LÁSZLÓFFY Aladár

KELETI RENESZÁNSZ

Lászlóffy Aladár az avantgarde - a Méliusz József nevével fémjelzett forradalmas expresszionizmus - jegyében indult, s a Forrás első nemzedékének tagjaként valóban újat hozott az ötvenes évek lírai sablonjai után. Az eltelt három évtizedben - nagy utat bejárván - a tökélyre törően csiszolt, kifinomodott modor jegyében az erdélyi magyar líra gyökeres tradícióihoz látszik visszatérni, miközben őrzi egyéni hangját. Megőrizte pályakezdő expresszionizmusának közösségi hangját, de megszabadult a darabosságtól, a sokszor mesterkéltnek ható formátlanságtól, de megőrizve európai horizontját, mélyebbre hatolt az erdélyi, távlatosabban a magyar költészet hagyománykincsének birtokba vételével és szuverén átlényegítésével. Szabályos strófák, arányos kompozíció, ütemes lejtés és pontos rímek jelzik visszafordulását a valódi költői szabadságot megtestesítő kötött formákhoz (Tavaszi szél, Tangó, Adventi litániák, Szél hava). Megszólaltatja a kelet-közép-európai ember történelmi tapasztalatát és hitelesen ábrázolja konfliktus-tűrő képességét, mely tágabb körű gondolat a túlélés szándékánál, hiszen az egymásnak ellentmondó álláspontok áthidalására, az összeszikrázó eszmék megbékítésére tesz emberileg hiteles, művészileg érvényes kísérleteket (Egyensúly, Keleti reneszánsz). A sajátos erdélyi múlttudat is elmélyült gondolatiságú versekben ölt formát: "A szülőföld, e roppant könyv tehát / már éjjel-nappal olvassa magát" (A por). Korai verseit is jellemzi a bizakodó hangvétel, de nem a hivatalos hurráoptimizmus, hanem a magából előcsiholt csakazértis-derű, s most is megszólaltatja elszánt akarását: "mindegy, hogy ülve már vagy halva; / a szívben dobog az a láb, / amely ezt a járást még akarja" (Még!).
Pályakezdésekor írta róla egyik értő bírálója (Földes László), hogy költészetének egyik vonzó sajátossága, hogy nem folyton az univerzumot méricskéli, hanem az emberben próbálja meglátni az univerzálist, s ebben azóta sem változott, legföljebb tudatosította, hogy a valódi belső gazdagság egyik forrása az emberi univerzum határainak biztos fölismerése (Az örök hó határa, A látogatók, Emberiség, A maradandó). Ez a sajátos személyiség-univerzum dualizmus jellemzi a történeti-kulturális élményeit megörökítő nagyverseit is (Fehér kakas a hóhullásban, Széchenyi sírja, A genfi katedrálisban, Haydn hallgatása közben).
A kötet egy nagyívű költői pálya betetőzésének kezdetét jelzi, ugyanakkor megbízható rajzolata az erdélyi magyar költészet új, értékekben roppant gazdag állomásának is.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez