KERTÉSZ Imre

A HOLOCAUST MINT KULTÚRA

Kertész Imrét sokáig csak regényíróként tartotta számon az irodalmi közvélemény. (Sorstalanság; A kudarc; Kaddis; A nyomkereső; Felszámolás.) Jelen műve három előadását tartalmazza.
Hosszú, sötét árnyék - ez a címe a kötet sorrendben második írásának. Ez a szószerkezet mindhárom írásban előfordul, s a holocaust élményének eltörölhetetlen jelenvalóságát hivatott kifejezni. Kertész - éppúgy, mint regényeiben - túlélő alapállásából beszél, hiszen túlélőnek lenni másfajta erkölcsiséget jelent. A kötet előadásai éppen azt világítják meg, hogy - idézve a kötetnyitó írás címét - a "Táborok maradandósága" mit is jelent az európai kultúrában.
Kertész a kötetnyitó írásban azt a kérdést vizsgálja, hogy - Thomas Manntól kölcsönözve a kifejezést - az "elbeszélés szelleme" miért éppen Auschwitzot fogadta be, miért éppen ez a földrajzi névvel jelölt "történet" vált példázattá és egyetemes jelképpé - szemben például a Gulaggal, ahol hasonló borzalmak történtek. Kertész válasza: azért, mert ez a példázat egyszerű, nem kötik politikai-ideológiai megfontolások. Másodsorban pedig Auschwitz - tehát a náci haláltáborok világa - tökéletesen feltárt, zárt struktúra. A nácizmus Kertész szerint nyíltan szembehelyezkedett az elbeszélés szellemével, vagyis az erkölcsi világrenddel, míg a bolsevizmus a világmegváltás leplébe burkolta szándékait. A német antiszemitizmust Kertész tágabb perspektívába helyezi: miután az emberi jogegyenlőséget a francia forradalom máig érvényesen deklarálta, a "zsidókhoz való viszony, köznyelvileg szólva a zsidókérdés Európa lelkiismereti kérdésévé lett". A nácizmus tehát - lázadás a francia felvilágosodás, s ezáltal az újkori Európa értékrendje ellen. Mivel egyetemes értékek ellen lázadt, éppen ezzel a nyílt lázadással jelentette be igényét az univerzalitásra - s tömeggyilkos tettei így váltak halhatatlanná. Ezért lehet örök időkre szóló példázat az emberi szenvedésről mindaz, amit a köznyelv Auschwitz nevével jelöl.

A második előadás témája: a holocaust vetülete a magyar irodalomban. Kertész szerint a holocaustról egyedül az esztétikai képzelőerő segítségével lehet képet alkotni. A magyar irodalomban ugyan születtek ebben a tárgyban művek, de a "fordulat éve" után a hivatalos politika nem tolerálta a holocausttal való szembenézés igényét, mert ez a szembenézés öntisztulást, s ezzel együtt a szellemi Európához való felzárkózást jelentette volna - márpedig a diktatúra Kertész szerint éppen ennek ellenkezőjét, a meghasonlást akarta állandósítani.

Végül a harmadik előadásban Kertész arról elmélkedik, hogy teremthet-e kultúrát a holocaust. Az író válasza igenlő, mert a felmérhetetlen szenvedés felmérhetetlen tudáshoz vezetett, s ezáltal felmérhetetlen erkölcsi tartalékok rejlenek a holocaustban. Kertész a jövőt tekintve - s ez talán olvasói számára meglepő - túlzottan is "optimista"; a holocaust civilizációra vetülő hosszú, sötét árnyéka katarzist teremt. A "holocaustot túlélt tragikus erkölcsiség" megtermékenyítheti a "válsággal küszködő európai tudatot".

Kertész vékony könyve bizonyára nem lesz tömegek olvasmánya; de az elmélyült, filozofikus érdeklődésű olvasók örömmel üdvözölhetik a kötetet, mint az író komoly esszéisztikus teljesítményét.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez