Gabriel García MÁRQUEZ

A PÁTRIÁRKA ALKONYA

A regény öt fejezet, ötször negyven-ötven oldalnyi, verstömörségű, szökőárként gördülő prózaszöveg; a hatalom kegyetlenül irónikus persziflázsa és rettentően hiteles, anatómiai pontosságú leírása.

Valamikor régen, a partra szálló idegen katonaság segítségével kaparintotta meg az elnöki hatalmat a pontosan meg nem nevezett karibföldi országban a tábornok, hogy aztán közel két évszázadon át - mint valami üveggolyó-játékszerrel - folytassa egyre magányosabb, elvadultabb szórakozását a korlátlan országlással, szeszélye szerint adva parancsot titkosszolgálatának, időnként lecserélt, kivégeztetett bizalmi embereinek tömeges vérfürdőkre. "Szeret a nép, szeret a nép" - hajtogatta, s a belügyi szervek e hazug óhajának megfelelően mindig meg is szervezték a tábornok iránti rajongás szinjátékait; oly régen uralkodott már, hogy túlélt több, maga irányította rendszerváltozást is, volt népbarát, egyházüldöző, a pápai nuncius tárgyalópartnere, anyja szentté avatási kultuszának élharcosa, s közben, mint egyre aszottabb, kortalanabb pátriárka, palotájának állatokkal, testőrökkel, ágyasokkal zsúfolt termeiben félve, bolyongva tengette napjait, éjszakánként visszahúzódva cellájába, gondosan eligazítva a három zárat, három reteszt, három lakatot, majd szeretettelen űzekedéseitől is elfáradt testét éjszakára végigdobta a padlón: így találnak rá "árva vízihullaálmainak utolsó éjszakája" után azok, akik rátörik az ajtót, s a hatalom e valószínűtlen démona ekkor, ahogy egy bankettasztalon lassan, szorongva, remélve, hogy tényleg vége, felravatalozzák, valóságossá, az "alkony parttalan iszapjából" felbukkant hullatetemmé válik.

García Márquez hatalmas, bonyolult szerkezetű monológviziója öt fejezetszerű egységre tagolódik, a hosszú, indázó mondatokban a túlélők kollektív tudata, mint valami áradás, sodorja a pátriárka magányos belső reflexióit magával. Átkozódásig-káromkodásig kegyetlenül leleplező rekviem ez, kusza, látszólag minden kontroll nélkül folyamzó, történelmi-mitikus emlékezés, melyben a lamentáló elbeszélő harmadik személyű mondatóriásait át meg áttörik, át meg áthatják a sortalan tömeggé posztosodó, összemosódó arcú-egyéniségű szereplők egyes szám második személyű kijelentései - anélkül, hogy egymást megtorpantanák egy-egy elhatároló-összekapcsoló, viszony és rendteremtő írásjellel. (Ennek a szörnyű nehéz szövegnek a magyar nyelvét Dely István remekelte.) Márquez tündértelen mesevilágának a novellákból és a kisregényekből, meg a Száz év magány-ból ismert növény- és állatvilága, hőseinek teljes panoptikuma együtt van ebben az egyetlen eseményből kilobbanó időszupernovában. Márquez a kisregények hosszú korszaka után ezzel egy új szintetikus nagyregény-konvenciót alapoz meg. Mindenekelőtt talán nem elsősorban terjedelmét, hanem belső ívét, időbeli "fesztávolságát" tekintve nagy (mint az európai regényirodalom kiemelkedő alkotásai közül Virginia Wolf Orlandoja); az epikai pillanat mélységét növeli meg, szinte végtelenül (mint pl.: Hermann Broch Vergilius-regénye); lírai, drámai és mitológikus elemeket olvaszt az epikába (mint Joyce az Ulyssesben, Bulgakov a Mester és Margaritában).

Azt is érzékelteti a felsorolás, hogy az epikának ez az új szintézise korántsem előzmények nélküli. És természetesen az előzmények között van a század közepétől felvirágzó latin-amerikai próza, sőt költészet is. Hiszen a Márquez teremtette szintézis aligha képzelhető el Austurias, Carlos Fuentes, meg Neruda és Guillén elkötelezett realizmusa nélkül. Ez az eszmei töltés, ez az elkötelezett realizmus adja Márquez epikájának tartalmi magvát. Plebejus szemlélet ez, nem "közérthetőségre" apelláló stilrealizmus. Realista szemléletmód, melynek nincs szüksége aprólékos magyarázkodásra, mert egylényegű annak a közösségnek a szemléletmódjával, amelyhez elkötelezte magát.

Ezért engedheti meg magának, hogy több legyen mint a valóság felszínének szóbeli másolata. Hogy olyan bonyolult verbális helyzetet is teremtsen, amilyenek az élet hétköznapi gyakorlatában nem jönnek ugyan létre, de melyek megfelelnek annak a kusza, egyszerre reménykeltő és ijesztő valóságnak, ami a mai ember. Akit egy másik latin-amerikai művészóriás, Siqueiros - A század arca című képén - formátlan kőtömb-ábrázattal, könyörgésre előrenyújtott, üres tenyérrel festett meg.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez