Henrik IBSEN

VADKACSA

Ibsen - akár csak a Sonlness építőmesterben - e művében is ugyanazt a szimbolumtechnikát alkalmazza. Csakhogy amíg a Solness főként lírai hangoltságú, az egyén, a személyiségével szembenézni kényszerülő, nagyformátumú jellem áll a mű középpontjában, a Vadklacsában még a társadalomkritika él, az etikai problémákat boncoló filozófia áll az előtérben.
A dráma bizonyítéka annak, milyen széles skálát alkotnak az ibseni jelképek. A Vadkacsa már-már allegória, annyira megnevezhető. Végig róla esik szó a darabban és míg először tárgy-önmagát képviselte csak, a darab végére annak az "élethazugság"-nak megjelenítőjévé válik, amelyről a darab tulajdonképpen szól.

E művében Ibsen újból a régebben már többször is feltett kérdést, a feltétlen idealizmust vizsgálja. De míg példáull a Brandban - melyben szintén a Mindent vagy Semmit kérdést vetíti elénk, mint lehetséges válaszutat - nem tud megoldást, Brand tragikus alakként jelenik meg, addig a Vadkacsában Gregers Werle idealizmusa már tragikomikus színezetet kap. Gregers, aki megcsömörlik apja hazug, képmutató életmódjától, kiutat, értelmet keres a maga számára, s ezt az értelmet egy eszményhez való ragaszkodásban véli megtalálni. Úgy érzi, hogy az emberek nem tudnak megfelelő módon élni, nem képesek olyan tiszta magasságokba emelkedni, ahol az életet új alapokon, magasztosabb régiókban, megtisztult formában élhetik tovább. Mikor összetalálkozik régi barátjával, Hjalmar Ekdallal, elhatározza, hogy Hjalmar családját fogja eljuttatni az eszményi boldogság kapujába. Ez a "világboldogítási kór" ezúttal súlyos tragédiát hordoz magában, hiszen Hjalmar felesége, Gina, valamikor Gregers apjának a szeretője volt, s kislánya, Hedvig is ebből a kapcsolatból származik. Gregers úgy érzi, ha felnyitja Hjalmar szemét, barátja elég erős lesz ahhoz, hogy végigmenjen a megtisztulás folyamatán, s végül eljusson majd az általa eszményinek tartott állapotba. E világmegváltó kísérlet csak tragédiával végződhet: Hedvig, aki nem érti apja hirtelen érzelemváltozását, végez magával. Egyértelművé válik, hogy eszmény és valóság nem közelíthető egymáshoz, az embereket meg kell hagyni jótékony hazugságaikba. "Aki megfosztja az átlagembert az élete nagy hazugságától, a boldogságát veszi el tőle" - mondja az eszményekből már nagyon is kiábrándult Relling doktor.

Ibsen régi etikájának végleges csődje ez a csodálatos tragikomédia. Már csak szomorú bolond az, aki "ideális követeléseket" akar behajtani; nincsen helye sehol a világon, mert az emberek nem tudnak élni hazugság nélkül. Jaj nekik, ha valaki felnyitja a szemüket, de jaj annak is, aki felnyitotta! Látnia kell, hogyan csinált hazug alapon épült boldogságból hazugságokból táplálkozó boldogtalanságot; hogy ami ellen küzdött, azon nem lehetett változtatnia semmit. Az ideálnak az élet nem felelhet meg soha. Az embereket nem lehet megnemesíteni, csak a maguk erejéből lehetnek nemesek. Így már eleve, születésük óta szétválnak az emberek; két típus van: az egyik megelégedetten él hazugságai között, és sohasem akar többet, mint amire képes. Meg bír élni ideálok nélkül; a másik rendületlenül halad a maga útján. És ennek az útnak a végén ott van a tragédia. Van egy pont, ahol választania kell az embernek, hogy visszafordul-e és visszafejlődik, vagy továbbmegy, hogy lezuhanjon és összezúzza magát. Gregers egész küzdelme a nevetségesség határán játszódik le. Nevetséges, mert vele szemben igaza van azoknak, akiknek sohasem volna szabad, hogy igazuk legyen. Igaza van, de nem abban a nagy dialektikus és tragikus értelemben, hogy mindegyik félnek igaza van. Nem. Azon a ponton, ahol maga a dráma játszódik, a relatív külsőleg és belsőleg is győz az abszolút felett, és annak győzelme csak valahol messze a dráma határain kívül képzelhető el; így csak melankólikus lírával kísérheti annak tragikomikus vesztét. Minden érzés tragikus lehetőségének legmélyebb kritikája beteljesülése. Ibsen számára és hősei számára elképzelhetetlen valaminek teljesülése, mert az ő ideáljaiknak egyetlen tartalma az, hogy teljesülésük lehetetlen. A teljesülés a legnagyobb tragédia.

Ibsennek ez a darabja is feszült, hiteles helyzetekből fakadó konfliktusokkal teli alkotás. Ugyanakkor ez a legtökéletesebb szimbolikus drámája: a vadkacsa emlegetése végigvonul az egész darabon, mintegy jelezve az "élethazugságot".
A mű azt mutatja be, miként mehet tönkre minden emberi érzés (sőt egzisztencia is), a hazugság, a ködösítés, az öncsalás révén, de ugyanakkor nyomatékosan jelzi azt is, hogy e hazugságok, öncsalás nélkül egyszerűen lehetetlen élni. A patthelyzet félelmetesen kemény, végtelenül kegyetlen és nyílt bevallása, felmutatása e dráma, amely megállna a vadkacsaszimbólum nélkül is, kíméletlen kritikáját azonban felerősíti ez a középponti motívum.
A mai olvasó számára is lírai szépségű, rendkívül élvezetes dráma.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez