Henrik IBSEN

SOLNESS ÉPÍTŐMESTER

Ibsen - akár csak a Vadkacsában - e művében is ugyanazt a szimbolumtechnikát alkalmazza. Csakhogy amíg a Vadkacsában még a társadalomkritika él, az etikai problémákat boncoló filozófia áll az előtérben, addig a Solness főként lírai hangoltságú, az egyén, a személyiségével szembenézni kényszerülő, nagyformátumú jellem áll a mű középpontjában. Solness idősödő, nagy tekintélyű építész, aki hatalmas életművére tekint vissza: nemcsak biztonságot, kényelmet jelentő vagyont szerzett, nemcsak előkelő helyet vívott ki magának az eleinte nagyon is ellenséges társadalomban, de sikerült tehetségét objektiválnia is: nagyszámú remekbe sikerült építményt, kastélyt, templomot, házat stb. alkotott, és a darab elején éppen egy templom, talán a legsikerültebb valamennyi közt, befejezésén dolgozik. Ekkor jelenik meg, szinte álomszerűen, nagyon is valószerütlenül, mégis elháríthatatlanul ifjúkori énje, illetve az ezt rajta számon kérő Hilde Wangel kisasszony, a valaha volt nagy szerelem. Solness megérti és követni akarja a hívást: nemcsak szerelmes, de olyanná is akar lenni, amilyennek Hilde látja, tudni akarja. A próba az lenne, ha felmenne életében először az általa épített torony tetejébe. Solness szédül, mindig is szédült, ezért nem mert soha tornyaira felmenni. Ez a szimbolikus fiziológiai gyöngéje utal az egész személyiségének rejtett aláaknázottságára, a sikerek mögött mindig megbúvó kudarcra, életidegenségére. A próba tragédiával végződik, Solness lezuhan a toronyról és ez a zárás ugyancsak szimbolikus: ha egész életünk az ifjúkori eszmény ellen dolgozott, akkor a pályamódosítás, az újrakezdés lehetetlenné válik.

Szimbolikus ebben a drámában szinte minden: a lány, a torony, az új élet, még a szexualitás is. A drámának művészileg gyengéje a szimbólumok vértelensége, az, hogy csak mint szimbólumoknak van értelmük és jelentőségük. Solness felmenetele a toronyba, a maga egészében szimbóluma lesz e típus sorsának. Már nincs semmi cél előtte, semmi tartalom számára, nem marad más hátra, mint ez, az utolsó: megtenni a lehetetlent. És azután a nagy csend; egy percre fenn állni a torony tetején, egy percben visszanézni az életre, és látni mindazt, ami lehetett volna, és egy perc nagy eksztázisában élni az élet összes lehetőségeit.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez