naturalsizeflag="3">

SZEPTEMBER   

         

Ungvári Tamás
író, mûfordító, kritikus (Budapest, 1930. szeptember 25.)

 

        Nem egészen értem, hogyan jutottam el hetvenedik életévemig, mégis hálás vagyok érte a sorsnak. Minden ellene szólt, hogy ezt a Magyarországon magasnak számító kort elérjem. Serdülõkoromat tönkretette a második világháború, ifjúkoromat egy másik diktatúra. A berlini fal leomlásával beköszöntõ szabadság hatalmas esély, bár kulturális hozama egyelõre csekély. Panaszáriát mégse várjon tõlem senki. Ha egyetlen mondatban kellene megfogalmaznom, mi volt az életem, ennyit mondok: menekültem elõre. A pályaváltoztatás- és igazítás a világon mindenütt elõny, nekem sokszor a szememre vetették. Holott én sokszor igazítottam. Voltam szerkesztõ, dramaturg, mûsorvezetõ a tévében, írtam tudományos könyveket s egy Beatles-bibliát, szekérderékszámra fordítottam regényeket és színdarabokat, vezettem számítógépes céget. A jégkorszakban, amelyikben éltem, az elõremenekülés ígérte a túlélést. Így nem értek a nyomomba. Az egyéniségemet a változási képesség alakította.
        A jégkorszakbeli pályákat nem azon kell mérni, milyen magasra húztak. Hanem azon, hogy sikerült-e a radar alatt kellõ sebességgel repülni, hogy észre ne vegyenek földi ütegek. Érdemnek tudom, hogy soha nem volt hatalmam senki felett. Nem álltam be az ideológiai összeesküvésekbe, mert azokról kezdettõl fogva tudtam, hogy az a privilégiumok maffiája. Abban a felsõoktatási intézményben, ahol tanítok, szobám sohasem volt, vagy telefonom. Az irodámat az aktatáskámban hordtam. Díjat ha kétszer kaptam, amikor a nevem kezdõbetûihez értek. A névjegyemrõl, ha nyomatnék, mégis lelógnának címeim s rangjaim. Igaz, azokat külföldön szereztem. Ha összeadom az esztendõket, amelyeket Angliában, Németországban, Amerikában töltöttem, évtizedekre rúgnak.
        Az életprogramomat beteljesítettem. Tõlem senkinek nem kell és nem kellett félnie, engem viszont bátran lehetett és lehet irigyelni. A hetven, csak azért is boldog esztendõért, a feneketlen jókedvemért. Most is egy könyvemen dogozom, felteszem, kiadják. Hogy az eddigieket olvassák-e? Többen, mint bevallják, foszlányaikat, persze itt-ott felfedezem, persze idézõjel nélkül. A legbüszkébb a magányomra vagyok: akolban, csordában sosem éltem. Nem voltam kitartott író: állásban vagyok, hogy az egyetemrõl kijöttem, a szolgálati éveim száma elérte az ötvenet.
        Az a vidám pesszimista, aki vagyok, tisztelettel köszönti olvasóit, híveit, irigyeit és ellenfeleit. Minden úgy volt jó, ahogyan volt. A jövõrõl meg nincs mit beszélni.

 

 

Az ELTE angol-magyar szakán végzett 1952-ben, a Csillag rovatvezetõje lett, 1957-tõl aspiráns, 1959-tõl a Magyar Nemzet szerzõdéses munkatársa, 1960-tól fordító, dramaturg, a Budapester Rundschan szerkesztõje. 1970-tõl a Magyar Színházi Intézet fõmunkatársa, 1975-tõl a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztõje, 1980-81-ben a Színház- és Filmmûvészeti Fõiskola docense, 1982-tõl tanára. Több külföldi egyetem vendégprofesszora. Az irodalomtudomány kandidátusa (1968), doktora (1989).
Mûvei:   Fielding (1955);   Thackeray (1962);   Modern tragikum - tragikus modernség (1966);   Az eltûnt személyiség nyomában (1966);   Poétika (1967);   Beatles biblia (1969, 1993);   Ikarusz fiai (1970);   Találkozások a világhírrel (1972);   Déry Tibor alkotásai és vallomásai tükrében (1973);   A rock mesterei (1974);   Rock... rock... rock;   Világszínház (1974);   A regény és az idő (1977);   A torinói szemfödő (1978);  Brecht színházi forradalma (1978);   Avantgarde vagy realizmus? (1979);   A harmadik csatorna (1984);   A modern irodalom válaszútjain (1984);   Nemcsak Babilonban (1984);   Kaland és gondviselés (1985);   Rekviem egy manekenért (1985);   A titkos háború (1986);   Az irodalomtörténet diszkrét bája (1988);   A szépség születése (1988);   Das Geständnis (1989);   A védelem tanúja(1990);   Ahasvérus és Shylock (1999).
Díjak: A Mûvészeti Alap irodalmi díja (1984); József Attila-díj (1985).
     

 

  SZEPTEMBER