Erich FROMM

A SZERETET MŰVÉSZETE

Az ember szeretetkészsége körül mindig folytak viták. A szülő-gyermeki és testvéri kapcsolat, a barátság, a szerelem, mint konfliktusforrás vagy mint hiány az ősi eposzoktól a görög drámákon át a huszadik századi művészetig minden korban felbukkan és választ követel. Gondoljunk csak az Ószövetségre, Arisztotelész és Seneca etikájára, Pál apostol leveleire, Augustinus vallomására, Pascal, Kierkegard, Dosztojevszkij filozófiájára. Valamennyiük felfogásának középpontjában helyezkedik el az ember-ember viszony eme legintenzívebb formája, ha mégoly más értékelést is adnak róla. Századunkban nem kisebb nagyságok igyekeztek feltörni a szeretettitok pecsétjét, mint Freud, Thomas Mann, József Attila, s olyan alkotók mondták ki a tragikus verdiktet, mely szerint a modern ember képtelen a szeretetre, mint Albert Camus, Samuel Beckett vagy Ingmar Bergman. Szerencsére nem az ő válaszuk az egyetlen válasz - s nem is övék az igaz felelet.

Dehát mi is a szeretet, mi ez az érzés, amelynek lényegét évezredek óta kutatjuk. Akárcsak a frankfurti iskola első nagy generációjának számos - a társadalomkritikát érvényre juttató - képviselője, Fromm is azt kutatja, hogy a "modern világban miként lehetne megőrizni az emberi tudat, az emberi szubjektum integritását". Olyan problémákat elemez közérthetően, de mélyre hatoló módszerességgel, melyeknek megoldásában minden ember egzisztenciálisan érdekelt. Erich Fromm szerint: emberi mivoltunkat, ha nem is a szeretet által nyertük el, de a szeretet nélkül fenntartani nem volnánk képesek. A szeretet: létünk egyik alapfeltétele, vagy másként - Fromm kifejezésével - egyfajta válasz a lét kérdéseire. Az embernek az a legmélyebb szükséglete, hogy legyőzze elkülönültségét és ez az igény húzódik meg az alkoholizmus, a kábítószerszedés és a nemi kielégülés folytonos keresése mögött. Ezek a "megoldások" azonban nem igaziak: intenzívek, de múlékonyak; a szeretet különböző formáit kell inkább kimunkálni, mert - a közfelfogással ellentétben - a szeretet nem a vaksors műve, hanem elméleti-gyakorlati tudással és szenvedélyes akarással elsajátítható művészet.

Fromm könyve történetiségében is vizsgálja a szeretet képességének alakulását. Esszéjében az sorra veszi a szeretet elméleti és gyakorlati kérdéseit, különös tekintettel a felebaráti és anyai szeretetre, a szerelemre, az ön- és az istenszeretetre, szerepüket a különböző korokban, az ázsiai és európai civilizációban. Önálló fejezetet szentel a jelen helyzet ábrázolásának A szeretet elsatnyulása a mai nyugati társadalomban címmel. Feltárja az elidegenedés okait és következményeit, a személyiség kiüresedésének folyamatát, leszámol Freud nemi determinizmusával, bemutatja az emberi kapcsolatok neuratizálódását, s végső soron megállapítja: a szeretet a modern társadalomban ritka jelenség, a huszadik század emberének nem jellemzője a szeretet. Helyzeténél s nem immanens tulajdonságainál fogva képtelen rá. Igaz, a látszat olykor mást mutat, hiszen például tartós párkapcsolatra képes az ember, az anyai és apai szeretetre is, de nem az ember mint ember tevékeny és hatékony szeretetére. Ezt fegyelemmel, koncentrációval, türelemmel kell elsajátítani. A szeretet nem passzív érzelem, nem beleesünk, hanem helytállunk benne, melynek lényege: adni - nem pedig kapni -; szeretetet nyújtani - nem pedig szeretve lenni. A második, mint állapot csak következménye az elsőnek, a tevékenységnek. A szeretet frommi ismérvei: a törődés, a felelősség, a tisztelet és az ismeret tettjellegét domborítják ki.
S tegyük hozzá, amit Fromm elmulasztott: szükség van hozzá a szűkebb és tágabb értelemben vett környezet, az emberi viszonyok, végső soron a társadalom megváltoztatására: humanizálására és demokratizálódására. Másképp nem várható el, hogy a szeretet mint emberi teremtő és megőrző képesség valóságos lehetőségeinek megfelelően kiteljesedjék.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez