Thomas MANN

DOKTOR FAUSTUS.
Adrian Leverkühn, német zeneszerző élete...

A legnagyobb német prózaíró utolsó befejezett regénye a Doktor Faustus. Az író A doktor Faustus keletkezése c. esszéjében világosan kifejti létrejöttének okát és elérendő írói célját. A kort kellett benne megírnia, a második világháború korát és előzményeit, a modern művész és művészet útvesztését az emberi tartalmait elpusztító európai kultúrában. A művész léte és helyzete a polgári világban az írónak ötvenéves koráig egyik fő problémája (Tonio Kröger; Halál Velencében; Tristan). A Faustus címszereplője, Adrián Leverkühn esetében azonban már nemcsak egy művész sorsáról van szó.

A regény narrátora, a kaisersacherni klasszika-filológia tanár, Serenus Zeitblom 1943 tavaszán fog hozzá elhunyt barátjának, Adrian Leverkühn, a nagy zeneszerző életének elbeszéléséhez. Ennek a kicsit túl precíz, de őszinte és becsületes embernek parodisztikusan körülményes stílusában jelenik meg a német nemzet sorsát jelképező életrajz, melyben Adrian, a nagytehetségű zenész az ördöggel köt szövetséget s a démoni hatalmaktól meggyötört, önmagukat kétségbevonó alkotások sorát létrehozó művész jelképeként, a jelképezett néppel együtt hanyatlik a kárhozatba, a pusztulásba. Mann kívülről szemléli hősét és szülőhazáját - akkor négy éve a németek ellen harcoló Egyesült Államok lakója - s ez adja meg számára a távlatot, melyből hazaszeretete és népe korábbi nagy alkotásainak tisztelete ellenére kegyetlen őszinteséggel ítéli meg őt is elüldöző honfitársainak sorsát. A regényben teljesen lemond a németek jövőjéről. Körülnézve a jelenkori történet - a második világháború végének katasztrófális körülményei között - Goethe angyalok-kimentette Faustusával ellentétben a késői Faust-nak, Adriannak nem ad feloldozást: Leverkühn elkárhozik, mert bűneit, démoniáját, gőgjét és embertelenségét a 20. század közepén nem volt, aki megbocsássa.

Ezt a hatalmas, tulajdonképpen csak belső cselekményt hordozó témát a korabeli modern regénystílus és technika összes eredményeinek a nagyrealista regényírói módszerrel való egyesítésével dolgozta fel Thomas Mann. A mű esszéizmusát hatalmas történeti és zenei anyag átnézésével, megtanulásával és beolvasztásával biztosította. Az utóbbihoz a legtöbbet Theodor Wiesengrund Adorno zenefilozófus művészetszociológiai munkáiból, valamint Arnold Schönberg zseniális (a tizenkéthangú skála felhasználására épülő) gyakorlati zeneszerzési módszerétől használt fel. Gyakorta alkalmazza a Joyce-i értelemben vett belső monológot. Példa erre a regény gondosan előkészített, színpadi előadáshoz hasonlóan motivált nagyjelenete. Samael, az ördög megjelenik Leverkühnnél és megegyeznek. Ezt az iszonyú szerződést maga Adrian veti papírra egy tudathasadásos párbeszéddé torzuló, nyelvileg a középkort idéző hatalmas belső monológ formájában. A modern időtechnika alkalmazása elsősorban Zeitblom elbeszélő-alakjának beiktatásával történik. Ezzel lehetővé válik három időfogalom egyidejű érzékelése: Adrian élettörténete, Zeitblom regényírói-ideje (a második világháború kora) és a mindenkori olvasói-idő raffináltan magátólértetődő egyszeriséggel jelentkezik itt. A tökélyre fejlesztett késleltető-visszautaló mozzanatok sorozatos alkalmazásához is hű marad az író. Ezt a zenei témaépítéssel rokonítható módszert a naív elbeszélő olykor mentegetőzve-ártatlanul meg is magyarázza. A mű bővelkedik rejtett történeti és név-egyezésekben is: a mítosz és a legenda a legnagyobb természetességgel olvad a szándékoltan nyugodt elbeszélés sodrába, úgy, hogy nagy figyelemre van szükség ezeknek és a többi, másjellegű utalásoknak felfejtésére, megértésére. Ezért csak a művelt, esztétikailag iskolázott olvasók körében válik élményszerű befogadássá.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez