Herbert MARCUSE

ÉSZ ÉS FORRADALOM: HEGEL ÉS A TÁRSADALOMELMÉLET KELETKEZÉSE

Marcuse 1941-ben keletkezett, Amerikában, angolszászok számára írott Hegel-könyve több szempontból is a legfontosabb újkori (polgári) filozófiai munkák közé tartozik. Szerzője - az 1968-as diáklázadás legfőbb ideológusa - egyik, talán legfontosabb "alapműve"; az ún. frankfurti iskola (Adorno, Horkheimer, Habermas köre) kritikai filozófiájának, társadalom- és történelemelméletének egyik legfontosabb kifejtése, a modern Hegel-interpretációk (Lukács György Hegel-könyvét is beleértve) legjobbja. Felépítését tekintve "szabályos" monográfia . Foglalkozik a hegeli filozófia keletkezésének társadalmi-történeti hátterével, a filozófiatörténeti előzményekkel, részletesen taglalja az ifjúkori írásokat (az elsők között törekedve arra, hogy ezek tanulságait az érett Hegel gondolatrendszerének értelmezésében is hasznosítva), majd a nagy művek elemzését végzi el: A szellem fenomenológiájá-t, A logika tudományá-t, a Történelemfilozófiájáét stb. Az elemzések - éppen a Hegelt csak nagyon kevéssé ismerő angolszász szakközönség kedvéért - mintaszerűen egzaktak, kitűnően érzékeltetik a művek felépítését, tárgyalásmódját, jól formulázzák azok mondandóit. De az értelmezés túllép a leíráson, kommentáron: Hegelből elsősorban a dialektika törvényszerűségei, valamint a történetiség egyetemes nézőpontja érdeklik Marcusét, az ő "Hegelje" "nem békül ki a valósággal", dialektikája valódi forradalmasítóerőt képvisel. Ezeket a tendenciákat bontja ki azután a Hegel utáni fejlődéssel foglalkozó rész, amely részint a társadalomfilozófia, részint a szociológia kialakulását, fejlődését tekinti át. Ezekből a részekből bontható ki azután Marcuse saját, kritikai társadalomelmélete, későbbi műveinek, az Egydimenziós ember-nek és az Erosz és kultúrá-nak filozófiai alapvetése.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez