MADÁCH Imre
(1823-1864)

Megy-é előbbre majdan fajzatom,
Nemesbedvén, hogy trónodhoz közelgjen,
Vagy, mint malomnak barma, holtra fárad,
S a körből, melyben jár, nem bír kitörni?

                   ^{(Madách: Az ember tragédiája)}

Élete

Madách 1823-ban született a Nógrád megyei Alsósztregován. Családja gazdag köznemesi família volt, anyai ágon az arisztokráciával tartott rokonságot. A költőt és testvéreit apjuk halála után az anya nevelte szigorú, puritán szellemben. Madách magánúton végezte el a gimnáziumot, s már tizennégy éves korában egyetemre került. Pesten előbb bölcsészetet, majd jogot hallgatott.

Világnézetét a reformkori nemesi liberalizmus eszméi és a romantika alakították. Szorgalmasan olvasta az Athenaeumot, s nagy hatással volt rá Kölcsey, Vörösmarty és Eötvös költészete. Sokat forgatta az ókori görög tragédiaköltők, valamint Shakespeare, Schiller, Victor Hugo műveit. Sűrűn látogatta a Pesti Magyar Színház előadásait, s maga is korán kezdett írni drámákat és verseket.

1840-ben hazatért Nógrádha, s az alispáni hivatalban folytatott jog- gyakorlatot. Részt vett a megyei közéletben, felszólalt a gyűléseken. Leginkább Eötvös centralista körével rokonszenvezett, s a Pesti Hírlapba írt cikkeket. Mint Eötvös, ő is kárhoztatta a kegyetlen börtönviszonyokat, s felemelte szavát a testi fenyˇtés ellen. Szatirikus éllel bírálta a táblabírói elmaradottságot és gyökeres társadalmi átalakulást sürgetett.

1845-ben házasságra lépett a bihari alispán szép és könnyelmű leányával, Fráter Erzsébettel. Anyja és barátai ellenezték elhatározását, ő azonban a romantikus szerelem igézetében élt. Első éveik valóban boldogan teltek, ám a társaséletre, szórakozásra vágyó fiatalasszony nem tudott a család szigorúbb légkörével megbarátkozni. Madách kiújuló tüdő- és szívbetegsége is zavarta az összhangot.

A szabadságharc is betegágyon érte, s így fegyveresen nem vehetett részt a küzdelemben. A nemzeti tragédia mégis kegyetlenül sújtotta: egyik öccse a háborúban szerzett betegség áldozata lett, a másiknak az apósát végezték ki. Nővérét honvédtiszt férjével együtt, lemészárolták az erdélyi harctérről menekülőben. Maga is egy évi börtönbüntetést szenvedett - állitólag meg is botozták - Kossuth titkárának rejtegetéséért.

Családi élete is végleg megromlott. Az egyéves távollét alatt elhidegültek egymástól, s hazatérése után válásra került sor.

A mindenfelől rázúduló szerencsétlenségek megrendítették a küzdelem értelmébe vetett hitét, hazafias és szabadelvű eszményeihez azonban hű maradt. Sztregovai magányába vonulva jó ideig csak olvasmányainak élt. 1859-ben, az önkényuralom gyengülése idején, megírta A civilizátor című drámáját, melyben a Bach-rendszer szatíráját nyújtotta. A következő esztendőben született meg kétségeiből és hinni akarásából nagy műve, Az ember tragédiája.

A Tragédiát Aranynak adta át, aki az első néhány oldal után kedvetlenül félretette a kéziratot. Úgy vélte, hogy a mű "nem egyéb, mint Faust gyönge utánzása". Végigolvasva azonban felismerte értékeit, s maga mutatta be a Kisfaludy Társaságban. Madách beleegyezésével igazított is a Tragédia stílusán, de javításai a mű lényegét nem érintették.

A hatvanas évek elején megélénkülő politikai mozgalmak Madáchot is kimozdították sztregovai magányából. Az 1861-es országgyűlésen megyéje képviselőjeként vett részt. Nagy hatású beszédet mondott, s ebben a határozati párt kiegyezéssel szembeszegtilő álláspontját támogatta. Ekkortájt írt Politikai hitvallásában Kossuth nevét idézte, s a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszavait hangoztatta.

1861-ben fejezte be Mózes című drámáját is. A bibliai történet keretében olyan hőst rajzolt, aki felismerte, hogy nagy céljait csak az egész nép felemelésével valósíthatja meg.

Madách 1862-ben a Kisfaludy Társaság tagja lett, egy esztendővel később pedig az Akadémia is munkatársai sorába választotta. Ekkor azonban már erősen gyötörte régi szívbaja, s 1864-ben, negyvenegy éves korában meghalt.



AZ EMBER TRAGÉDIÁJA

Műfaji előzmények, Goethe Faustja

Az ember tragégiája drámai költemény: párbeszédes formában megírt, filozófiai tartalmú verses mű. Szerzője nem is szánta színpadra, s bemutatására csak 1883-ban került sor a Nemzeti Színházban. (Az előadást Paulay Ede rendezte. Ádámot Nagy Imre, Évát Jászai Mari, Lucifert Gyenes László alakította.)

A drámai költemény a romantika kedvelt műfaja. A XIX. századi európai irodalomban többfelé találkozunk hasonló alkotásokkal (Byron: Manfred, Kain), de korábban a spanyol barokk is szívesen alkalmazza (Calderon: Az élet álom). A Tragédia közvetlen műfaji előzménye azonban Goethe Faustja. A Faust az ún. világdrámák sorába tartozik. A lét egyetemes, nagy kérdéseire keresi a választ: mi a célja az emberi életnek? mit kell tennünk, hogy kibontakoztassuk egyéniségünket? A Faust gondolati gazdagságával, filozófiai mélységével és művészi tökéletességével a világirodalom egyik legnagyobb alkotása.

Műve témáját egy XVI. századi német népkönyvből meritette Goethe. Hőse egy középkori tudós, Faust doktor. Minden tudományt kitanult, de az igazságot nem ismerte meg. Közben elszállt felette az élet, s alig látott belőle valamit. Húsvét ünnepén a városkapun túl sétálgat. Nézi az embereket és a tavaszi pompájában ragyogó természetet. Sajnálja elfecsérelt életét. Mefisztó, az örök tagadás szelleme engedélyt kap az Úristentől, hogy megkísértse a tudóst. Szerződést ajánl Faustnak: visszaadja fiatalságát, teljesíti kívánságait. Ezzel szemben, amikor Faust megállítja az időt, mert maradéktalanul boldognak érzi magát, akkor lelkét Mefisztó magával viheti. A szkeptikus, önmagával meghasonlott Faust aláírja a szerződést. A mű első részében azután átéli a világ érzéki örömeit. Elcsábítja, kétségbeesésbe és halálba kergeti Margitot, aki igazán szerette őt. A második részben a hatalom és a gazdagság kisértései várnak rá. Végül a közösségért folytatott alkotó munkában megtalálja élete értelmét. Mefisztó azonban hiába kísérli meg, hogy elrabolja lelkét. Elveszti a fogadást, mert a nagy és nemes célokért küzdő Faust felett nincs többé hatalma.

A Faust bonyolult jelképrendszerében különböző elemek formálódnak egységes egésszé. Mint Dante Isteni szinjátékában és a barokk eposzokban, itt is a keresztény hitregék túlvilágról szóló elképzelései vegyülnek az antik mitológiával. Az európai művelődés e két alappillére mellett szerepet kapnak a középkor mágikus hiedelmei és a népi babonák is. Faust alakjának több jelentése van. Mindenekelőtt magának Goethének az útkeresését fejezi ki: küzdelmét az igazság birtoklásáért, az élet igazi értelmének felismeréséért. Ám Faust jelképezi az emberiség történelmi útját is: tévelygéseit a balhitek útvesztőiben s kilépését az értelem világosságába. Faust alakjában azonban nemcsak egyetemes, hanem korhoz kötött vonások is vannak. A fausti embert az élet teljességét szomjazó vágy jellemzi. A reneszánsz és a felvílágosodás derűs és sokoldalú embereszménye ez, de benne van a romantika elvágyódása is. A feltörekvő polgárság új eszményeit szólaltatja meg Goethe.

Margit alakját központi hely illeti meg az első rész, sőt az egész drámai költemény szerkezetében. Az ő önzetlen szerelme, bukásában is megőrzött erkölcsi tisztasága, végül pedig kínhalála döbbenti rá Faustot, hogy rossz útra tévedt.

Mefisztó alakját a keresztény hitregék ördögéről mintázza az író. Mefisztó azonban Faust útjának nélkülözhetetlen eleme. Célja mindig az, hogy Faust alsóbbrendű vágyait, rossz hajlamait ébrentartsa, s magasabb törekvéseit elgáncsolja. Ez a tevékenysége egyben termékenyítően is hat: hozzájárul Faust önismeretének gazdagodásához. Mindig a rosszat akarja, de szándékai ellenére jót tesz. Lassanként nem ura, hanem eszköze Faust nagy terveinek.

A Tragédia létrejöttének körülményei

A Faust csak műfaji előzménye Az ember tragédiájának. A csodás, túlvilági keret, a Jó és a Rossz mitológiai harca az újkori eposzok megszokott motívuma. A XIX. században pedig ezek az elemek az európai romantika közös kincsét alkotják. Goethe - Faust útját követve - még a feltörekvő polgárság diadalát álmodta meg. Madách azonban más történelmi körülmények között, s más szemlélettel alkotja meg művét. A 48-as szabadságharcok egész Európában elbuktak. A nemzeti tragédiának maga is többszörösen részese. Egyidejűleg családi élete is csődbe jutott: felesége elhagyta. Az önkényuralom alatt a polgárosodás külföldi tőkével megy végbe, és nemzeti érdekeinket veszélyezteti. A korabeli tudomány is vigasztalan képet rajzol a jövőről: a Nap belátható idő alatti kihűlésével, az emberi civilizáció elpusztulásával fenyeget.
Ezek a tényezők magyarázzák, hogy a Tragédia kérdésfeltevése is más, mint a Fausté. Goethe azt kutatta: mi a célja az emberi cselekvésnek? Madách viszont arra keresi szenvedélyesen a választ, hogy van-e célja és értelme.

A Tragédia szerkezete

Az ember tragédiája 15 színből áll. Ezek közül az első 3 és az utolsó a cselekmény keretéül szolgálnak ("keretszínek"). Középütt pedig az ún. "történeti színek"-et találjuk. A szerkezet az ellentmondásos fejlődés elvére épül. Előbb megvalósul egy nagy eszme. Ebből a hős kiábrándul, s ekkor az ellentéte következik. Ezt az ellentétet egy harmadik szerkezeti egység feloldja, s egyben továbbmutat az újabb fejlődés felé.

A cselekmény expozicióját az első 3 színben kapjuk. A világteremtés bibliai mítosza itt is az ellentmondás gondolatával vegyül. A nagy mű készen, s az angyalok kara magasztalja az Urat. Az anyaggal azonban megszületett a tagadás szelleme, Lucifer is, mivel:

Az élet mellett ott van a halál,
A boldogságnál a lehangolás,
A fénynél árnyék, kétség és remény.

Lucifer osztályrészét követeli a teremtésből, s az Úr neki ajándékozza a paradicsomban a tudás és a halhatatlanság fáját. A gonosz munkába kezd, hogy "a létezésnek édes örömét" élvező embert elveszejtse. Vállalkozása sikerrel jár: Ádám és Éva esznek a tudás fájának gyümölcséből. A halhatatlanság fájáig azonban már nem jutnak el: az Úr kiűzi őket a paradicsomból. Önerejükre hagyatva tudni szeretnék, érdemes-e vállalni a küzdelmet. Lucifer álmot bocsát rájuk, hogy az emberfaj sorsát "a jövőnek végeig" megismerhessék.

Az eszmék útja a történelemben

Ádám 11 színben álmodja végig az emberiség történelmét. A 4-6. szín az ókort, a 7-10. szín a középkort, a 11-14. szín pedig Madách korát, valamint az elképzelt jövőt mutatja be.

Az ókorban a szabadság-, a középkorban pedig az egyenlőségeszme fejlődését és hanyatlását rajzolja meg Madách. Ez az elképzelése összhangban áll az egykorú történelemfelfogással. Eötvös fejtette ki, hogy a szabadság eszméje ókori eredetű, a testvériség elve viszont a kereszténységből származik.

Az ókor az egyiptomi színnel indul. Ádám korlátlan hatalommal rendelkező fáraó, aki rabszolgák sokaságával gúlát építtet, hogy dicsőségét megörökítse. Közben azonban "mondhatatlan űrt" érez magában. Elhatározza hát, hogy szabadságot ad a népnek. Elképzelése Athénben valósul meg. Győzelmes hadvezérként siet haza, ám a "közlelkű, rideg nép" nem bizonyul méltónak a szabadságra, s elveszejti a hőst, aki érte harcolt. Ádámot most Rómában látjuk viszont. Elpuhult kéjencként, eszményeit vesztve hever társaival a dús lakomán, s csak a döghalál rémülete rázza fel. A birodalom bukását égő városok fénye vetíti előre. A jövő azok kezében van, akiknek a "bősz tigris keblöket kitépi". A vadállatok közé vetett keresztények Péter apostol szavai szerint "új eszmét hoznak, a testvériséget".

A középkor első állomása, Bizánc következik. Lucifer cinikus jóslata a keresztény himnusz hallatán már az előző színben árnyat vetett a jövőre:

Hasonló tréfát már gyakorta láttam.
A glória, ha lassan elveszett,
Még megmarad a vérengző kereszt.

Valóban eltorzult a testvériség nemes eszméje is, "melyért a cirkusz vértanúi haltak". A hittételek dogmákká merevültek, szőrszálhasogató viták szítják fel az indulatokat, s egyetlen "i"-betűért ezreket küldenek a máglyára. Az új erkölcsöt az embertelen aszkézis túlzása váltotta fel, Ádám elől elzárja szerelmét a kolostor fala. A két nagy eszme elsilányulása megtöri Ádám eddigi lendületét. Kiváncsisága ébren marad, s továbbra is kéri Lucifert, hogy "új létre" vezesse. Ezentúl azonban nem akar hősként fellépni. Cselekvés helyett a szemlélő szerepére tér át:

Ne lelkesítsen többé semmi is,
Mozogjon a világ, amint akar,
Kerekeit többé nem igazitom,
Egykedvűen nézvén botlásait.

A bizánci szin Tankréd lovagja Prágában Kepler, a csillagász alakját ölti fel. Rudolf császár későközépkori nemesi udvarának azonban nincs szüksége valódi tudományra. Ideje ezért jórészt időjóslások, horoszkópok felállításával telik el. Felesége hiú, üres teremtés, aki szüntelenül pénzért gyötri, hogy az udvarhölgyek között ragyoghasson. Férje zsenialitását fel sem éri ésszel. Alacsony származását veti szemére, s léhűtő udvaroncokkal csalja meg. A szellem "kétséges rang" ebben a világban, s Ádám-Kepler joggal kérdezi:

Oh, jő-e kor, mely e rideg közönyt
Leolvasztandja, s mely új tetterővel
Szemébe néz az elavult lomoknak,
Bíróul lép fel, büntet és emel,
Nem retten vissza a nagy eszközöktől...

Kepler álmot lát. Párizs, a francia forradalom, a jakobinus diktatúra tárulnak elénk. Ez a szín álom az álomban, s ennek a szerkesztési sajátosságnak fontos szerepe van. A szabadság, majd a testvériség eszméjének tökéletlen megvalósulása Ádám kedvét már korábban letörte. Elhatározta, hogy maga többé nem alakítja az eseményeket. Most azonban a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméi mégegyszer s együttesen porondra lépnek. Ádám - Danton alakjában - újra cselekvő hős, s mint Athénban, itt is buknia kell. A kettős álomkeret és a hős újabb kudarca azonban nemcsak a szerkezet egységét szolgálja. Madách szemléletének gyötrő ellentmondásai szólalnak itt meg. Az elveszett szabadságharc diadalát nem rajzolhatja meg, de a látomással hitet tesz a forradalmi eszmék jogossága mellett. Az erőszak, a vér riasztja ugyan, mégis ez az egyetlen szín, melyből Ádám lelkesülten ébred. Magához térve ismét Prágában így kiált fel:

Mi nagyszerű kép tárult fel szememnek!
Vak, aki isten szikráját nem érti,
Ha vérrel és sárral volt is befenve.
Mi óriás volt bűne és erénye
És mind a kettő mily bámulatos,
Mert az erő nyomá rá bélyegét.

Az álomkép eltűnt, vége van. Ádám azonban még nem adja fel hitét. Továbbra is bízik abban, hogy eszméi "lassan bár, betöltik a világot". Olyan jövendőt szomjaz "mely fejlődni fog... s szabad szót ád a rejlő gondolatnak". A Londoni színben azonban azt kell tapasztalnia, hogy az új társadalom is csak magasból szép, "mint a templomének". Eltűntek ugyan a "rémes kísértetek", s "szabad versenytér nyílt meg". Nincsenek rabszolgák sem. De eltűnt a költészet, a szépség is "e prózai világból": a szerelmet is pénzért vásárolják. A kapitalizmus vastörvénye érvényesül mindenütt: az erősebb maga alá tiporja a gyengét, s a munkás kiszolgáltatottsága kegyetlenebb, mint a rabszolgaság. A londoni szín a haláltánc jelenetével zárul. A vásár csoportozattá alakul. A szereplők egy frissen ásott sírt táncolnak körül, majd életük csődjét említve - egymás után beleugranak. Csak Éva alakja magasodik ki közülük, akinek "szerelem, költészet s ifjúság nemtője tár utat". Ő az, akinek mosolya még örömet tartogat a földön. Ádám ezúttal is keserűen vonja le a tanulságot, s új ábrándot dédelget:

Ismét csalódtam, azt hivém, elég
Ledönteni a múltnak rémeit
S szabad versenyt szerezni az erőknek. -
...............................................................
Mi verseny ez, hol egyik kardosan
Áll a mezetlen ellennek szemében,
Mi függetlenség, száz hol éhezik,
Ha az egyes jármába nem hajol.
Kutyáknak harca ez egy konc felett,
Én társaságot kívánok helyette,
Mely véd, nem büntet, buzdít, nem riaszt,
Közös erővel összeműködik,
Minőt a tudomány eszmél magának,
És melynek rendén értelem viraszt.


A természet végzete

A londoni szín a jelent, Madách korának szabadversenyes kapitalizmusát mutatta be. A szabadságeszmék történelmi sorsa beteljesült: sorra elbuktak az emberi gyöngeségen. A londoni szín legfőbb jellemzője ezért az eszménytelenség, a dezillúzió. A múlt és a jelen történelmi színei után Madách hőse most a jövő felé fordul. Utolsó lehetőségként a tudománytól várja az értelmes emberi rend megvalósítását. A Falaszter-színben csakugyan a célszerűség uralkodik.

Köz cél felé társ már most minden ember,
S a csendesen folyó szép rend fölött
Tisztelve áll őrül a tudomány.

Ám ez a látvány ismét csak madártávlatból ilyen megkapó. Közelről a rideg hasznossági elv kiábránditó példái tűnnek fel. A falanszter világa nem tűri el az egyéniség érvényesülését: Luther kazánt fűt, Pláton csordát őriz, Michelangelo széklábakat farag. A szerelem csak "a múlt kisértete". Eddig az embert saját gyarlóságai akadályozták a harmónia megteremtésében. Az új rendet azonban már a természet végzete teszi embertelenné. A korabeli tudomány naiv elképzelései szólalnak itt meg a tudós ajkán:

Négy ezredév után a nap kihűl,
Növényeket nem szűl többé a föld;
Ez a négy ezredév hát a mienk,
Hogy a napot pótolni megtanuljuk

Ádám a természeti végzet elől "magasb körökbe" keresi az utat. Az űrbe repül, de a föld szelleme még idejekorán visszatéríti a megsemmisülés kapujából. Szerkezetileg ez a szín a párizsi álomkép megfelelője. Az is, ez is a menekülés kísérlete. Ott a történelmi valóságból, itt a természetadta lehetőségek közül akarja kitépni magát. Párizs után még lelkesítették a nagyszerű eszmék, most azonban már nem lát távolabbi célt:

A cél voltakép mi is?
A cél, megszűnte a dicső csatának,
A cél halál, az élet küzdelem,
S az ember célja e küzdés maga.


Az utolsó szín keserű bizonyság, hogy "a tudomány nem győzött végzetén". A nap alig fénylő, vörös golyó, s az ember, ahelyett, hogy "erejének öntudatára fejlődött volna", szánalmasan tengeti életét a mostoha jégvilágban. A természet órája lejárt, véget ér Ádám álma is.

A Befejezés

Eszméinek bukása és a természettörvények kérlelhetetlensége elkeseredéssel töltik el Ádámot. Ébredése után elhatározza, hogy útját állja az emberiségre váró történelmi és természeti végzetnek. Akarata szabad, hiszen ezért mondott le a paradicsom örömeiről. Öngyilkosságra készül, de megjelenik Éva, s bejelenti:

Anyának érzem, oh Ádám, magam.

Ádám hiába lázong tehát a jövendő ellen, fajtája nem szakad meg, vállalnia kell a harcot. Befejezésül az Úr biztató szavai csendülnek fel:

Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!

A cselekmény és megoldás ellentmondása

A történelmi színek keserű kiábrándulással fejeződnek be: az emberiség nem tudta elkerülni végzetét. "Csak az a vég! - csak azt tudnám feledni!" - kiált fel Ádám utoljára is. A Tragédia mégis biztatással zárul. A megoldás tehát ellentétben áll a cselekmény sugallta tanulságokkal. Az ellentmondás magyarázatát a három főhős szerepében leljük meg.

Ádám

Ádám mindig szebbre és jobbra törő ember jelképe. Nagy eszmék hevítik, s kudarcaiból újra és újra magához tér, hogy folytassa a küzdelmet. Alakját két szálból szövi össze Madách. Először is a romantika kedvelt hőstípusát rajzolja benne: a magányos nagy embert, aki szembekerül az őt soha nem értő tömeggel, s akinek eszméi sehogysem vagy torzan valósulnak meg. A vezető egyéniség és a tömeg ellentétét csak a következő drámájában, a Mózesben tudja feloldani Madách. Ekkorra ismeri fel, hogy a népnek nem örök tulajdonsága az eszmék iránti érzéketlenség. Csak a szolgaság aljasította le és fordította szembe a haladás képviselőivel. Madách hisz abban, hogy a népet fel lehet emelni a szolgaságból és a tudatlanságból. A másik szál a szabadságharc reális történelmi tanulságaiból ered. Ádámot hite, bizakodása időnként eltávolítja a valóságtól, ez okozza törekvései bukását.

Lucifer

Ádám eszméi elvontak, de ilyen elvont Lucifer merev tagadása is. Ő a "holt anyag" képviselője. Gúnnyal tekint mindenre, amiért Ádám lelkesedik. Nincsenek eszményei. Nem ismeri el a "nagyság s erény" létezését. Azt hirdeti, hogy mindez csak "babona, előítélet és tudatlanság" szülötte, s az értelem fényénél semmivé zsugorodik. Drámai szerepének megfelelően végig visszájáról tekinti az emberiség történetét. "Minden tárgyi hűség mellett, mellyel egyes korokat felmutat a szerző, látszik, hogy Lucifer, célja szerint a sötétebb oldalt vette. Ez nem a szerző pesszimizmusa, ez magából a szerkezetből foly így." - írja Arany János. Lucifer alakja mégsem egyértelműen negatív. A történeti színekben intrikusként gáncsolja Ádám nagyratörő terveit, de az Úrral folytatott vitájában komor fenségű lázadó. A világteremtés művében "az összhangzó értelmet" hiányolja. A vak hittel szemben a tudás, a hősi küzdelem elvét hirdeti. Végeredményben Lucifer is Madách gondolatait tolmácsolja. Ádám konok küzdelme az iró hinniakarását fejezi ki, Lucifer szavai viszont kétségeiről tahúskodnak. Az ő alakja is két elemből ötvöződik egybe: a korabeli természettudomány borúlátó érveit és az európai szabadságküzdelmek bukásának keserű tapasztalatait szólaltatja meg.

Éva

Ádám végletes idealizmusával és Lucifer egyoldalú eszménytelenségével szemben Éva maga a sokszínű természet. Alakja összetettségét jelképezi a párizsi szín, ahol egyszerre két ellentétes szerepben is megjelenik. Ádám általában változatlan: mindig az eszmék bűvöletében él. Éva azonban színről színre átalakul. Hol romlást (Prága, London), hol menekvést, felemelkedést (Egyiptom, Athén, Róma, Falanszter) jelent Ádám számára. Egyetlen mosolya is napsugár, megnyugvás, egész lénye pedig a végzettel szembeszegülő boldog bizonytalanságot sugallja. A londoni szín haláltáncában egyedül az ő alakja magasodik "glóriával" a sírgödör fölé. Az utolsó színben maga az Úr is rá hivatkozik:

S ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd
Szünetlenül, mely visszaint s emel,
Csak azt kövesd: S ha tettdús életed
Zajában elnémul az égi szó,
E gyönge nő tisztább lelkülete,
Az érdekek mocskától távolabb,
Meghallja azt, és szíverén keresztül
Költészetté fog és dallá szűrödni.


A Világos utáni korszak sommája

Madáchot a szabadságharc bukása és a természettudomány vigasztalan következtetései pesszimizmussal töltik el. A Tragédia egyetlen hősi vívódás a jobb jövőbe vetett hit visszaszerzéséért. Éva alakjának kulcsszerepe mutatja, hogy a költő a kínzó ellentmondásokat csak az érzelmek síkján képes feloldani. Madách mégis a küzdelmek mellett foglal állást: a helytállás, a kitartó cselekvés erkölcsi igazságát hirdeti. Hisz abban, hogy "a bukások ellenére, maga az eszme fejlik, s győz, nemesdik". Gondolati nagyságát mutatja, hogy nála nem válik ketté a nemzet és a haladás, a haza és az emberiség ügye: a Tragédia összefoglalja a magyar és az európai romantika művészi hagyományait. A népiesség eszményéhez is közelít: a bibliát, a mondákat, a nép tudatában élő legendákat a műköltészet szintjére emeli. Madách műve ilymódon a Világos utáni korszak eszmei és művészi törekvéseit összegzi.

A Tragédia "utóélete"

Az ember tragédiája - Katona József Bánk bánja mellett - nemzeti irodalmunk legnagyobb drámai alkotása. Gondolati és művészi értékeit gyorsan felismerte a színházlátogató közönség. 1894-ben, még Paulay Ede első rendezésében, elérte a századik előadást. A későbbiekben többízben felújitották, mindannyiszor nagy sikerrel. 1934-ben már az ötszázadik bemutatót ünnepelték a Nemzeti Színházban. A második világháború után 1954-ben újították fel először Az ember tragédiáját. Azóta rendszeresen szerepel Nemzeti Színházunk műsorában és vidéki színházaink programjában. Népszerűségét fokozzák a Szegedi Szabadtéri Játékok előadásai is.

Az ember tragédiája külföldön is az egyik legismertebb magyar klasszikus alkotás. Eddig mintegy 14 nyelven jelent meg, s az 1892-es hamburgi, bécsi és prágai bemutató óta Európa számos színpadán aratott megérdemelt sikert.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez