|
Henrik IBSEN
SOLNESS ÉPÍTŐMESTER
Ibsen - akár csak a
Vadkacsában
- e művében is ugyanazt a
szimbolumtechnikát alkalmazza. Csakhogy amíg a Vadkacsában még a
társadalomkritika él, az etikai problémákat boncoló filozófia áll az
előtérben, addig a Solness főként lírai hangoltságú, az egyén, a
személyiségével szembenézni kényszerülő, nagyformátumú jellem áll a mű
középpontjában. Solness idősödő, nagy tekintélyű építész, aki hatalmas
életművére tekint vissza: nemcsak biztonságot, kényelmet jelentő
vagyont szerzett, nemcsak előkelő helyet vívott ki magának az eleinte
nagyon is ellenséges társadalomban, de sikerült tehetségét
objektiválnia is: nagyszámú remekbe sikerült építményt, kastélyt,
templomot, házat stb. alkotott, és a darab elején éppen egy templom,
talán a legsikerültebb valamennyi közt, befejezésén dolgozik. Ekkor
jelenik meg, szinte álomszerűen, nagyon is valószerütlenül, mégis
elháríthatatlanul ifjúkori énje, illetve az ezt rajta számon kérő
Hilde Wangel kisasszony, a valaha volt nagy szerelem. Solness megérti
és követni akarja a hívást: nemcsak szerelmes, de olyanná is akar
lenni, amilyennek Hilde látja, tudni akarja. A próba az lenne, ha
felmenne életében először az általa épített torony tetejébe. Solness
szédül, mindig is szédült, ezért nem mert soha tornyaira felmenni. Ez
a szimbolikus fiziológiai gyöngéje utal az egész személyiségének
rejtett aláaknázottságára, a sikerek mögött mindig megbúvó kudarcra,
életidegenségére. A próba tragédiával végződik, Solness lezuhan a
toronyról és ez a zárás ugyancsak szimbolikus: ha egész életünk az
ifjúkori eszmény ellen dolgozott, akkor a pályamódosítás, az
újrakezdés lehetetlenné válik.
|
