Jacques DERRIDA

A DISSZEMINÁCIÓ

A disszemináció a fiatal Derrida második fontos, egész későbbi munkásságát előre jelző, azt szinte csírájában tartalmazó nagy munkája. Első megjelenésekor (1972) nem is igen értette a szakközönség; nagyobbrészt az irodalomelméleti strukturalizmus belső kritikájaként fogták fel, Derridát magát elsősorban az irodalomelmélet különc művelőjeként értelmezték. A mai olvasó egészen más helyzetben van e művel kapcsolatban. Az azóta megjelent Derrida-művek sorozatát ismerve éppen azok megalapozójaként értelmezheti ezt a munkát, olyanként, amely a döntő kategoriális nóvumokat mutatja fel, annak a filozófiának a körvonalait rajzolta meg, amely később - a nyolcvanas évektől - mint a dekonstrukció filozófiája vált világszerte ismertté.

A kötet három nagyobb terjedelmű esszéből áll, ám végtelenül egységes, egyetlen hatalmas gondolati építmény. Természetesen roppant nehezen megközelíthető, többek közt azért is, mert Derrida - később is követett technikájának, munkamódszerének megfelelően - elsősorban szövegek interpretátoraként adta elő legsajátabb mondandóit. "Csírázás, disszemináció. Nincs első disszemináció. A mag eleve kirajzott. Az első inszemináció a disszemináció" - mondja művének talán legdöntőbb passzusában, és ezt az alapgondolatot variálja, dolgozza ki az egész mű, mely úgy teremti meg a hermeneutikus horizontok horizontját, hogy egyúttal kérdőjelet rajzol a kiindulópont után. A heideggeri hermeneutikus kör egyik legradikálisabb kritikája és egyúttal újrafogalmazása ez a disszemináció-értelmezés, amely - Derrida szerint - kulcsot ad nemcsak szövegek, hanem a szövegszerűen felfogott lét értelmezéséhez is.

A disszemináció ma már nem kérdéses, századunk egyik legfontosabb, de egyúttal legnehezebben megközelíthető filozófiai alapműve. - Minden, filozófiailag mélyen művelt olvasó számára megkerülhetetlen olvasmány.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez