Paul FEYERABEND

HÁROM DIALÓGUS A TUDÁSRÓL

Paul Feyerabendet gyakran nevezik a tudományelmélet "fenegyereké"-nek, az antik-keresztény gyökerű filozófia "anarchistá"-jának - nem alaptalanul, mégis felületesen. Pályája ugyanis korántsem a mindent lerombolás jegyében indult, fiatalon őt is foglalkoztatta az a szellemi program, amelyet Karl R. Popper harmincas években írt, de csak később elhíresült könyve, A tudományos kutatás logikája vázolt föl. Ennek lényege az volt, hogy a filozófia segítségére lehet a tudománynak a minél szilárdabb alapozású tudás megszerzésében, olyan általános logikai eljárásokat javasolhat, amelyek megkönnyítik az egymással versengő elméletekhipotézisek közötti választást. Csak később, a hatvanas évtizedben, a tudományfilozófia és vele párhuzamosan a tudománytörténet-írás soha nem látott fölívelése idején lett egyre kétkedőbb, mert úgy vélte, hogy a filozófia nem segíti, hanem dogmatikus tételeivel inkább gátolja az innovatív tudományos gondolkodást, ráadásul a nagyvonalú koncepciók elemi történeti tényeket hagynak figyelmen kívül. Kételyeit a hetvenes évek elején kezdte egyre határozottabban megfogalmazni és az Against Method című munkájában összegezte, amely mindmáig fő művének számít. Több mint valószínű, hogy maga is tisztában volt munkája furcsa paradoxonával, azzal, hogy terjedelmes, módszeres traktátust írt A "módszer" ellen, ezért fokozatosan műfajt váltott és olykor pamfletbe hajló filozófiai esszében vagy platoni mintát követő filozófiai dialógusokban fejtette ki gondolatait.

A kötetben közreadott három dialógus különböző időben keletkezett: a középső 1976-ban, a másik kettő a nyolcvanas évek végén. Közülük csak az első nevezhető igazán platoni ihletésűnek: ez a sok szereplős, íróilag is igényesen megformált vita fölvonultatja a kortárs tudományelmélet számos irányzatát a prakticistától a dogmatikuson át a szerző nézeteit közvetítő szabad szellemig, de nem hirdet ítéletet a végén, inkább a megközelítések részigazságainak minél árnyaltabb bemutatására koncentrál, bár néhány pamfletisztikus oldalvágás azért itt is jut az ellenfeleknek, főként a katedrafilozófusokká vált egykori merész újítóknak. A második dialógus voltaképpen válasz az akkoriban frissen megjelent összegző művet ért támadásokra: két szereplője közül "A" képviseli a vádat, "B" a védelmet; az előbbi a nyugati tudományosság alapeszméjének elárulását veti az utóbbi szemére, aki viszont vitapartnere önhittségét kárhoztatja és példák sokaságát sorakoztatja föl arra, hogy az annyit magasztalt kritikai racionalizmus hívei mennyire felületesen ítélkeznek például az akupunktúra vagy az asztrológia kérdéseiben. Lényegében ez a párbeszéd folytatódik a harmadik dialógus folyamán is, csak sokkal visszafogottabb tónusban: "B" még a látszatát is kerülni szeretné annak, hogy az időközben külön iparággá vált kuruzslás, vajákosság támogatója lenne, a tudás különböző formáira hozott példáit ezúttal inkább a művészet területéről válogatja. Meggyőződését azonban nem adja fel, szerinte nem lehet sem logikai, sem történeti normákkal előírni, hogy mi számítson tartalmas ismeretnek az ember számára és mi minősüljön fölösleges spekulációnak.
A könyv elsősorban a tudományfilozófia és általában az ismeretelmélet alapkérdései iránt érdeklődők olvasmánya.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez