|
KERTÉSZ Imre
FELSZÁMOLÁS
A Nobel-díj utáni első Kertész-regényt hatalmas várakozás előzi meg. (Az író
maga úgy nyilatkozott, hogy a Nobel-díj - ebből a szempontból - szinte zavaró
volt a számára, egy időre abbahagyatta vele a számára legfontosabbat, az új
regényén való munkálkodást.) A mű sok szempontból meglepetés: poétikai,
regénytechnikai szempontból egészen más, mint a korábbi, ismert Kertész-művek.
Az író többszörösen összetett, szinte labirintusszerű regényszerkezetet
alakított ki, amely igazi valójában csak a vége felől érthető meg, csak a záró
mondatok ismeretében tárul fel. Része van ebben az időkezelés sajátosságainak
is: Kertész ezúttal szinte avantgárd módon cseréli az idősíkokat, és -
természetesen - a megszólalásokat, a szereplők megnyilvánulásait is. A fő alak
egy csak B-vel jelölt igen nagy író, aki 1990-ben öngyilkos lesz. Miért vált
meg önként az élettől? Mit üzent különös műveivel utolsó, főműnek szánt (végül
is volt feleségével megsemmisíttetett) regényével, ezt kutatja bámulója -
bizonyos szempontból a regény főszereplője - a lektori hivatást űző Keserű, de
erre keresi a választ egy baráti filozófiaprofesszor is, az író utolsó
szeretője, valamint tőle elvált felesége, és annak férje is. A kulcs, az
üzenet megfejtése egy a regényben cím és szerző szerint nem említett, de annál
inkább állandóan jelenlévő, allúziókban feltáruló műben keresendő, Thomas Mann
Doktor Faustusában.
Amiként abban a zseniális zeneszerző Beethoven utolsó
szimfóniáját, úgy B. Auschwitzot kívánja "visszavonni". Mannra utal -
tengernyi más mellett - az is, hogy B. igazi krónikása az egyszerű, éppen nem
zseniális barát, a lektor Keserű.
|
