozdulatra fájdalom felel.
Előbb-utóbb megyek a csontkovácshoz.
Úgy hívják: Gutman. Jó ember. De máshoz
is fordulhatok. Két Algopyrint
most beveszek, enyhítendő a kínt...
A francba! Elfogyott! Hát mit csinálhat
az ember? Meglehet, fordítva hátat
az egésznek, a ritmust hagyja el?
Hitegesse magát: "Szabad leszel"?
Bűnrossz (vers)
Én azt szeretem, ha O lehetek!
Nekem az jó, ha mindenem kitárva!
Szoríts és pengess! Hadd legyek ma hárfa!
Most jó!!! Ne kímélj! Mert... mert ... Elmegyek!!
Erkölcsi béklyók isten veletek!
Hetente kábé egyszer kell az ostor!
Tudod, a legtisztább is bűnbe kóstol.
Ne kérdezd, miért. Nincsen felelet.
Engem az élet szerelemmel vert meg,
és ami fontos: adott hozzá fegyvert!
Ha eszközöd nincs, minden odavan.
"A szellemet mocsokban..."
"A szellemet mocsokban tékozolni
kéj, amíg tesszük; s már előtte kéj"
Néha jó volna mégis visszafogni
magunk, elvégre nem csak szenvedély
lehet, mi üdvözít, hát ellazulni
kéne, szemünk lecsukni, alkatunk
mondjuk Lao Ce fazonra cserélni...
Vezetne tán, nyűgözne cél vagy út?
Én rossz leszek
Én rossz leszek, én ellenállok, én fütyülök
a rendre, én nem teszem hátra a kezem, én
nem adom meg magam, ki engedte, hogy megszáll-
ják a lakást, felüljenek a szekrény tetejére,
a csilláron hintázzanak, az ágyamra huppanjanak,
berontsanak, csapkodjanak, mosolyogjanak,
hadonászva a szőnyegpadlóra telepedjenek, jaj,
a testek minden förtelme, taszító soványság,
kifacsart végtagok, sorvadó csontok, szánalmas,
szklerotikus, kétségbeejtő, kékes erek, plombált
fogak, gágogó lúdtalpak, kitüremkedő hasak,
beszáradt mellkasok, szklerózis, tábesz, paralí-
zis, kínszenvedés és betegség, defektusok és hiányok,
irtóztató, szégyenletes meztelenség!
pedig hogy kikupálták, feltupírozták, beondolálták
őket a legjobb fodrászok! pedig hogy igyekeztek
az úriszabók, a kozmetikusok! az imidzs-tervezők!
pedig milyen meggyőzően beszél némelyik, hogy ter-
mészetesen őt kell követnem, de én rossz leszek,
én ellenállok.
Fogyasztható hexameterek
Három rostélyos szeletet kiverünk, belemártjuk
szépen a lisztbe, a forró zsírban átsütögetjük,
mindkét oldala rőt legyen! Megfonnyasztjuk a hagymát,
bors és paprika jön még rá, aztán kicsi vízben
pároljuk. Közben egy jó fej hagymát karikára
vágunk, gyengén megsózzuk, liszttel telehintjük,
és sok olajban jó ropogósra kisütve a hagymát
szórjuk a hús-szeletekre. Köretnek burgonya jó lesz.
"A lelkem homlokod felé..."
"A lelkem homlokod felé, hol álmodik,
Ó, halk nővér az ősz, vörös folttal telik"
azt hiszem, Darvas Iván szaval a Kossuth
adón, és nemsokára dél lesz, végre május
van, a távfűtés leállt, főzzek paprikás
krumplit? Maggi levest? Két választás között
bénázok itt, a szomszéd csütörtökön kiköltözött,
a másik, őrület! megint zajongni kezd,
netán a postás jő? Nyolcszázat kitesz
az asztalra, csodás tavasz van, nem vitás.
"Költészetet csak..."
"Költészetet csak nagyon messziről
vagy nagyon közelről lehet csinálni."
Nekem például két dioptriányi
távolból jó. Körülbelül. Miről
eszembe jut, hogy öregszem. Bizony
egyre messzebb húzódnak parányi
dolgok. Kacérkodom egy haláli
jó szemüveggel. Tán hosszú viszony
lesz belőle.
"Csak száj vagyunk..."
"Csak száj vagyunk. Ki zeng a messze szívvel,
mely ott dereng minden dolgok közén?"
Nincs felkiáltójel! Kérdőjelekkel
biztonságos így-úgy? A költemény
csak visszhang? Valami jelzőre rímel?
Van-e messze szív? És milyen, ha van?
Most már vissza kell (minden bizonytalan?)
fogni magunk? Vagy összezengni kell?
Ha megleszünk
Jó tanulni, ha még lehet.
Jó az, ha rádöbbenhetünk
erre-arra. Ha megleszünk
a kérdéssel. Ha még lehet.
Szépen vagy csúnyán. Nyithatunk.
Megláthatunk egy keveset.
Nem feltétlen a felelet.
Maga a nézés, mit kapunk.
Túl messzi úgyse juthatunk,
mert például a póz adott:
se kint, se bent, se itt, se ott.
Két szemünk résnyire nyitott.
Valami van. Valami volt.
Ennél nem több, mit tudhatunk.
Astanoi elégiák
1.
Álmomban
ugyanez a nap sütött.
És ugyanezen az erkélyen feküdtem.
Egy Thomas Mann regény tüdőbeteg
vénkisasszonya volnék?
Tündéri, fekete-fátyolos kalap gyér hajamon?
Vézna testem kockás plédbe csavarva?
Astano.
Csak erre a névre nem emlékszem,
és álmomban Te sem ültél a számítógép előtt,
pedig hallom, megint köhögsz,
miközben a Machintos SE érzéketlenül fekszik
ujjaid alatt, mint egy frigid, sokat használt
feleség,
és Paul Klee tágra nyílt szemmel bámul ki
az ablakon,
sose unja meg a dombtetőn álló templomot,
és Günter Grass dobja végre megpihenhet Lenau
és Brecht között,
álmomban
Hölderlin szuszogott mellettem,
valahol Svájcban,
ugyanezen a napon.
2.
Én nem tudom, mit keres itt Sátán
és Jézus,
órák óta ülnek az asztal mellett,
vad vita folyik,
azt hiszem,
én meg one lengvidzs,
vajon miért hadonásznak?
miért lobogtatják a kéziratokat?
- Goethe!
- Nostradamus!
- 666!
- Sátán iszt tot - mondom, hogy valamit mondjak.
Egyik kopasz, szemüveges,
másik szakállas.
- Baudelaire!
Mejn gott, gondolom, magyarul,
hogy vakít a fény!!
- Dante! - kiáltja a szakállas,
und sátánizmus, und...
jaj, nagyon is értem,
und... megfájdul a fejem,
und... áj go spacirgang Andrással...
- Jé, itt pálma is nő? - mutat a mélybe,
és csermely csobog odafönt!
És mondd, különben hogy érzed magad?
Ih bin gút. Ih bin gút.
3.
Talán nem szép dolog, de istenkém,
bennem is ott egy pici sátán, talán
nem szép dolog, hogy vacsora közben úgy
éreztem, előbújt belőled az übermensch, mikor
elmagyaráztad, hogyan illik makarónit enni,
a kanalat a bal kezünkbe vesszük, jobb kezünkbe
a villát, a villát beleszúrjuk a tésztába, szépen
a kanálhoz illesztjük, és felcsavarjuk a villára a makarónit,
na, ezzel persze, én nem szórakozom itt órákig, gondolom,
hanem késsel meg villával nekiesem, kannibál! mondod,
mit mondjak? isteni! mintha egy jót bűnöznék! te meg
hirtelen abbahagyod az evést, mi van? már jóllaktál?
nem! pauza!
és elmagyarázod, a német-magyar szótárral a kezedben,
hogy az evésben, ugyanúgy, mint bármi másban,
ott a kultúra, én meg tömöm magamba a
makarónit, és a magyar-német-ben
megkeresem azt, hogy éhes,
megmutatom, jelentőség-
teljesen rád nézek,
de megdöbbenek,
mert úgy látszik,
ezt a szót Te
nem érted.
4.
Te a nyelv narkósa vagy, mondom,
vadul tiltakozol, miközben nejlonszatyorban
visszavisszük az üres üvegeket,
mintha otthon lennék, gondolom, de
hirtelen megállsz egy konténer előtt
és beledobálod szép komótosan mindet...
Aha!
Szóval ez itt Svájc!
A templom mellett kis temető fekszik,
mint egy vadonatúj lakótelep,
megmutatod Gerold sírját,
ugyanolyan tüchtig, mint a többi,
kavicstakaróval szépen betakarva,
áj dont lájk temető,
áj dont lájk tú,
és vissza, föl a romantikus, szűk utcákon,
a Casa Gerold-ig,
egy svájcisapkás öregember köszön nekünk,
bon dzsornó,
nekem meg eszembe jut,
hogy hajnalban az ablakomból ébredezni láttam
a ködöt,
ott piroslott a kékes hegyek dunyhája
alatt, de rá kellett gyújtanom,
hogy valami végre eszembe juttassa Budapest
szagát,
ami neked ugyanolyan félelmetes,
mint nekem Bosznia.
5.
És Luinoba is elmegyünk,
a Lago Maggiore partján sétálunk,
köd van, és eső van,
a francba! otthon hagytam
a fényképezőgépet!
és beülünk a kávéházba,
kapucsinót iszunk,
és egy másikban eszpresszót,
és egy harmadikban megint kapucsinót,
és előveszed a piros füzeted,
és verset írsz,
és az olasz férfiak ott álnak a pultnál,
és néznek, mint a moziban,
és én vagyok Ingrid Bergman a Casablancában,
és azt mondod, játszd, újra, Sam!
és a Pizzériában bezabálok egy hatalmas pizzát,
és erotikusan ágaskodnak körben a hegyek,
mert én vagyok Marilyn Monroe!
Na ja!
6.
Kakas kukorékol,
madarak csicseregnek,
a templom harangja megzenésíti ezt a verset,
és melankóliám napja beragyogja.
Fehér pulóvert vettem föl reggel,
fekete nadrágot,
ezen az utolsó napon,
még elmélázgatok,
még megtehetek bármit,
december nyolcadikán
húsz fok!
napozhatok a nyugágyon,
beszívhatom Dürrenmatt hazájának illatát,
az öreg hölgy lehetek,
vigyázzban állnak előttem
a pálmák, a fenyők,
leborulnak lábam előtt
a megneszült fellegek,
még fennhéjázhatok,
s a Niveával - amit Te vettél nekem -
bekenhetem a kezem.
Üres lap
Ez az astanoi ég tisztább, mint a magasból
leszaladó, didergő csermely,
sohasem láttam ilyen meztelen köveket
a levegő vize alatt,
ennél zsúfoltabb kirakatot
odafönt.
Nem is kő! És nem is csermely!
Ahogy így nézem,
egyre vadabb mozgalmasság,
egyre idegesítőbb ez az éjszaka,
mint mikor a gazellák, ösztönüktől hajtva,
belegázolnak a sárgás folyóba.
Itt ne keress esztétikát!
Igenis, áldozatok a csillagok!
Az éj krokodilszája tátva,
aztán vörös lesz minden,
már nem is víz!
Piros kátrány.
Karácsony van.
Még zilált öleléssel élvezik
zsákmányukat, a villanyborotvát, a magnót,
a tévét, a porcelán mütyüröket
a budapesti - párizsi - moszkvai
háziasszonyok, professzorok, fodrászok,
tisztviselők.
S ebbe a szirupos képbe
lassan beúszik valami hihetetlenül fehér.
Valami púpos, félelmetes.
Azt hiszem, egy radír.
Aztán maszatos, üres lapot látsz majd.
Ima szükség idején
Én istentagadó vagyok, Uram,
de ne fenyíts meg engem, haragodban,
ne büntess felindulásodban,
hanem hallgasd meg szavam!
Mert nyilaid belé hatolnak
és kezed ránehezedik istenfélő barátomra,
Jaj, nincs már erő a testében, Uram!
Sebei mérgesek,
a háta meggörnyedt, s naphosszat szomorúan
jár egy távoli erdőben, Uram,
egyetlen barátja egy pap volt,
de meghalt, aki imádkozhatott volna érte,
hát hallgasd meg szavam!
Törődött vagyok, meggyötört,
testemben semmi sem ép többé,
elgyöngültem, és levert vagyok,
szememből kialszik a fény, Uram!
Add vissza a barátom erejét, Uram,
nélküled, beismerem, semmit se érek,
nélküled olyan leszek, mint aki nem hall többé,
akinek szájában nincs több felelet.
Háttérzene: Ray Charles
Budapest, mindenemet neked adtam,
és most semmi se vagyok,
ebéd és vacsora között csipegettél belőlem,
én voltam az, akit csak
úgy, mellesleg rágcsáltál,
a sós ropid voltam,
fennkölt szavakkal és fokhagymabűzös szavakkal
találkoztam hatalmas szádban,
Whitman füveivel és Csokonai kulacsával;
Tébolyoddal és tetszeni vágyásoddal
kellett szembenéznem,
émelyegnem elfogultságodtól és
objektivitásodtól,
mert szégyentelenül fölkínáltam magam,
pedig tudtam, meg kéne javulnom, nem lehetek tovább a Te
ócska kurvád,
nem zsákmányolhatom ki magam, végkimerülésig,
egy utolsó strici miatt, aki a
pusztító önszeretetet választotta,
igen, romlott Nárcisz virágzik
kertjeidben,
megannyi krematórium nő utcáidban,
parkjaid tavasszal, nyáron, ősszel,
télen hamuszín hangon énekelnek,
minden lélekbe bekúszol és mindent
szétrágsz!
1900 és 2000 között,
Te kopaszodó,
Te okoskodó,
Te ókínaiul, ógörögül, ó-óul
perfekt beszélő, Te aluljáróban gennyes lábad
mutogató,
Te hatalmas kereszttel a
nyakadban hivalkodó,
Te száz forintnak ötven a fele,
sírva vígadó, utolsó szerelmem,
én elhagylak téged,
én azon az ösvényen isten
bizony végigfutok,
vagy csak fekszem tovább, itt az
ágyamon, és előveszem a Bibliát,
és a Kivonulás Könyvét olvasom,
és Ray Charles Georgiáról énekel.
"A világ végén dolgozom"
Itt fekszem az ágyon, szokás szerint,
és képzeletben Blaise Cendars versét olvasom:
Az az ember vagyok, akinek nincs többé múltja.
Babilon és Théba nem holtabbak,
mint amilyen halott ezen az éjjelen Budapest,
az ablakok kékes szemébe korom hull.
Se zaj.
Se járókelő.
Elsötétített, üres hely.
És hiába jönne fény!
Egy szerelmeslevél, vagy egy hivatalos papír,
hogy fizessek be ezt-azt, mit se változtatna ezen
az árnyéktalan vidéken, hol nyugtalanságomat
vonszolom ki a konyhába, teát főzök, mint máskor,
megeszek egy sajtos szendvicset.
Most egészen
egyedül vagyok
önmagammal.
Előítéletektől mentes.
Ez az izgalom elnyel mindent, nem zárja le
szeretet, viszolygás.
Ha lenne egy biztos pont, azt mondanám:
kegyetlen vagyok.
Vagy ezt: "A világ végén dolgozom."
Csodás vidék
Sziller Péter doktor úrnak, hálával
Ehhez jó ízlés, plusz szív kell!
Hogy mondod? Idén a Sziller-
Vonal jött divatba? Szóval,
Jó lesz haladnom a korral?
Oké! Itt a ráktérítő.
Amott meg a Baktérítő.
De legelitebb a Sziller-
Vonal! Hol? Alant! Biz' szívvel,
Lélekkel alkotta a mester!
Csodás vidék! Majd nézd meg egyszer!
A ritmust felveszem
Ha majd süvít a szél,
csöppet konzervatív
szavakkal hódolok
az őszidőnek, és
a kedvedet lesem,
öreg barátom, ó,
meglásd, oly lelkesen
a ritmust felveszem,
mit élvezel, teszem-
veszem magam, habár
csak módjával, nehogy
a díszes társaság
leszóljon: "Kit hozott
közénk?" Meglásd, finom
leszek. "Egy úrinő!!!"
Kosztümöm jól vasalt,
gyér hajam őszülő
tincseit kontyba tű-
zöm. Citromos teát
iszom! És kortyolom
a bölcsességedet!
Ezen túl jó leszek,
szagtalan, színtelen,
csodásan légszerű.
Szomjas szívnek - nedű!
Mi kéne más?
A kollekció idén olyan szabad!
Csipkére bőr, fölötte földig ér
a farmerből álmodott kabát.
Tüll szoknyácskák idézik nagymamák
korát, ragyogó kalapok:
cilinder, csákó, svájcisapka! Sőt!
Ott egy vízcsap jő, utána fátyolos,
korom színű fazék. Kígyót, békát
ajánl a híres divattervező.
Jaj, de szép! Ahogy suhanva megtelik
a színpad, áthaladván a csöndön, és
meghökkentő pompát kiáltva szét...
Nem is azt! Inkább lenyűgöző
lezserség feszít odafönt:
a combközépig érő lakkcsizmák,
a kapcsos, nehéz bakancsok és saruk...
Direkt rongyos göncök,
a hetvenes évek stílusát
idézve, hogy mind, aki negyvenes
örvendjen: "Mily ismerős!" "Ahh!"
És jönnek egyre harsányabb
kreációk, habkönnyű blúzokat,
bársony melltartót csodálhatsz itt,
hol minden oly szabad!
Mi kéne más?
Talán egy örök darab?
Olyan nehéz
Olyan nehéz holt bútorok között!
Oh! Ah! (Nyivákol és dorombol.)
Na nem! Ebből elég! Élő lombból
csinálj, angyalom, díszletet.
Meglásd, a közönség úgy tombol
majd! És dől a pénz! A mennyezet
csillagtalan legyen! Ne klasszikus
felhők ússzanak! És ajkam piros
rúzsa lesz a nap! Hidd! Redőtlen
fény! Ha mondom! Christian Dior!
Jujj! Hatásos, mint egy gyereksikoly!
A környezet makacs legyen! Csacska nőt? Nem!
Azt az antikot dobd a francba! Fűt,
fát akarok! Kiszámíthatatlant, épet.
Veszedelmes függetlenséget.
Csődtömeg helyett.
Gúnykacajt akár!
Bármit, ami elüt!
Nem játszom halott
bútorok között.
Rossz lemez
Már annyi vártam nem tudom
A postaládát mért lesem
És szívdobogva mért nyitom
Már annyit vártam nem tudom
Amit szeretnék nem lehet
Jöhet levél vagy nem jöhet
Már annyit várta nem tudom
Amit szeretnék nem lehet
A postaládát mért lesem
Már annyit vártam nem tudom
Mert itt ragadtam féluton
Jaj visszajönnöd nem lehet
Te úgyse jössz én nem megyek
Hát szívdobogva mért nyitom
Már annyit vártam nem tudom
Már annyit vártam nem tudom
Szépirodalom
Jó lenne most egy marhahúsleves.
Aztán eszembe jut: pocsékolás.
A zöldségből legyen zöldségleves.
A hűtőszekrényben csak két tojás.
Esetleg rántottával várjam őt?
A Lipton, a Nescafé elfogyott!
Istenem! A krumpli már száz forint!
Az Objektívben mondták, szombaton,
csak úgy, mellesleg, mert a pártviták
voltak a fókuszban. Bizony. Bizony.
Szakácskönyvemet lapozgatom épp.
Könnyed. Pontos. Ó, minden szava szép!
Álomszép közhelyek
jutnak eszembe,
itt, Walensee-ben, a kristálytiszta tó fölött,
a ködülte hegycsúcsok között egy színpompás kaput látni,
a szivárványt.
Békés tehenek legelésznek,
a nyomukban kolomp zenél.
Most platánfából van az esernyőnk,
szürcsölöm a feketét, a csöndet.
Holnap átkelünk az Alpokon!
Holnap megtámadjuk Rómát,
mint Hannibál, mondod.
Még üldögélünk itt egy darabig, aztán útra kelünk,
mi költők,
bakancsban, hátizsákkal.
Mint azok a német turisták,
akiket az imént láttunk, két pocakos férfi mögött
egy szikár öregasszony
lépkedett az erdei ösvényen.
Elégedetten masíroztak, mint akik túlteljesítették
a mai penzumot.
Kéken virult az ég fölöttük,
zölden virult a tó odalent,
hol napsugár nem ég,
az erdő árnyán,
kéjesen alázuhogó vízesés mellett,
csúszós köveken meneteltek,
a szemerkélő esőben.
Kitartón. Erős lélekkel.
(Valaki belemarkolt az álmomba, kivette belőle
a tavat, a hegyeket, a giccses szivárványt, a békét,
iderakta elém, s elnevezte Walensee-nek.)
- Nem kell több fény! - mondom.
Te elmosolyodsz,
és szádhoz emeled a boros poharat.
Jó itt.
Az üveghegyen is túl.
Egy platánfa lombjai alatt.
A stílusával átkarol
Az arcát én nem ismerem,
Nagyságos Úr, csak szép kezét,
Tudom virágot félve tép,
sóhajt, gyengéden megkötöz.
Most félrelép. Hát istenem!
A stílusával átkarol,
Míg más csupán ötöl-hatol,
Ön a lényeg fölött köröz.
Fogalmam sincs, milyen, ha kér.
Farmert visel? Vagy tweed zakót?
Kedvenc étke? Lazac? Spenót?
Szerelmes férj? Netán facér?
A könyv felénél tartok épp.
A kétszázadik oldalon.
Magával lenni jó nagyon!
Magával lenni jó nagyon!
"Az ég utánagondol..."
"Az ég utánagondol bánatának,
és kiejti kezéből a napot..."
írja, tudod, akkor még valahogy
így zengett. Ma másról szól a fáma,
hisz utánagondolni nincs idő,
s ha lenne is, a fal felé fordulna
megvetőn az ég. Ott a lepedő!
Nem az! Igen! Finomabb, ami durva
szövésű. A műszálast ki nem állhatom!
Olvasol még? A szemem ma fáradt.
Fázom. Becsukhatnád az ablakot.
(Az ég utánagondol bánatának,
és kiejti kezéből a napot.)
Visszanézek félutamból
Visszanézek
félutamból
Visszanézek
hogyha másra
Nem futja
a pillanatból
Nincsen kedvem
ebből-abból
Komoly képpel
válogatni
Célt keresni
célt találni
Visszanézni
félutamból
Visszanézni
hogyha másra
És a többi
és a többi
Hogy békét találjon
Mire gondolhat most Werner,
akit fél éve kísérgettem ezeken az utcákon?
"Ó! Kutyaszart kerülgetünk örökké!" kurjantott, mint egy
kamasz. "Meglásd, ripityára törjük Budapestet és felépít-
jük valahol messze a mi városunkat!"
Az Oktogonnál egyik szűk utcát ellepték a vásározók.
Werner megkérdezte: "Mondd, kész vagy-e újjászületni,
kimaradni a világból és bejutni az égbe? Maradj csak ki,
maradj csak ki!"
De válaszomra már nem tudott figyelni. Csak a táskák, blúzok,
kalapok, szoknyák árcéduláját nézte. Tajer. Tajer. Tajer.
Vász máhen?
Végül mégiscsak megajándékozta magát egy zöld magas nyakú
pulóverrel.
Mire gondolhat most Werner? Talán a "züllött" város utcáit
járja, lapot szerkeszt, verset ír, Hölderlinnel sétál és
jegyesével Diotimával, kávéházban issza a vörösbort,
Elvis dalokat dúdol.
Vagy Zürichből menekül.
Messze az autók kipufogógázától,
messze a zajtól,
bakancsban és hátizsákkal kapaszkodik mind magasabbra,
az Alpokban, a hatvanas éveket idéző, rózsaszín farmerjében,
és a Budapesten vásárolt zöld garbójában, hogy békét találjon
számodra, ó, költészet.
A bé elé visszafújt magánhangzó
egy dallamnak kell megszólalnia
ha jársz-kelsz legalábbis kellene
és még eszedbe is kell jutnia
hogy járhat veled mit mondjak zene
kószáltam egész nap nem volt hova
lennem a csillagok alatt szaladtam
megálltam utcapadta ültem fáktól
tudakoltam miért vagyok hogyha
kiáltanék ki hallana engem ki volna
az hát aki kellene nékünk angyal nem
nem is ember és a fülelő állatok ész-
reveszik már hogy mily bizonytalanul
vagyunk otthon a megfejtett világ-
ban minden olyan esetleges minden
olyan esetleges de az ernyedés a rekke-
nő napon hőséggel fojtja meg a friss
reggelt ha lángol s többé víz nem csobog
csak az én fuvolámból az ütem öntözte
ligetben egyedül a szél siet s lehel
a két sípon kívül eláll a szél itt mindig
nyugalom van s mindig ricsaj van
sosincs nyugalom míg szerteszáll a hang
a tűz-záporú tájon a mozdulatlan és
redőtlen láthatáron a víg nyilvánvaló
művészi lehelet az ihleté mely az égbe
visszasiet az a lehelet szinte önmagába
visszahajol szirmok sötétedésben ahogy
a lüktető éles virágra csukódik ráolvad
és egészen olyan mintha pohár száján
ajak gyermeki és mohó szorongás lobban
így valónkra mi oltanánk de nem fakad
derű hát megbékélünk vele amíg ösztönök
türelmetlensége forr félelmeid hátterébe
nem húzódhatsz nyugodtan lépj elő mondom
nem kell különös trombita hogy a bé elé
visszafújd az á-t se állnia nem kell
se múlnia a délelőttnek célhelyek sorát
nem szükséges céltalan sorra járni másokat
megelőzni vagy kivárni a dallamnak kell
megszólalnia egy kis szerencsével meg lehet
állni efféle gondolatok szövegét és még
eszedbe se kell jutnia most legyen meg aztán
meglesz-e még jön-e szél mely a bé elé
visszafújt magán-hangzóra les így eszedbe
se kell jutnia hogy minden olyan esetleges
Irodalom:
Kosztolányi Dezső: Mint a magnézium
Mallarmé: Egy faun délutánja (Weöres Sándor fordítása)
Rilke: Az első elégia (Nemes Nagy Ágnes fordítása)
Tandori Dezső: A víz változását nézve a hídról
Tandori Dezső: Meglesz-e még
|
|