Richard RORTY

ESETLEGESSÉG, IRÓNIA ÉS SZOLIDARITÁS

A kortárs amerikai filozófus kötete méltóan prezentálja a mai európai gondolkodók, esztéták "legveszedelmesebb ellenfelét". Rorty-ról sokan beszélnek, ismerni vélik műveit, sokszor támadják vagy éppen dicsőítik, írásaival azonban ténylegesen csak alig néhányan találkozhattak.
Rorty e munkája a kortársi filozófia alapműve, s a szerző két, 1986-ban és 1987-ben elhangzott előadásán alapul. "Ez a könyv megpróbálja megmutatni, miként néznek ki a dolgok, ha elvetjük egy olyan elmélet igényét, amely egyesíti a nyilvánost a magánjellegűvel, és belenyugszunk abba, hogy egyformán érvényesnek, bár örökre összemérhetetlennek tekintsük az önteremtés és az emberi szolidaritás követelményeit" - mondja Rorty kötetének előszavában. További vizsgálódásait is e gondolatok jegyében végzi el: fő problémája az egyéni tökéletességre való törekvés, az önmegvalósítás vágya és a közösség iránti érzék, azaz az emberi szolidaritás közötti mélység áthidalása. Szerinte az olyan szerzők, mint Kierkegaard, Nietzsche, Baudelaire, Proust, Heidegger és Nabokov példaként és illusztrációként szolgálhatnak arra, milyen lehet a személyes tökéletesedés mint önteremtő, autonóm emberi élet. Az olyan szerzők viszont, mint Marx, Mill, Habermas elkötelezték magukat közös társadalmi erőfeszítéseink mellett, hogy intézményeinket és gyakorlatunkat igazságosabbá és kevésbé kegyetlenné tegyük.
Könyvének első fejezetében miután szembenézett a nyelv, a személyiség és egy lehetséges liberális társadalom esetlegességeivel, arra a megállapításra jut, hogy a szabadságot és az igazságot nem keresni és megtalálni kell, hanem tudatosan létrehozni. Könyvének második részében azt vizsgálja meg, hogy vajon az úgynevezett "liberális ironikus ember", aki képes szembenézni saját - leginkább központi - meggyőződései és vágyai esetlegességével, vajon képessé válhat- e a fenti célok megvalósítására. Mivel azonban nézete szerint az irónia inherensen magánügynek tűnik fel, azt a következtetést vonja le, hogy az ironikus ember végül is alkalmatlan arra, hogy liberális legyen: "könnyen elképzelhetjük az ironikust, aki hevesen követel több szabadságot, több teret a Baudelaire-eknek és Nabokovoknak, miközben ügyet sem vet azokra a dolgokra, amiket Orwell követelt: például több friss levegőt a szénbányákba, a pártok ne üljenek a prolik nyakába". Nézete szerint egyre ironikusabb kultúránkban a filozófia fontosabbá vált a magánjellegű tökéletesedés eléréséhez, mint bármiféle társadalmi feladathoz. Ekképpen a mai ironikus filozófusok munkássága kevésbé alkalmas a közösség iránti érzék fejlesztésére; inkább egyéni célok elérésére predesztinál. Könyvének utolsó részében olyan szerzőkkel (Orwell, Nabokov stb.) és művekkel foglalkozik, amelyek segítenek meglátnunk, hogyan hatnak a társadalmi gyakorlatok és intézmények, valamint saját egyéni gondolkodásmódunk másokra. Arra próbál példákat hozni, hogy miként tudnak a regényírók olyasmit tenni, ami társadalmilag hasznos: felhívni figyelmünket a kegyetlenség bennünk lévő forrásaira, valamint olyan területeken való megjelenésére, ahol még nem vettük észre. - A kérdéseket újszerű módon felvető kötet alapos filozófiai műveltséget feltételez.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez